A Saturnus nem válaszol

Darvas Árpád az 1960-as évek magyar művészetének meg nem énekelt műfaja, a plakátművészet mestere. A műfaj általános helyzetét és megítélését jól példázza a Ponton Galériában megtekinthető, a művész életművére visszatekintő tárlat, ami elfér néhány falon, és örülhetünk, hogy egyáltalán van mit kirakni, miközben a kiállított darabok olyan színekben villódzva kérkednek invenciózusságukkal, amelyekre egyszerű reklámplakátoktól nem számítanánk.

Az eredeti plakátokat senki sem dokumentálta, másolatokat is csak az alkotó őrzött meg, pedig talán többet árulnak el a korszak művészeti hangulatairól, mint a hatvanas éveket azóta fémjelző képzőművészeti alkotások. A kiállított munkákon jól végigkövethetőek a szocialista realizmust sikeresen lerázó friss áramlatok: a játékos alakkezelés, a szokatlan és szemet vonzó színkombinációk, az elmaradhatatlan képregényes pöttyök és feliratok, azaz a pop art színe-java, ahogy a nagykönyvben meg van írva. És épp itt válik érdekessé a dolog – maga a Darvas-életmű, a Ponton kiállítása és az ezek kapcsán felmerülő, a hatvanas évek narratíváját napjainkban újraolvasó magyar művészettörténet, és nem utolsósorban a figyelmes néző szempontjából egyaránt.

Darvas Árpád művészetének – és általában a plakát-, illetve a mindennapokat kitöltő művészetnek – megvan az a figyelemre méltó tulajdonsága, amely egyben sikerének záloga is: mindenki számára értelmezhető és olvasható! Olyan vizuális nyelvezettel dolgozik, amely „a levegőben van”. Vagyis a hatvanas években sem kellette magát, nem volt muszáj szokatlannak lennie, legalábbis abban az értelemben, hogy célja éppen a legszélesebb közönséget megszólító vizualitás közvetítése volt. Elsősorban frissnek, modernnek kellett lennie. A popos hangvétel tehát – nyilván közvetett hatásokon keresztül – magától szivárgott be a mindennapok arculatába. Ez a mozzanat azonban fontos: nem a magyarországi hétköznapok hívták életre, hanem bekerült abba.

Mert „hol van itt a pop art?” – kérdezheti az a szemlélődő, aki ismeri a pop artot. Az 1960-as évek magyar művészetéről mint a progresszív irányzatok megjelenésének – vagy újraéledésének – korszakáról szokás beszélni. A Nyugattal szinkronban nálunk is megjelennek a legfrissebb törekvések: Magyarország ismét modern! Vagy hát valami olyasmi.

Mert a formakincs és az eszköztár magyarországi művészeti tradícióba való átvételét, a – néhány lépés kihagyásával – importált irányzatot hívhatjuk ugyan a felcímkézésnek megfelelően, de ne lepődjünk meg, ha idővel kiderül: mégse illik rá egészen a király új ruhája. A pop art alapja a reklám, a mozi, a sci-fi és a popzene, melyek giccsbe fúló utópiákat ígértek – azaz mindent, ami abban a korban Magyarországon nem volt elérhető. Nálunk nem volt meg az a direkt ható, banális és személytelen derű, ami a pop art sajátja. Mégis: magyar pop art van, de ez valami egészen egyedi színezetű, sajátos minőségű változata az eredetinek. Sokszínűsége nem a mindennapok valóságából fakad, éppen ellenkezőleg: a valóságot színezi át és alakítja saját szájíze szerint.

Darvas Árpád alkotásainak is állandó motívuma a (színekben vagy a kompozíció egészében megnyilvánuló) nyomott, szorongó hangulat, az elfojtottság érzete. Filmplakátokról lévén szó ezt könnyen maguknak a reklámozott filmeknek a számlájára írhatnánk, azonban túlságosan is meghatározó Darvas hangvételének ez a tónusa. Alapja nem a populáris kultúra, miközben elválaszthatatlanul kötődik az itthoni kultúrához; technikáját az egyetemes, jelképeit pedig a sajátosan magyar művészeti tradícióból meríti; életműve pedig egy egész korszakról és művészeti irányzatról gondolkodtat el.

Darvas Árpád-életműkiállítás

Ponton Galéria, 2013. április 4–24.