A néző magányossága

A csodavárással az a legnagyobb baj, hogy rendszerint csalódással végződik. A kezdeti jelenések mindenképp biztatóak voltak a Cosmopolisszal kapcsolatban: David Cronenberg, a kanadai rendezőzseni filmet forgat a legjelentősebb posztmodern írók egyikeként számon tartott Don DeLillo sikerregényéből. Joggal várhattuk tehát századunk metsző kritikájának világra jövetelét. Korszakalkotó mozi helyett azonban egy ürességtől kongó fehér limuzin bosszantó araszolását szenvedjük végig: a film valahol annyira irányt tévesztett, hogy megtekintése valódi kihívást jelent. A legszomorúbb az egészben az, hogy a nyilvánvaló kudarcról nem a hátsó ülésen pöffeszkedő tinivámpír tehet, hanem maga a direktor.

Cronenberg mindig is a modern társadalmat és a benne vergődő egyént állította művei középpontjába. Előszeretettel mesél a test és a lélek torzulásainak extrém változatairól, méltán tekinthetjük az emberi deviancia hiteles krónikásának. Az utóbbi időben viszont mintha kifogyott volna a bizarr látomásokból és lassan, de biztosan elindulni látszik a kommersz mozik irányába. Ez a tendencia legutóbbi filmjében válik igazán szembetűnővé. A Veszélyes vágyból, noha az őrület lélektanát mutatja be, hiányzik minden, ami a rendező korai vízióiban dominált. Ha a stáblista nem lenne, egészen bizonyos, hogy nem őt neveznénk meg szerzőként. A kérdés tehát jogos: hová tűnt az egykori „véres báró”? Éppen azért előzte meg hatalmas várakozás a Cosmopolist, mert az előzetesben saját tenyerébe kéjes arccal golyót eresztő Robert Pattinson látványa bizony arra engedett következtetni, hogy a mester visszatért a gyökereihez.

Eric Packer (Robert Pattinson) maga a megtestesült egy százalék. Egy ifjú dollármilliárdos bróker, aki miután ideje korán a csúcsra ért, mindent átható közönnyel tekint körbe. Azon láthatatlan manipulátorok egyike, akik még a gazdaság összeroppanásakor is nyernek. Ezen a reggelen ismét világmegváltó tervektől vezérelve küzdi át magát a városon: hajat vágatna. Az egyébként tökéletes frizurájú, huszonnyolc éves New York-i férfit még az sem rettenti vissza, hogy rendszerellenes tüntetők árasztották el Manhattan utcáit, és egy ismeretlen merénylő az ő fejére pályázik. Míg odakinn az anarchia tombol és a hitevesztett tömeg egyre agresszívabban próbálja a felső tízezer tudtára adni nemtetszését, ő kényelmesen hátradőlve élvezi fekete bőrüléses limuzinjának légkondicionált magányát. Fontos tere ez a történetnek, nagy része ugyanis ebben a vibráló monitorokkal felszerelt közegben játszódik. Hősünk csak ritkán hagyja el páncélozott búvóhelyét, akkor is többnyire étkezés céljából, de üríteni például vígan tud autójában is. Végül az áhított fazonigazítás sem hoz megnyugvást, és úrrá lesz rajta a káosz.

A teljes filmet végigkísérik az üres párbeszédek, melyek sokszor követhetetlenek, és végül teljesen érdektelenné válnak a néző számára is. Látjuk a gusztustalanul gazdag, ellenszenves szereplőket, látjuk, hogy mennyire boldogtalanok, és azt is, ahogyan a sötétített ablakokon túl a nép egyszerű gyermeke jelszavakat skandál és döglött patkányokkal dobálózik. A csúcspontnak szánt találkozás a merénylővel sem képes igazi értékkel szolgálni, vontatott szócsépléssé fajul. A kapitalizmus az ördögtől való: világos.  Ez azonban önmagában kevés. A film felvet egy létező problémát, azon túlmenően viszont semmit sem képes hozzátenni. A szexualitás és az erőszak megjelenése, mely Cronenberg igazi terepe, súlytalan és sokszor még nevetséges is. Aki a romantikus vérszívó karakteréből (Alkonyat filmsorozat) kikecmeregni próbáló Pattinsont hibáztatja, annak sincsen igaza, hiszen kifejezetten meggyőzően alakítja a dúsgazdag szemétládát. Nekiállhatunk görcsösen elemezni a látottakat és utólag bizonygatni a rendező meg nem értett zsenialitását, de lássuk be, ha már ilyesmire vetemedünk, az régen rossz. Ha egy ismeretlen rendező munkáját látnánk, vajon bíbelődnénk-e  ilyesmivel?

Az, hogy a hazai premier másnapján egyedül én voltam kíváncsi a filmre, sok mindent elárul. A Cosmopolis finoman fogalmazva nem nézőbarát alkotás, sőt mintha minden pillanatában szándékosan elidegenítené befogadóját. Az első percek után a rendező elengedi a kezünket, és magunkra hagy a teljes sötétségben tapogatózva, hogy aztán a fények kigyúlásakor zavarodottan pislogva próbáljuk megfejteni a látottakat. A kérdés az, végül akarjuk-e majd mindezt.

Cosmopolis
Rendezte David Cronenberg
Színes, feliratos, francia–kanadai–portugál–olasz filmdráma, 2012.