A műfajok és a kaktuszember

Térey Jánosnak saját bevallása szerint nem áll kezére a próza, így hagyományosan epikus vagy drámába kívánkozó ötletei is versmértékbe bújnak, mint első, hírnévhozó verses regénye, a Paulus, vagy verses színműve, az Asztalizene. A Protokoll is verses regényként látott napvilágot, és élesen megosztotta a kritikusokat. Egyesek remekműnek, mások sikerületlen próbálkozásnak titulálták. Az olvasónak is hamar szembeötlik a drámai jambusok, a domináns, súlyos költői nyelvezet és az aktuális téma feszültsége. A szerző Kovács Krisztina dramaturggal dolgozta át regényét úgy, hogy az eredeti nyelvből és formából is megőrizzen valamit, de színpadképesebb legyen. Összességében azonban legfeljebb félsikernek tudom elkönyvelni a vállalkozást, mivel néhol zavaróan egyenetlenné válik a stílus az említett kettősség miatt. Egy dialógus végén például, ami egy közepesen heves vitát jelenített meg főhősünk, a protokollfőnök és unokatestvére – aki egyben szeretője –, Blanka között, a nő köznapi beszédbe illő hiteles panaszait e mondat zárja: „az önsajnálat évgyűrűi gyűlnek a fiatal és büszke törzs köré”. Talán a papíron barátságosabban hatnak az ilyen széles mozdulatokkal végzett egymásba öltések, de a színpadon zavaróak voltak a gyakori kontextusidegen szólamok.

Mátrai Ágoston főhősünk gyakran narrátori szerepbe bújva – bár leginkább saját gondolatait tolmácsolva – kiszól a közönség felé, hogy monológjában kétségeiről, vágyairól, barátairól, barátnőiről beszélve mélyítse el a róla, világáról és gondolkodásáról való ismereteinket. Ő a külügyminisztérium protokollfőnöke, akit vonz és biztonságérzettel tölt el a merev társasági szabályok köteléke, ugyanakkor taszítja is azok üressége, elnyomó egyirányúsága. A szeretője, Blanka által többször kaktuszembernek nevezett, kívülről rideg és következetes Mátrai legbelül lázad a sokszor túlzó és szürke szabályrendszer ellen. Valahol ő is szenvedélyes, szereti habzsolni az élet örömeit, kalandra és gyengédségre vágyik. Élete a felületes szemlélő számára vonzónak is tűnhet, hiszen a nők kedvelik, otthonosan mozog a felső tízezer köreiben, szórakozásban és szakmai elismerésben egyaránt része van. A mű körülbelül két évet elevenít meg életéből, melynek ívelése a zárkózott, de megbízható karrierista léttől egyfajta életközepi-válság kicsapongásain keresztül vezet vissza a szürke és magányos egyhangúságba, ahol ismét önmagára talál (ekkor már mint nagykövet), csak épp még jobban elidegenedett, és még inkább egyedül van, mint eleinte.

Hősünk három kapcsolatba is belebonyolódik színpadi élete alatt. Először volt barátnőjével, a sztár teniszezővel, Dorkával próbálkozik, akiben csak a kalandot és a könnyű prédát látja, majd igazi szerelme, Blanka kerül terítékre, és Fruzsi, a látszólag szürke és egyszerű gépírónő. Akárcsak baráti kapcsolatai, végül szerelmi próbálkozásai is felszámolódnak, megsemmisülnek. Blankával nemcsak a közeli rokoni szál miatt összeférhetetlenek, de a szenvedélyes nő étvágyát nem tudja kielégíteni az aggodalmaskodó kaktuszember, Fruzsi pedig éppen kiszámíthatatlansága miatt hátrál meg a férfi elől. Hiába az elbizonytalanodás és elszánt önkeresés, a darab elején felcsendülő idézet a végnél is ugyanúgy ott visszhangzik a fülünkben: „Te vagy Istenem, Hűvös Protokoll! / S ti vagytok az isteneim, ti mind, / Udvariasságból kölcsönösen / Betartott Normák! Mert ha ti kihaltok, / Elszabadul, s megfojt minket a dzsungel.”

A nagyjából végig változatlan díszlet is ezt a hűvös és normák által behatárolt közeget sugározza a vakítóan fehér geometriai formákba szorított tárgyakkal. Középütt egy térbeli képkeret látható, ami hol koporsóként funkcionál, hol a távolabbi háttérben zajló eseményeknek, vagy asszociációs montázsként bekapcsolható stilizált bejátszásoknak ad terepet. Sajnos Valló Péter rendezését és Horgas Péter díszlettervező megoldásait néhol elnagyoltnak, néhol pedig hatásvadásznak érezhetjük amellett, hogy időnként praktikus és találó ötletekkel sikerül élővé tenniük a kis színpadot.

A mű hordoz aktuálpolitikai utalásokat is, de pártpolitikától mentesen. Ilyen például a külügyminiszter elmaradt szlovákiai útja a szoboravatásra, ami Sólyom László meghiúsult szlovákiai látogatására emlékeztet, illetve a szlovák nyelvtörvény bevezetésének említése.

A karakterek széles ecsetvonásokkal megfestett, kissé típusos és egyszerű jellemek. A maguk összetettségében leginkább kidolgozott szereplők Blanka és Mátrai, és – talán részben ennek is köszönhetően – a legélettelibb alakítást is Szávai Viktória és Fekete Ernő nyújtják. Szervét Tibor főhősünk újságíró kritikus barátját, Korányit mintázva meg, egyfelől túljátssza, másfelől túlegyszerűsíti figuráját, és bár kétségtelenül ő a leginkább komikus karakter a darabban, ez az alakítás egy szatirikus vígjátékban állta volna meg igazán a helyét.  A többiek általában véve jól simulnak bele szerepeikbe, sem kiemelkedő, sem elmarasztalható módon.

Sajnos a kezdetekben felébresztett feszültséget az előadásnak nem sikerül végig táplálnia. Személy szerint ezért leginkább magát a drámát hibáztatom, bár a rendezés és a színészi játék sem volt mindvégig lebilincselő. Több lehetőség volt ebben az ötletben, mint ami végül kibomlott belőle. Lehet, hogy érdemesebb lett volna verses regény formájában meghagyni a közönség számára.

Fotó: Kollányi Péter (MTI)

Térey János: Protokoll
rendezte: Valló Péter
Radnóti Miklós Színház, 2011. február 2.