A legjobb tanítók a gyerekek

Nem túlzás azt állítani, hogy aki egyszer találkozik Ata Kandó mágikus hangulatú fotóival, azonnal beléjük szeret. A Budapesten született művésznő, akinek neve eredetileg Görög Etelka volt, gyerekkorában nem tudta kimondani hosszú keresztnevét, így Atának hívta magát, egészen haláláig. Ata bejárta Venezuelát, magáévá tette Párizst, és olyan barátokat tudhatott magáénak, mint Robert Capa. A fotóművészetben egészen egyedi látásmódot képvisel: szinte lehetetlen nem felismerni alkotásait, ha korábban volt már szerencsénk megtekinteni néhányat. A művésznő a divatfotózástól kezdve a portrékon át egészen a csendéletekig, számos műfajban kipróbálta magát, és minden alkalommal maradandót alkotott. Munkáját itthon Pro Cultura Hungarica kitüntetéssel és a Magyar Fotóművészek Szövetsége Életműdíjával ismerték el. Jogosan merülhet fel bennünk a kérdés: miért veszett a feledés homályába ez a nagyszerű életmű?

A Deák17 Galéria Ata meséi című kiállítása hiány nélkül vezet be minket a fotóművész életébe. A galéria minimalista térrendezésében nem fulladunk meg, jut elég időnk és terünk arra, hogy teljesen átadjuk magunkat a falakon látottaknak. A tárlat téma szerinti rendezése négy részre oszlik. Elsőként megismerkedhetünk Ata családjával, majd életművének legmeghatározóbb időszakával, a gyerekekkel töltött idővel, és a Peruban, illetve Venezuelában készített fényképeiből is láthatunk egy válogatást. A kiállítás koncepciója az utolsó részletig ki lett dolgozva, hiszen a megismerést nem csupán a kísérőszövegek segítik, hanem számos könyv vár ránk a vitrinekben, illetve fénymásolatként is, hogy belelapozzunk. Az intenzív élmény érdekében egy kimerítő, negyvenperces beszélgetést is megnézhetünk, amelyet még 2005-ben készítettek Atával.

Kétségkívül a tárlat legerősebb része a Peruban és Venezuelában készült fotósorozat, illetve az Álom az erdőben című fotókönyv darabjai, amelyek középpontjában a művésznő gyerekei állnak. Ata mindig is fontosnak tartotta, hogy évente legalább egyszer el tudjon menni nyaralni a családjával. Ilyenkor az inspiráción és a munkán volt a hangsúly, hiszen minden alkalommal megörökítette a gyerekek játékát, akik a képeken gyakran egy-egy mese vagy színdarab szereplőiként szerepelnek. 1954-ben a svájci és osztrák Alpokban kirándultak, amikor az Álom az erdőben felvételeit elkészítette. A gyerekei itt különféle csodálatos lények – pánok és erdei tündérek – alakjaiban jelennek meg. A nagyon erős misztikus kisugárzással bíró fényképekhez a mesét az akkor tizennégy éves fia, Tomas írta.

„De hamarosan le kellett ülniük, mert a lány már nem tudott tovább állni…
– Hékás! – végül a lány felébredt és rendkívül meglepődött:
– De… hiszen te a testvérem vagy, nem is egy pásztor – mondta.
Végül aztán visszafeküdt, lassan elaludt, és azt álmodta, hogy egy tündér. Az erdő tündére.”

(Részlet az Álom az erdőben című könyvből, 1957)

A fotókönyv 1957-ben jelent meg, és nem sokkal ezután Ata már Dél-Amerikában utazgatott. 1961-ben Venezuelában járt, itt születtek meg az őslakosokról készített felvételei. A környezet olyan nagy hatással volt rá, hogy négy évvel később, 1965-ben visszatért, de ekkor már folytatta útját Peruba. Itt a bálnavadászok életéről és mindennapjairól készített fényképeket, amelyek az emberek és az állatok közötti kapcsolatra fókuszálnak – ezen belül is arra a brutalitásra, barbár magatartásra, amire az ember képes az állatokkal szemben. Ennek a sorozatnak több része is megjelent akkoriban a National Geographic hasábjain, illetve a British Museum és magángyűjtők is szép számmal vásároltak belőlük. A kalandos útról könyv is kiadásra került 1970-ben, A Hold véréből címmel.

„Minden nehéz napi munkát az asszonyok végeznek. Megállás nélkül dolgoznak látástól vakulásig. Indián asszonyt tétlenül sohase látni, legfeljebb amíg eszik. És mivel az anyának ilyen sok a dolga, az öt-hat éves lánykák már tökéletes kis anyák. Ha mamájuk nincs otthon, ők gondozzák a kistestvérüket. Az asszony néha az ültetvényre is elviszi magával a gyerekeit, ott van az egész család, az apát kivéve. Az anya a maniókát gyűjti össze, aztán leül egy árnyékos helyen, megszoptatja a legkisebbet, és közben maniókát hámoz. Mikor a hosszú nagy gyökerek már szép fehérek, apró darabokra vagdalja, nem zavarja a munkában, hogy baba a mellén lóg. Alkonytájt megrakja a nagy, mély kosarat, és rádolgozott széles, erős háncsszalaggal a homlokára akasztja. Így a maniókával rakott nehéz hátikosár súlyának egy részét a fején viszi. Akárhányszor még gyerek is ül a karján, vagy fél vállára erősített széles háncs- vagy gyapotkendbe kötve lóg rajta. Előfordul, hogy a nagyobb lányka viszi a szoptatós babát az ő méreteire szabott kendőben. Mikor hazaérnek, a mama nekiáll vacsorát főzni a családnak, ellátja a gyerekeket.”
(Részlet Ata Kandó A Hold véréből című művéből)

A kiállítás negyedik része az ’56-os menekültek címet kapta, apropója pedig az a fotókönyv, amelyet azokból a felvételekből állítottak össze, amiket Ata Kandó ekkoriban az osztrák–magyar határon készített. A könyv bevételéből a menekülő magyar gyerekeket támogatták. Érdekessége, hogy jórészt csak képes tartalmat találunk benne, és mindössze egyetlen szöveges részt, amely egy 18. századból származó népdal Édes Hazám, Isten véled! címmel.

Kimondhatjuk, hogy a Deák17 Galéria tárlata mindenképp hiánypótló, hiszen Ata Kandó munkásságáról itthon korábban nem készült ennyire komplett, pontosan strukturált kiállítási anyag. Gyerekek és felnőttek számára is izgalmas életműről van szó, amely fontos szerepet tölt be a fotótörténetben és a művészetpedagógiában egyaránt.

Ata meséi – Ata Kandó gyermekfotói a Deák 17 Galériában
Deák 17 Gyermek és Ifjúsági Művészeti Galéria, 2018. március 30 – június 2.