Látványos, de elmosódik

Micheal West kortárs ír szerző Szabadesés című darabját mutatta be a Bárka Színház október 15-én, elsőként Magyaror­szágon. A cím, ha nem is feltétlenül eredeti, kellően találó, és jól lefedi azt a színre vitt folyamatot, ami mozgásba hozza a drámát.

A darab kettős keretet kap, egyrészt a rövid riportfilm nyitja és zárja a művet, amit a színpad fölötti mozivásznon láthatunk. A bejátszásban Gerryt fia buzdítja, hogy mondjon valamit magáról, de sokat nem tudunk meg hősünkről, leszámítva, hogy Limerickből származik (ami nem csak egy ír város, de egy történetszemelvényt elmondó, rövid, általában ironikus színezetű verstípus, versforma is). A függöny utolsó összehúzása előtt újabb részt láthatunk ebből a kisfilmből, ahol az apa már magvas tanácsokat is megfogalmaz, minthogy „ne akarj az lenni, aki nem vagy valójában” és hogy „engedd el a múltat”. Tulajdonképpen ez történik a darabban is, a múlt nehézkes elengedése. A belső keretet az első színpadi jelenet megismétlése adja a zárlatban. Ez egy sokatmondó, jól elgondolt, rövidke párbeszéddel sűríti magába a történetben kibomló viszonyok és jellemek megrajzolását.
„– És te mit fogsz csinálni? – kérdezi a felség.
– Mivel?
– Az életeddel!
– Én majd kiviszem a szemetet meg az üvegeket.”
Kétséges, hogy ez a válasz az elvonatkoztatás síkján is értelmet nyer-e, valóban kitakarít-e a hős az életében, vagy pedig ötlettelenül áll a létére vonatkozó kérdés előtt, és mechanikus pakolásba kezd, mert ez minden, amire futja tőle.

A mozivászon nem tűnik el a darab többi részében sem. Sőt még az operatőrt is láthatjuk, aki a színpadon forgolódik a szereplők között, de egy idő után, ahogy a színészek, úgy mi is megszokjuk a látványát, és nem veszünk róla tudomást. A kamera sokszor a főhős nézőpontját helyettesíti, mivel a kómába eséstől, a jelen idejű részeknél Kálid Artúr nem a mozdulatlanul fekvő hőst alakítja, hanem annak testéből kilépő lelkét, aki mintegy kívülről figyeli az eseményeket. Ez jóval nagyobb teret enged számára a belső feszültségek megjelenítésére, a kétségbeesés gesztikulálására, és a színész ügyesen fel is használja ezt a lehetőséget. Van, hogy csak filmen keresztül követjük az eseményeket, amikor Gerry a pincében beszélget a titokzatos penészirtóval, és ez még jobban eltávolítja ezt a metaforikus dimenziót a szemünk előtt játszódó valóságos emlékektől. Időnként pedig a kamera csak kiemel bizonyos részeket, és párhuzamosan figyelhetjük a videót és a színpadi eseményeket. Ez utóbbi fogás nem adott hozzá túl sokat a darabhoz azon kívül, hogy megosztotta a figyelmünket. A kamera tehát nem volt fölösleges, de túl sok szerepet kapott.

A nyitó jelenet azzal zárul, hogy Gerry stroke-ot kap, és kórházba kerül. Ekkor kezdődik meg a zuhanás az emlékek, emlékfoszlányok forgatagába, egyfajta szabadesés, amit nem irányíthatunk, csak átélhetünk. Egy középszerű ember életének apró epizódjai tárulnak elénk, aki nem tudta feldolgozni édesanyja halálát és húgának elvesztését. Élete nem különösebben érdekes, épp ezért egyszerű, sematikus dialógusokat hallunk, egy nem túl különös ember nem túl különös környezetének kontextusában felvillanó helyzetképeket látunk. Az emlékeiben utazó egykedvű figura élményeiből összeálló rosszkedvű történetívet időnként helyzetkomikumokkal próbálja színesebbé tenni az író, de ez a humor is éppoly közhelyszerű, mint maga az élettörténet. Ilyen az a kollégiumi jelenet, ahol Gerry vizsgára készül, és szobatársa két részeg lánnyal állít be hozzá. A megmérettetés előtt álló fiatal hiába tiltakozik, el kell viselnie a hívatlan vendégek jelenlétét. Az egyik lánnyal a lakótárs szórakozik egy vékony fal mögött, amiről kéjes női nyögésekből értesülünk, a másik lány pedig, miközben próbálja rátukmálni magát a nem túl lelkes Gerryre, rosszul lesz és lehányja a tankönyveit. Egy másik jelentben vendégül látja bátyját és annak barátnőjét, és ahelyett, hogy megfőzné az ebédet, titokban indiai ételt rendel.

Érdekes színfolt a metaforikus figura a történetben, a gombairtó, aki felfedezi a lépcső alatt terjedő penészgombát, ami szinte kiirthatatlanul terjed, gyökereit átpréselve fán és betonon egyaránt, éppúgy, ahogy Gerry feldolgozatlan múltja ereszti vastag indáit hősünk életének jelen idejébe, megbénítva és „áporodottá” téve a cinikus ír férfi mindennapjait. Ám ha arra számítunk, hogy valamiféle elszámolás vagy a múlt feldolgozása megy majd végbe a testen kívüli kalandozás során, akkor tévedünk. A legtöbb, ami történik, az a szembesülés. Szembesülés egy befejezetlen élettel, az elvarratlan szálakkal, a hiánnyal. Mondhatjuk, hogy ez a darab nem arról akar szólni, ami történik, hanem arról, ami hiányzik belőle. Rendkívül merész színpadi vállalkozás, és nem is sikerül lebilincselővé tenni a szünet nélküli kétórás játékidő egésze alatt. Ahogy egyértelművé válik, hogy a Szabadesés hőse nem kerülheti el a halált és nem lesz módja „befejezni” életét, kétségbeesetten tiltakozni kezd az elkerülhetetlen ellen. „Még nem mondtam el a fiamna,k hogy…” – próbálja győzködni a képzelt vagy épp túlvilági penészembert. Végül az ad neki egy cseppnyi megbékélést, hogy fia meglátogatja őt a kórházban. Nem fontos már, hogy mit mond, csak az, hogy beszéljen, hogy ott legyen vele. Lassan belenyugszik végzetébe, és látjuk, ahogy az arcára irányuló fényfolt egyre kisebb és halványabb lesz, míg teljesen elsötétül a színpad. Megint csak egy ügyesnek mondható, hatásos, de az igazat megvallva nem eredeti lezárás.

Összességében elmondható, hogy a kísérletező jelleg erős nyomot hagyott a darab egészén. Ahogy magában a műben is találunk jól elgondolt, jól megírt részeket és kevésbé kidolgozott mozzanatokat, úgy a színpadi technikák is vegyes érzéseket hagynak bennük. A rendezői megoldások mozgalmassá és látványossá talán igen, de kiemelkedővé nem tudták tenni a fogyasztható, de néhol elnagyolt darabot.

Michael West: Szabadesés, rendezte Göttinger Pál, Budapest, Bárka színház, 2011. október 15.