• „A szövegszerkesztés nem hitvallás függvénye” – Beszélgetés Ács Margittal

    2021.12.08 — Szerző: Nagygéci Kovács József

    Idén ünnepelte 80. születésnapját Ács Margit Kossuth-díjas író, esszé- és tanulmányíró, műkritikus, szerkesztő, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Pályája jelentős részében szinte kizárólag csak szerkesztőként dolgozott, így szerzett tapasztalatairól kérdeztük.

  • Ács Margit  Kép forrása
    Ács Margit
    Kép forrása

    Cikksorozatunkban olyan irodalmárokkal beszélgetünk, akik elsősorban szerkesztői munkájukkal alakítják a kortárs magyar irodalmat. Az Ács Margittal folytatott beszélgetésből kiderül, hogy a szerkesztés elsősorban türelmes, fegyelmezett robot és diplomatikus tárgyalási módszer, de az is szóba kerül, hogy mitől jobb és miben nehezebb most ez a munka. Megtudhatjuk, hogy mi történik a szépíróval, amikor évtizedeken át mások alkotásaival foglalkozik a sajátjai helyett, és hogy milyen volt szerkesztőként együtt dolgozni olyan kiemelkedő írókkal, mint például Lázár Ervin vagy Hajnóczy Péter.

    Már egyetemista korában végzett könyvkiadónál lektori munkát, és hosszú időn át szerkesztősködött. Mi volt az ön szerkesztői „hitvallása”? Változott-e ez a hitvallás az évek alatt?

    Úgy lettem szerkesztő, hogy előzetesen fogalmam sem volt ennek a szakmának a létezéséről. Irodalom és történelem szakos egyetemista voltam, amikor megláttam egy pályázati kiírást ösztöndíjra: a Szépirodalmi Könyvkiadó hirdette meg, amely akkor a Magvető mellett az ország legnagyobb, legtekintélyesebb irodalmi kiadója volt. Csak az ösztöndíjra gondolva pályáztam, aztán kiderült, hogy egész életemre kiható szerencse ért, amikor ebbe a szerkesztőségbe kerültem. Összehasonlíthatatlanul többet tanultam ott, mint az egyetemen, nemcsak a szerkesztőként dolgozó íróktól, kritikusoktól, hanem hallgathattam a beszélgetéseiket a náluk megforduló írónagyságokkal (szobatársam volt például Juhász Ferenc, Domokos Mátyás mellett inaskodtam – aki később a férjem lett –, de említhetem a másik Eötvös-kollégistát, Réz Pált is).

    Gyakran elüldögélt a kiadóban Nagy László, Déry Tibor, Örkény István, Vas István, Weöres Sándor, Kormos István, Csurka István – nem folytatom, a fél lexikont felsorolhatnám.

    A kéziratokat először lektorálni kellett, kiszűrni a tehetségre valló munkákat, és visszaadni a reménytelen irományokat. Ez ismeretlen szerzők esetében kockázatos feladat. Különleges érzékenység kell ahhoz, hogy az ember lássa, ebben az írásban van valami olyan közlés, olyan hangvétel, amely egyedi is, és közérdekűnek, sőt evidensnek is érezzük, ebben meg csak utánérzés van, vagy túl kimódolt, esetleg zavaros agy terméke. Isten tudja, hogyan, de bennem volt ilyen érzékenység, ez a lektori jelentéseimből kiderült, és ezért elnézték tudásbeli fogyatékosságaimat, sőt megbecsülést szereztem. Nem volt megfogalmazott hitvallásom, de bizonyos, hogy a becsületes ítélkezés parancsa vezérelt. Tudtam, hogy egyfajta hatalom van a kezemben, bármilyen furcsán hangzik is ez egy egyszerű kiadói alkalmazottal kapcsolatban: nemcsak a kézirat sorsáról döntök, hanem a szerzője sorsáról is, és nem szabad valakit büntetni, megalázni amiatt, hogy nem született tehetségesnek. Amellett mindig számolni kell a tévedés kockázatával. Tudtam, hogy vannak vakfoltjaim, ízlésbeli korlátaim, nem bízhatok totálisan a benyomásomban. Így hát soha nem fölényeskedtem senkivel szemben, és igyekeztem megvilágítani a kézirat elutasításának okait, bár ez eleve sikertelen próbálkozás volt, hiszen a delikvensek soha nem látják be, hogy nincs helyük a pályán. Lektorként mindig a tehetséges fiatal írók mellé álltam – olyan elemzéseket írtam a kézirataikról, amelyek átsegíthették ezeket a cenzori szemlélet és az esetleges irodalmi fafejűség buktatóin. Ha már cenzori szemléletről esett szó: voltak a kiadónál is olyan munkatársak, akiknek az ideológiai szilárdságában, pártosságában bízhatott a pártállami hatalom, de a politikai szűrés leginkább szuperlektorok útján és a Kiadói Főigazgatóság berkeiben történt meg. Minket, az irodalom értékvilágában otthonos, mondhatni „minőségi” szerkesztőket nem köteleztek politikai szolgálatra, ugyanis a politikai hatalomnak szüksége volt az íróvilággal való konszolidált kapcsolatra, és azt rajtunk keresztül tudták biztosítani. A pártállam ily módon némi engedményre, lazításra kényszerült: ha fenn akarta tartani a „legvidámabb barakk” legendáját, félig-meddig normális irodalmi életet kellett felmutatnia.

