Széncsend van, és papírmagány – kritika a VILTIN Galéria kiállításáról

A VILTIN Galéria dúskál a tehetséges művészekben, épp ezért többnyire csoportos kiállításoknak ad otthon. A galéria művészeti vezetője, iski Kocsis Tibor – aki az egyik kiállító is – a VILTIN csapatának többi tagjával együtt alakította ki és valósította meg a Papírmagány koncepcióját. A cím ismerősnek tűnhet: Pilinszky Jánosnak, a 20. század egyik legismertebb magyar költőjének valószínűleg legtöbbet idézett verse, a Négysoros második sora kezdődik a fogyasztói társadalom elmagányosodásának szimbólumává vált „plakátmagány” szóval. A vers is magában hordozza azt a szemlélődő statikusságot, mint a Papírmagány. A különbség az, hogy míg a Négysoros sötét, belenyugvó, halál előtti hangulatot teremt, a kiállítás inkább introspektív, azaz befelé figyelő kutatások eredményeit sorakoztatja fel.

A papír egyébként sokáig az időben és térben kiterjesztett kommunikáció egyedüli médiumának számított, míg fel nem váltották sokkal gyorsabb és a környezeti hatásokkal szemben ellenállóbb megoldások. A műtárgy pilot verziójának tűnhet, de nemcsak vázlatok születnek papírra: a médium könnyedsége mulandóságot sugall, de papírra is lehet maradandót alkotni.

A galériába lépve az idő hirtelen lelassul, az embert elönti a nyugalom. Mi lehetne jobb jele ennek a valóságtól való elszakadásnak, mint az, hogy a kiállítótérben a telefon csak használhatatlan kellék – nincs térerő, nem működik a négy gé sem. Így lehet csak arra koncentrálni, ami előttünk van. Kommunikáció viszont így is létrejön: a magány feloldására szánt üzenet a műtárgy, ami az énkifejezést elősegítő kapcsolódást teremti meg a művész és a befogadó között.

Személyes felelősségünk, hogy időről időre befogadóvá váljunk, és ne hagyjuk elmagányosodni az alkotókat.

A kiállítás tárgyainak nagy része kifejezetten igényli a közeli kapcsolatot. Apró részletekben gazdag akvarellek, szénrajzok, távolról masszának tűnő, hajszálvékony vonalak – kikényszerítik a figyelmet. Nem lehet végigrohanni a tárlaton egy-egy távoli pillantást vetve a képekre, akkor becsapjuk magunkat. Az időnkért cserébe a művészek a sajátjukkal fizetnek. Az öt kiállító közül négyben közös a szubjektív és abszolút idő valamilyen formájának ábrázolása és az egyedüllét csendje, ami az emlékezéshez szükséges.

Szabó Klára Petra festményeinek lágyságát az akvarell mellett a finom női vonalak adják. A Magány árnyalatai hármason egy unott arcú női alak körül lusta mutatók módjára ketyegnek hányaveti végtagok. Mit csinál egy nő, amikor teljesen egyedül van? Talán a melleit nézegeti a tükörben, épp így. A Concupiscentia című képen hosszú expós eső esik, és a meztelen, magzatpózba merevedett ösztönénen ül az élére vasalt szuperego egy komor arcú tanárnő formájában, hogy megakadályozza a címben sugallt bűn elkövetését. Szabó munkáinak témája és kivitelezése is nagyon mai, szinte már trendi, a szó mindenféle értelmében.

A legkönnyebben iski Kocsis Tibor LUNA 14 című szénrajzában lehet elveszni.

A holdbéli tájról készült rajz ragadja meg igazán azt a csendet, amit a „papírmagány” kifejezés jelent: vonalbuckáiban az elveszett idő sötét mozdulatlanságát érezzük, amit az ember nélküli, végtelen táj képvisel.

Részletgazdagsága ellenére rendkívül meditatív munka. A művész Fragile szériája még közelebbi vizsgálódást igényel: az apró, 40 × 29,5 centiméteres, grafittal és szénnel boncolt alkotások pillanatképek az emberiségről, tájakról és az általuk alkotott valóságról – majd annak eltűnéséről.

Sági Gyula színes vonalkódokban jegyzi az idő egymás utáni, nehezen elhatárolható egységeit. Ezek egymásba mosódnak, mintha véletlen rájuk könyököltünk volna, vagy felülírja őket egy mindenen átívelő piros fröccsenés – a szubjektivitás és szinesztetikus valóságérzékelés géppel olvasható jelei.

Tranker Kata az időt nem jelekben, inkább a hordozott jelentésben fogja meg. Borostyán helyett ragasztóba fagyott pillanatokat örökítenek meg vegyes technikájú kollázsai: valósággá kristályosodott emlékek, amiből nem maradnak ki az arcok, a tájak, az érzelmek sem. Fotó, kő, fólia és ipari ragasztó is támogatja a ceruza és a papír duóját. Az emlék maga is kívülről vizsgálható tárggyá válik – Karikás lány figurája ennek a kiteljesedése: az arctalan emlék, ami minden dimenzióban létezik.

A jobb sarokba érve a koherencia megbicsaklik. Gerber Pál akril- és akvarellképei utcai karikaturistákat juttathatnak eszünkbe, akikhez sorban állnak a turisták. Az irónia és a társadalomkritika ezen nyers és humoros formája megtöri a Papírmagány teremtette melankolikus merengést.

A VILTIN Galéria papírmunkái egymás mellett egy történetet rajzolnak ki sokféle megvilágításban, különböző narrációval. Színvonalukban és mélységükben is harmóniát alkotó művek, amelyekből egy különösen erős kiállítás áll össze. A saját idő- és magány felfogásunk reflexióját idézi elő: hogyan használjuk fel azt, mivel töltjük, mit teremtünk belőle? Kielemezzük, kiszínezzük, megpróbáljuk kézzel foghatóvá tenni, lejegyezni egy idegen nyelven vagy egy mások által ismeretlen kódban, esetleg kiforgatjuk önmagából, és kinevetjük, hogy biztonságosabban érezzük magunkat benne? Akárhogy is, a magány nem csak negatív lehet. Időnként szükségünk van rá, hogy alkothassunk.