„Nem érzed-e, hogy jön homlokod felé a golyó” – Esszé Bródy Sándor A nap lovagja című regényéről

Bródy Sándor kisregénye, A nap lovagja százhúsz éve jelent meg először – előbb a Magyar Hírlap hasábjain, majd a Singer és Wolfner Új erkölcsök című, hamvába holt regényciklusának első és egyúttal egyetlen köteteként. A tetemes Bródy-életmű egyik kitüntetett darabjaként számon tartott szöveg aránylag gazdag kiadástörténetnek örvend: amellett, hogy már az első megjelenését követő években újabb kiadásokat ért meg, napvilágot látott az első világháború utolsó évében, a Kádár-korszakban és természetesen a rendszerváltás után is önállóan vagy más kisregényekkel, elbeszélésekkel együtt. Tekintettel arra, hogy több alkalommal olyan könyvsorozatok égisze alatt jelent meg, amelyek kötetei jellemzően több ezres vagy akár több tízezres példányszámban kerültek forgalomba, A nap lovagja feltehetően a 20. század több periódusában is széles befogadóközönséggel bírt.

Mára ugyanakkor egyértelműen kuriózumnak számít, és elsősorban a századforduló iránt érdeklődő olvasók figyelmére tarthat számot.

Kézenfekvőnek tűnhet, hogy az első ránézésre kissé avíttnak tűnő szöveget Maupassant 1885-ben megjelent Bel Amijának tükrében kíséreljük meg értelmezni – ez a látószög az első kritikáktól kezdve jelen van a kisregény recepciótörténetében. Nem kerülheti el azonban a figyelmünket, hogy Maupassant klasszikusa, mely tíz évvel eredeti megjelenését követően – Zempléni P. Gyula fordításában, Asszonyok kegyeltje címmel – magyar nyelven is napvilágot látott, voltaképpen csak tágabb értelemben vett alapszituációját tekintve analóg A nap lovagjával, ismerete ennélfogva csupán korlátozott segítséget nyújthat a kisregény terében való eligazodáshoz. Egy majdnem-karrier-történet című tanulmányában Hajdu Péter hívja fel a figyelmet arra az alapvető narrációpoétikai különbségre, hogy míg a Bel Ami narrátora Georges Duroy felemelkedés-történetét megkonstruálva több mint egy évtized eseményeit beszéli el, addig Bródy hősének jóval kevesebb narratív idő jut, Asztalos Aurél bukással végződő karrierkísérlete ugyanis mindössze néhány hét alatt játszódik le. A mű eseményekkel való telítettsége, sűrített jellege – Hajdu megállapítása szerint – mintegy azt sugallja, hogy az Osztrák–Magyar-Monarchia sajátos társadalmi környezetében a nap lovagja előtt csupán „pillanatnyi esély kínálkozik a karrierre”, Duroy-jal ellentétben nincs lehetősége „hosszú évekre tervezni”. „Rendes munkával megélni lehetetlen. Az alkalmazott, belátom, sohasem viheti semmire. A boldogulás ott kezdődik, ahol mással dolgoztatunk, és mi csak felügyelünk. Tehetségem, belátom, nem eléggé mély és nem eléggé gazdag, talán nincs is. A történelembe aligha fogom beírni a nevemet, de mindennél fontosabb az, hogy az ember szépen éljen. Mennél dúsabban, mennél többet. És minderre más kilátásom nincs, csak a herceg őfensége” – olvashatjuk a kisregény újságíró hősének programját.

Az osztrák üdülőtelepen regenerálódó Asztalos Aurél terve – megnyerni a Monarchia elitjéhez tartozó, társadalmi értelemben tehát elérhetetlen magasságban mozgó herceg rokonszenvét – a racionalitás keretei között ugyan értelmezhetetlen, a véletlen cselekménykonstruáló szerepe révén mégis lehetségesnek bizonyul. A kiégett újságíró egy kirándulás során mint alkalmi portréfestő „mutatkozik be” a hercegnek, valamint szeretőjének, Julinak – egy jól sikerült krétarajzzal és „katonai karakterével” jóformán azonnal elnyerve bizalmukat. A szóban forgó jelenet nem kizárólag Bródy humoráról („– Lehet-e fehérrel festeni? Szeretném, ha a kutyácskáimat mind lerajzolná, mind fehérek. / – Kutyákat igen nehéz rajzolni, nem állanak meg. Tájakat könnyebb.”), illetve a főhős sorsrajzolatában rejlő iróniáról árulkodik, hanem Asztalos Aurél képlékeny, jelenetről jelenetre másként manifesztálódó identitásáról is.

