Nem fekete-fehér – Kritika A látszat ára című filmről

Itthon egyelőre nem olvasható, de Nella Larsen második, egyben utolsó könyve (az első Quicksand címmel jelent meg 1928-ban) elképesztően jól rezonál napjaink szociális egyenlőséget, progresszív ideológiát hirdető klímájával. A fekete irányzathoz köthető – a ’20-as, ’30-as évek harlemi reneszánszában fogant – Passing című regény legalább annyira releváns, mint a majdnem tíz évvel később megjelent Éjerdő. Míg Larsen saját biraciális (azaz kettős faji) származására utal, az utóbbi művet papírra vető Djuna Barnes a szexuális identitást forszírozza egy leszbikus irodalmi áttörést hozó, valós tapasztalatokból merítő történet formájában.

Hall remek érzékkel összpontosít a Larsen-regény egyik főmotívumára.

A látszat ára két világos bőrű fekete női hős, a középosztálybeli Irene és a felső tízezerbe lépő Clare végzetes következményekkel járó újraegyesüléséről szól, így Hall nemcsak a women’s cinema briliánsan árnyalt melodrámatételét fogalmazza meg, hanem egy rétegzett, számos kérdést felvető tanulmányt készít. Faji identitásról beszámoló kosztümös sztoriként A látszat ára nagy hangsúlyt fektet a társadalmi helyzetből fakadó személyiségportréra is. Ennek köszönhetően az eddig színészként (Vicky Cristina Barcelona, Christine) ismert Hall rendezői csúcsteljesítménye tradicionális női filmből lírai vénájú karaktertragédiává nemesedik.

Ebben a kis gesztusokba, félbehagyott szavakba rejtett feminista szenvedélyfilmben új gondolatokkal egészül ki az idegenségtematika.

A látszat ára a faji identitás családot, társadalmi rangot, osztályt, sőt egzisztenciális hovatartozást újraformáló szerepére közelít rá. A történet privát szférába ugyanúgy merül, mint társadalomrajzba, ezenkívül a féltékenység természetét is érzékletesen áttekinti. Míg Irene látszólag elégedett becsült rangú orvos férje és gyerekei oldalán, addig Clare a fehér arisztokrácia túlzó-affektáló gesztusait veszi át, azaz a „passing”, a kaukázusiak világához fűződő asszimiláció (beolvadás) negatív, személyiséget romboló hatásait éli meg.

Ilyen fénytörésben válik A látszat ára igazán összetett melodrámává. Bár a fehérek hipokrita, olykor nyíltan rasszista, társadalmilag érzéketlen tömbként jelennek meg (például az arrogáns férj vagy a joviálisnak tűnő, valójában pökhendi burzsoá ismerős által), a tudatos sematizmusnál erőteljesebb a főkarakterek belvilága. Irene és Clare tragikus nőalakokként egymás státuszára vágyakoznak, de sosem lehetnek boldogok – rasszuk kényszerpályára száműzi őket. Irene férje, Brian kezdetben lenézi, majd barátjává fogadja az ugyancsak kevert származású Clare-t, így az érzelmek és perspektívák ingatag, hirtelen változó polifóniája helyeződik a film centrumba. Sőt Hallnál ugyanazon kispolgári-hétköznapi közösség, azaz az ismerősi viszonyban álló afroamerikaiak relációi bomlanak fel, ezáltal pedig az összetartozáson nyugvó, hagyományos feketeábrázolás kap gellert, amit csak tovább bonyolít a fehérekhez tartozás hamis vágya.

Ezt kommunikálja a mozi formanyelve is: Edu Grau 4:3-as képarányú snittjei a saját érzelmeik börtönében veszteglő Irene és Clare szituációjára mutatnak rá.

Az operatőr lírai realista, például lombok között átszűrődő fényeket pásztázó beállításai a karakterek szenzitív, törékeny lelkivilágát jelenítik meg.

Dev Hynes jazz-zongorafutamai pedig a pillanatok alatt változó identitást húzzák alá improvizatív dallamokkal, ahogy a legalább háromszor beemelt fehér áttűnés sem megvilágosodást, hanem lélekrontó impressziókat jelöl. Hall kifejezőeszközei teljes vértezetükben ragyogva kérdőjeleznek meg férj-feleség kapcsolatot, gyereknevelést, szerelmet. Sőt az utolsó harminc percben Irene leszállóágára fókuszálva szétcsúszó valóságképről, percepcióról beszél – nem véletlen, hogy Grau karcos vágóképeken örökíti meg a nő paranoid zavarodottságát.

Noha sztorivezetése, illetve stilisztikai fogásai révén A látszat ára besorolhatna a leszbikus kosztümös drámák (Carol, A szobalány, Portré a lángoló fiatal lányról, Örök lenyomat, The World to Come) ciklusába, Rebecca Hall arcokra koncentrál, és egy régi barátság sorsfordító következményeinek szenteli idejét. Barry Jenkins óta senki nem bánt ilyen zseniálisan az emberi tekintettel: a Holdfény és a Ha a Beale utca beszélni tudna poézise, illetve a posztkolonializmus, homoszexualitás, feminizmus jenkinsi áttekintése után Hall sem hagyja parlagon heverni a nemi szerepeket. Irene és Clare (Tessa Thompson és Ruth Negga finom szövésű játékával) a saját társadalmi közegből történő kiszakadási próbálkozása a biológiai helyett már az általuk választott társadalmi nemre (genderre) is voksol.

A film ezáltal a klasszikus könnyfacsaró drámák betegségre, katasztrófára, osztályellentétre húzott cselekménystruktúráját rendeli alá az afroamerikai tapasztalat revizionista elemzésének.

A film zárlata némileg egyértelműbb a regény nyitott befejezésénél. A látszat ára irodalmian plasztikus: a kevert fajúság örvén tragikus mulatt-toposszal operáló, fekete-fehér lecsengése belülről gyötrő fájdalmat hoz testközelbe. A mű egyszerre keserédes gyönyörűségű és tragikus, bénító erejű konklúziója legalább annyira elevenünkbe talál, mint a Waterloo Bridge kudarctörténete vagy az Éjerdő oltár-kutyaugatás asszociációra hagyatkozó utolsó oldalai.

A film adatlapja a MAFAB-on