A Szembenéző Oroszlánok festője

A Boreadák – az északi szél fiai – Harpyiákat üldöznek a tenger fölött, hogy megvédjék Phineust, a jóst, aki a látás helyett – hiszen egy jósnak nincs szüksége rá – a hosszú életet választotta, magára vonva a megsértett Héliosz haragját. Efféle történetek bontakoznak ki Szilágyi János György műelemzéseiből, aki sorra veszi a Mediterráneum három nagy kultúrájának túlnyomórészt magyarországi vonatkozású tárgyi leletanyagát.

Miközben bepillantást nyerhetünk az ókori görög, etruszk, római kultúrák világába (mellettük Föníciába, az oszkok vagy Sába földjére), a vázafestészet emlékei nyomán megelevenednek a Földközi-tenger sorsot űző mitológiái, s feltárul az ókori és újkori művészvilág és műkereskedelem, valamint a magyar ókortudomány 20. századi története is. Az így felvillantott dimenziók pedig párbeszédbe lépnek egymással.

Szilágyi János György tárgyleírásai – első pillanatra úgy tűnik – szárazon követik a vázák, kratélok, lékhytoszok tekergőző formáit, alakjait és figuráit, számot adva a rajtuk megjelenő cselekményekről éppúgy, mint esztétikai értékükről, ám ő mindeközben a közvetítő feladatát is elvégzi. Leírásait átjárja az ókori műveltség, amely nemcsak tárgya, lételeme is. Mesterét, Kerényi Károlyt követi, akinek szűk baráti köréhez tartozott. „Az ókortudomány számunkra – írja Kerényi az Ókortudományban – elsősorban egzisztenciális tudomány: az antik emberi lét tudománya, mert ez a lét az, amely mint az emberiségtől egyszer már megvalósított lehetőség a legjobban érdekel.” (Kerényi Károly: Ókortudomány [1934] = Halhatatlanság és Apollón-vallás, Magvető, Budapest, 1984, 161.) Ezt szem előtt tartva dolgozta ki Szilágyi tudományos írásainak stílusát, melyekben az ekfrázis (műleírás – a szerk.) formáit megtartva lép az esszé műfaj felé.

Így követhetjük végig a szerző vázlatában például a mindig maszkban előlépő Phersu kultúrtörténeti átváltozását. Phersu lényegében a persona, a személyiség etruszk allegóriája, aki „ott van az ábrázolásokon a nem-rend, illetve a rend és nem-rend közti átmenet valamennyi megnyilvánulásánál”, és végigjárta szerepeit egészen a cirkuszok bohócáig. Hasonlóképpen Heraklész és az oroszlán harcának elemzésekor a szerző bemutatja azt a bonyolult viszonyt is, ami Rómát, a görög világot, valamint az etruszk területeket köti össze. Ekfrázisai közül a legjellegzetesebb a Vadkanvadászat című. A Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményébe 1948-ban érkező ismeretlen származású figurális váza története száraz adatokkal indul: „Leltári száma 50. 493; jelenlegi magassága 16,3 cm. A váza első oldala, lapos reliefben, vágtató lovon ülő vadászt ábrázol, a ló hasa alatt jobbra futva menekülő vadkannal.” Majd a szöveg apró részletről részletre vizsgálja végig a vázát. Megpróbálja meghatározni a lelet származási helyét, miközben egyre közelebb kerül a tárgyhoz: felvázolja annak lehetséges mitológiai hátterét, végül szinte eggyé válik vele. Miközben az olvasót lenyűgözi a tudományos módszeresség igénye, ráébred, hogy a – lényegében fenomenológiai – leírás révén csapdába esett: Szilágyi János György szinte nem is saját, hanem az ő érzékszerveit, külső nézőpontját használja vizsgálódásaihoz.