Szász László mutat rá nagy lélegzetvételű tanulmányában, hogy Bródy hőse a kisregény „egymásba csúszó jeleneteiben” mindig a másikkal való viszonyrendszerben mutatkozik meg – kissé paradox módon, hisz lényegében egy szélhámosról van szó –, szüntelenül alkalmazkodva aktuális partnereinek elvárásaihoz. És mivel az elbeszélt történetben a legkülönfélébb alakok lépnek színre (gondoljunk itt a kisregény központi nőalakjaira: a herceg alacsony sorból felemelkedett szeretőjére, az egykori színésznőre, Julira és a magyar protestáns arisztokratacsaládból származó Annie-ra),

az újságírónak a legkülönfélébb, esetenként egymásnak ellentmondó igényekhez, normákhoz kell igazodnia – ez pedig szükségszerűen a bukásához vezet.

Hogy egy konkrét példát is említsünk: a liberalizmust publicistaként csak kényszerből szolgáló, katolikus, továbbá, ha nem is „komoly gyűlöletből”, de antiszemita Asztalos Aurél, aki az elbeszélő tanúsága szerint őszintén osztja a herceg világról alkotott, aforizmákba öntött meggyőződéseit („Nem kell reformálni. A reformerek svindlerek. Kálvinisták és zsidó újságírók mindenféle bolondokat akarnak, amit ők mindenféle szép neveken neveznek el. Nem kell más, mint mérsékelt előrehaladás.”), a mágnáslány Annie előtt attól sem tántorodik vissza, hogy magát „bizonyos mértékig” szocialistának vallja. Dialógusuk iróniája a reformálni szó ismételt használata révén éri el csúcspontját, a szöveg befogadója – amennyiben kellőképpen figyelmes – pontosan emlékszik, hogy a narrációban előzőleg milyen kontextusban jelent meg: „– Tudd meg, hogy nem utálok semmit, csak a férfit, aki fél. Mondok neked egy titkot, én szimpatizálok az anarchistákkal. Te szocialista vagy? / – Bizonyos mértékig igen. [...] / – Azt akarom, hogy maga valaki legyen, erős, bátor, első. Valami nagy dolgot vigyen végbe! […] Kitűnjön valamiben. [...] Magának reformálni kellene valamit. / – Reformálni fogok.”

A nap lovagjában színre vitt identitásválság kapcsán érdemes megemlíteni Heltai Jenő Jaguár című, a maga nemében zseniális kisregényét, melyben a Krajcáros Igazság című napilap egyik újságírója, Gróf Mindenyssa Zdenkó, avagy Jaguár (ál)bűnügyek kieszelésével és megvalósításával kreál hétről hétre szenzációt, hogy megmentse a megszűnés határán álló, veszteséges orgánumot. A klasszikus detektívregényt újraértelmező szöveg – a narrátor és a címszereplő egymást kiegészítő párosán keresztül – az identitás képlékenységéhez való viszonyulás két eltérő stratégiáját jeleníti meg. Míg az önazonosság kérdésessé válásának tapasztalata, valamint az ebből fakadó bizonytalanság a kisregény névtelen én-elbeszélőjét, aki hírlapíróból „műkedvelő detektívvé”, majd az (ál)bűnözők cinkostársává avanzsál, folyamatos analízisre sarkallja, addig Jaguár önvizsgálat helyett előnyt kovácsol ebből – számára a „magam sem tudom, hogy mi vagyok” élménye nem válságtapasztalatként, sokkal inkább lehetőségként artikulálódik, mely elősegíti a különböző szituációkhoz való adaptív viszonyulás kialakítását. Sikerrel véghezvitt tervének, karrierugrásának kulcsa, hogy – miközben maga is folyamatosan szerepeket alakít, akárcsak Bródy újságírója – nem ő igazodik környezete elvárásaihoz, éppen ellenkezőleg: mint tehetséges svindler ő az események alakítója, ő manipulálja, kényszeríti szerepekbe a másikat.

„Miféle karrierregény az, amelyben a hős baleksága domborodik ki? Miféle törtető az, aki agyonlöveti magát egy asszonyért, akihez semmi köze, és akit csak pályája elősegítőjeként akart használni?” – teszi fel kézenfekvő kérdéseit Sőtér István. Asztalos Aurél karrierkísérlete – szemben Heltai hősének tökéletesen megkomponált, „fantasztikus játékával” – csupán kérészéletű próbálkozás; az elbeszélés nyílegyenesen halad az újságíró megsemmisülése felé, mely kényszeres alkalmazkodókészsége miatt válik elkerülhetetlenné („Nem érzed-e, hogy jön homlokod felé a golyó, hogy süvít, süt, pörköl, egy ütés és – sötétség!”). A Bródy által választott csattanószerű megoldás – az, hogy Asztalos Aurélnak a felemelkedés eszközeként használt Juli miatt kvázi vágóhídra kell mennie – mintegy értelmet adva az újságíró halálára utaló részleteknek, akár rövidre is zárhatná a „majdnem-karrier-történetet” – A nap lovagja azonban mintha csak e tudás birtokában venné valójában kezdetét. Az Annie bátyjával vívott halálos kimenetelű pisztolypárbajt ugyanis emlékezetes jelenetek sorozata előzi meg, melyek – látszólagos ellentmondásként – azzal együtt igazán hatásosak, hogy az olvasó tisztában van vele: Asztalos Aurélnak meg kell halnia.

