A régi hűs verandán

A színpadi tér egy parasztház – vagy kúria – oszlopos tornáca-verandája, ám ez a helyszín nélkülöz minden skanzen-jelleget: az ablakokat-ajtókat „modern” nylonfüggönyök díszítik, mintha a szereplők a ház mostani lakói, esetleg vendégei lennének. De bárkik is ők, láthatóan otthon vannak ezen a régi-új, népi-nemzeti tornácon, és egymás bizalmasaiként osztják meg a jelenlévőkkel gondjaikat-örömeiket. A Várady Szabolcs által kiválasztott száz költemény – az alcím szerint „a magyar irodalom kötelező versei” – ugyanis a színészek személyes ügyeként, bensőséges hangú vallomásaként szólal meg. S a versszövegek egymással is párbeszédbe lépnek: hol felel az egyik költemény a másikra, hol „feleselnek” egymással a versek, s ebből az izgalmas szövegfüzérből – Mácsai Pál szerkesztői-rendezői bravúrjának köszönhetően – drámai történet bontakozik ki.

Minden elhangzó vers meglepetés: a jól ismert szövegek is meghökkentő, új jelentésrétegeket kapnak.  Mini-drámák tanúi leszünk: „kis Balázs”-t hasztalan próbálja elaltatni a holtfáradt „anyuka”, végül aztán ő alszik el a gyerek helyett; az ifjú férj kamaszos daccal bizonygatja hitvesének, mennyire szereti, hisz a sírból is visszatérne és levinné magával az „eldobott özvegyi fátyolt”. A versértelmezések némelyike szinte a paródia határát súrolja, de épp ezektől a merész interpretációktól válnak a sokszor hallott szövegek élővé és hitelessé.

A versek összefűzése tudatos komponálás eredménye, ám ez a nagyon is végiggondolt kompozíció nem telepszik rá az egyes versszövegekre. Nincsenek fontos és kevésbé fontos lírai témák – a szereplők ugyanolyan figyelemmel hallgatják egymást, akár a „végét nem lelő idő”-ről, akár a „négyökrös szekér”-ről esik szó. Az egymásra való odafigyelés, az egymás gondolatainak megértése fontos eleme ennek az előadásnak: az újabb és újabb versek így a már elhangzott szövegek továbbgondolásaiként vagy arra adott reakcióként is értelmezhetők.

A versszövegek párbeszéde az előadás második részében válik különösen drámaivá: amikor a „hajdan erős magyar” romlásán való búsongásra a „hass, alkoss, gyarapíts” válaszol, vagy amikor az Erőltetett menet, a Töredék, és a Razglednicák sorainak az „itt élned hallod kell” üzenete próbál „ellenszegülni”.

A  szereplők mindegyike kitűnő. De az előadás legfőbb érdeme az a fantasztikus csapatmunka, amit az Örkény társulata nyújt. Őket látva-hallva újra képes az ember hinni egy tágabb közösség létében. Mindenesetre hazafelé Orbán Ottóval együtt dudorássza: „gyűlöljek csak aljas elvet/ ne a földet, ne a nyelvet.”

Örkény Színház: Anyám tyúkja (1.) - a magyar irodalom kötelező versei

Válogatta: Várady Szabolcs

Szerkesztette és rendezte: Mácsai Pál

A verseket elmondják: Bíró Kriszta, Csuja Imre, Debreczeny Csaba, Epres Attila, Ficza István, Für Anikó, Gálffi László, Kerekes Éva, Kerekes Viktória, Mácsai Pál, Máthé Zsolt, Pogány Judit, Polgár Csaba, Szandtner Anna, Takács Nóra Diána, Vajda Milán, Znamenák István.

Bemutató: Örkény Színház, 2014. április 11.