A tudományos módszeresség a kötet minden szerkezeti szintjére vonatkozik. Bár írások látszólag laza gyűjteményét tartjuk a kezünkben, melyek közül egy-egy cikk fél évszázadot is átölel, a végére jutva felismerjük, hogy a kötet felépítése pontosan átgondolt, hibátlan logikát követ. A harmadik fejezet tárgyleírásaihoz szervesen kapcsolódnak az ókori pannóniai irodalomról értekező írások, s a fejezetben körvonalazódó magyar irodalmi vonatkozások (az ókori klasszikusok magyar fordításai kérdésének vizsgálata) átvezetnek az utolsó fejezet portréiig. Szilágyi több oldalról megvizsgálja a műfordítás problémáját: általános és konkrétabb kérdésekkel egyaránt foglalkozik. S miközben a latin és görög szerzők műveit elemzi, módot talál arra is, hogy egyszer-egyszer a magyar költészet fejlődéstörténetéhez is hozzászóljon: „Catullus költői felfedezése vízválasztó – persze nem az egyetlen – régebbi és modern magyar költészet között […] szinte egymaga meghatározza, mi nem volt a magyar költészet.”

Az ókori Róma egy átlagos tavaszi hónapban huszonhat napi járóföldre volt Aquincumtól, legalábbis ahogy azt a Stanford Egyetem történészei és informatikusai által közösen fejlesztett új szoftver segítségével hozzávetőlegesen ki lehet számolni. Az 1099 km hosszú út tengeren és hegyeken át vezetett a két ókori város között kocsin, esetleg szamárháton. Ám a birodalom meghódította kultúrák viszonyát Rómával nem egyedül a fővárostól való távolság határozta meg. Róma nyitottsága a helyi kultúrák felé, melyben saját gazdagodását látta, és a helyi kultúrák belső ösztönei provinciális művészetet alakítottak ki, melyek önálló tárgyalhatóságát itáliai és pannóniai vonatkozásban is felveti a szerző.

A klasszika-filológusokról festett portrékból kitűnik, hogy bár a birodalom szükségképpen elbukott, alkotásai, melyekkel túlszárnyalta magát, örök érvényűek. Pulszky Ferenc vagy az iskolateremtő Kerényi Károly és tanítványai, akik között Devecseri Gábort, Trencsényi-Waldapfel Imrét találjuk – sőt magát Szilágyi János Györgyöt is –, mind az egyetemesség nevében léptek fel, jól tudván, csak így lehet utolérni saját emberségünket. A portrék, e retorikai remekművek éppolyan precízek és személyesek, mint a vázákról szóló esszék. A szerző minden során átsütő bajtársiasság és csodálat azonban nem gátolja meg abban, hogy mindvégig tárgyias maradjon – Szilágyit munkája során az embert a végső kérdésekig vezető ösztön hajtja; ezért sem meglepő, hogy az arcképek sorai közé becsempészi a legfontosabb történelmi és ókortudományi kérdések felvázolását is.

A kötet főalakja Marcus Aurelius, akiről a legelső esszé szól, s akit szinte a magyar ókortudomány védőszentjének lehetne nevezni. Intelmei vezették Szilágyi János György tollát is, akinek a kötetbe gyűjtött írásaival kettős célja volt: egyfelől megérteni és megismertetni azt a világot, amelyben az általa csodált ókori kultúrák alkotásai születtek, másfelől, hogy emlékművet állítson a 20. század magyar ókortudományának: beszámoljon küzdelmeiről, kudarcairól, sikereiről. Az emlékmű elkészült, s bár a szöveg néhol rendkívüli tudományos felkészültséget kíván olvasóitól, lényegében bárki haszonnal forgathatja, aki az ember léthelyzetét, a magyar irodalom klasszika-filológiai vonatkozásait vagy egyszerűen a Mediterráneum világát tanulmányozza – erre garancia a gördülékeny stílus, a kristálytiszta logika és az igényességhez társuló nemes nagyvonalúság. A kötet írásait olvasva pedig mindeközben feltárul előttünk Szilágyi János György életműve is, mely rávilágít: mit veszíthet Európa és benne Magyarország, ha bedől önön technokrata vágyainak.

Szilágyi János György: A tenger fölött. Írások ókori görög és itáliai kultúrákról, Gondolat, Budapest, 2011.