A kisregény végletekig kiélezett befejezésének talán legerősebb, Dosztojevszkijt idéző jelenetében Bródy hőse párbeszédbe lép ellentettjével, a Helynélküli János gúnynéven ismert, szilárd meggyőződései miatt összeférhetetlen publicistával. A rendkívül bensőséges helyzetben – János nyomorúságos, „alig pár lábnyi” padlásszobájának ágyában – zajló dialógus során a kissé zilált, beteges ember fogalmazza meg a nap lovagjának eszményét, az újságíró különféle szerepeket ötvöző ideáját, melynek Asztalos Aurél, a nap „talmi lovagja” nyilvánvalóan semmilyen aspektusból nem feleltethető meg: „– Érezni kell ezt, és nem érteni. Egészen tisztában magam sem vagyok vele. Valami olyant gondolok, hogyha valakinek nem szabad cinikusnak lenni, nekünk nem szabad. Nekünk papnak, tanítónak és katonának kell lenni egy személyben. Hittel teljesnek, tudósnak, jónak és elszántnak. Valami újkori lovagfélének, aki a naphoz szegődött gardenak. Mindennap újrakezdeni a munkát. És minden nappal úgy végezni, hogy a következendő jobb, tisztább, szebb és barátságosabb legyen.”

Bródy címadása ugyanakkor többféleképpen is értelmezhető, az újságíró – tekintettel arra, hogy utolsó találkozásuk során Juli és Annie előtt is jellemként viselkedik, majd halálfélelme ellenére végül nem tér ki a lovagias ügy elől – bizonyos értelemben mégis a nap lovagjává válik, azzal együtt is, hogy a döntő pillanatban a megszállottság határán mozgó, szintén nem túl rokonszenves János „siet a segítségére”. Kollégája, a „kis újságíró” nem kizárólag a párbajsegéd, hanem a mesterség patrónusának szerepét is magára vállalja, mikor egy kegyes hazugsággal oldja a megfutamodni készülő „pozíciós újságíró” szorongását – legalábbis hite szerint megmentve ezzel szakmája becsületét, nem mellesleg megakadályozva Asztalos Aurél morális értelemben vett lenullázódását.

A nap lovagja – megítélésem szerint szándékoltan – kellemetlen, türelmet próbáló szöveg,

mely mintegy magával rántja olvasóját az újságíró által bejárt, labirintusszerű térbe. A frusztráció befogadói tapasztalata ugyanakkor nem tart ki az elbeszélt történet legvégéig; az olvasó, mikor tudomást szerez arról, hogy Asztalos Aurél végzetes kimenetelű párbajra kényszerül, tulajdonképpen fellélegez. A kisregény, tömörségét tekintve hosszúra nyúló, fináléjához történő megérkezés – itt érhető tetten Bródy zsenialitása! – szembetűnő dinamikai váltással is jár: a szöveg egy rendkívüli intenzitású, elsöprő erejű jelenetsorral zárul. Az újságíró haláltusájának az értelmezés lehetőségeit kitágító epizódegyüttese kézenfekvő módon a valódi párbajt felvezető egzisztenciális párviadal-sorozatként is olvasható.

A cikksorozat korábbi darabjai:

Zenélő, szomorú mocsár – Gozsdu Elek és a Tantalus

Amiről a noteszlapok hallgatnak – Tolnai Otto első, Rovarház című regényéről

Mennyi a nyugdíja egy világszínvonalú kisregénynek – Ottlik Géza: Hajnali háztetők

„Menj Könyvecske, tulajdon agyam fajzotta leányom” – Fél évszázada jelent meg Weöres Sándor Psychéje

„A sokszor írt témának meg nem írt regénye” – Lovik Károly: A kertelő agár

Szenvedélyek végletekig: 80 éve jelent meg Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regénye

Az eltűnt Hellász nyomában – Szabó Magda Zeusz küszöbén című művéről

„Csak azokat a napokat vesztettük el igazán, amelyekre nem emlékszünk” – 110 éve jelent meg Kaffka Margit Színek és évek című regénye