    Maga a szerkesztés merőben szakmai munka volt. Törekedtem rá, hogy a gondozásba vett kézirat írójának megmutassam, hogy értem szerzői szándékát, és annak jobb érvényesítése érdekében javaslom az adott változtatást, amelyhez a hozzájárulását kértem. Ha nem fogadta el javaslatomat, nem erőltettem, végtére is ő felel a saját művéért.

    Egy szöveg mindig csiszolható, mindig lehetnek pontosabbak, feszesebbek a mondatok, mindig akad fölös szóismétlés, rosszul megválasztott jelző, eltévesztett név, ahányszor elolvas az ember egy fogalmazványt, talál benne hibát.

    Klasszikus szövegek szerkesztésénél pedig kompromisszumos megoldást kell találni a betűhív közlés és az olvashatóság között. A szövegszerkesztés nem hitvallás függvénye, hanem türelmes, fegyelmezett robot és diplomatikus tárgyalási módszer.

    Ács Margit  Kép forrása
    Ács Margit
    Kép forrása

    Szerkesztőként tapasztalt-e változást az idők során a munkában, és ha igen, milyeneket? Volt-e, van-e például változás a beérkező kéziratok minőségét vagy éppen a megformáltságukat tekintve? Azaz mikor volt „jobb” szerkesztőnek lenni?

    A rendszerváltozás óta kevés kiadónál gondozzák úgy a kéziratokat, mint mi annak idején. Újabban javult a megjelenő könyvek minősége, de eleinte, amikor szélnek eresztették a szerkesztőket, mert a szakma piacosítása során őket minősítették a legfölöslegesebbnek a könyvkiadásban, siralmas minőségű nyomtatott szövegekkel találkoztam. Egy időre a kiadó és a szerző személyes kapcsolata is jószerivel megszűnt – a sztárolt írók persze kivételek, de eléggé általános volt, hogy az írók „bocsánat, hogy élek, bocsánat, hogy írok” arckifejezéssel kopogtattak a kiadók ajtaján. Az úgynevezett kiskiadók áldozatos és túlterhelt vezetői – egy személyben igazgatók, szerkesztők és korrektorok is – tapasztalatom szerint megadják a tiszteletet az íróknak, de meg kell mondanom, írói minőségemben volt már súlyos megaláztatásban részem egy elitnek nevezett kiadónál nem is olyan régen. Én magam a rendszerváltozáskor elhagytam a könyvkiadást, folyóirat-szerkesztő lettem, és az egészen más szakma. A kiadói szerkesztő kapja, a folyóirat szerkesztő többnyire megrendeli, elkéri a kéziratokat. Aktív hatással lehet az irodalmi életre, hogy mit és kitől rendel, mit fogad el, és mit nem. Nyilvánvaló, hogy a rendszerváltozás után ezt összehasonlíthatatlanul nagyobb személyes szabadsággal tehette, mint a diktatúrában, és így jobb ma szerkesztőnek lenni a folyóiratoknál, mint akkor. Másfelől azonban a lapok példányszámának drámai megcsappanása, vagyis az irodalmat övező viszonylagos érdektelenség miatt rosszabbul érezheti magát a bőrében. Emellett a folyóiratok finanszírozása is állandó gondot jelent a piaci viszonyok között. Mindez, úgy vélem, elmondható a kisebb könyvkiadókról is: azt adnak ki, amit akarnak, feltéve, hogy megszerzik rá a támogatást, aztán pedig minden egyes eladott példánynak örülhetnek.

    Hogy megváltozott-e a kéziratok minősége? Vannak, akik azt mondják, a most születő irodalom gyengébb, nincsenek benne olyan csúcsok, mint a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek irodalmi termésében. Én nem mernék ilyen mérleget vonni, bár azok az egykori írók az apostolaim és szentjeim máig, de mostanában is születtek számomra fontos irodalmi alkotások, és folyóirat-szerkesztőként ugyancsak fontos tanulmányokkal, esszékkel dolgozhattam. Tehát most is van jó, a korral adekvát irodalom, és régen is volt rossz, már keletkezésekor elavult. Más kérdés a kéziratok küllemének, kezelhetőségének a minősége: az jelentősen megjavult a szövegszerkesztő programoknak, a számítógépen való írásnak köszönhetően. Könnyebb javítani is mind a kéziratot, mind a levonatot. A digitális szedés az ólombetűhöz képest elképesztően meggyorsította a könyvek előállítását – talán éppen ezért van most temérdek kötet a könyvvásárokon, annyi, hogy az igazi könyvbarátnak is a bőség zavarával kell küszködnie. Megfigyeltem viszont, hogy épp a megírás technikai könnyűsége miatt terjengősebbek lettek a szövegek, különösen a tanulmányok bőbeszédűbbek a kelleténél. Szerkesztőként sokszor kihúznám az ilyen szövegek felét, jót tenne nekik.

    Lám, a billentyűzés könnyűségének is van árnyoldala.

    Milyen volt a korabeli intézményrendszerben dolgozni szerkesztőként? És milyen most?

    A rendszerváltozás óta nem dolgoztam könyvkiadó szerkesztőjeként, csak a sejtéseimről beszélhetek. Az ideológiai nyomás helyébe most másféle kényszerek léptek: megfelelés a piacnak, a divatnak, a szponzornak... A Kortársnál belekóstoltam ebbe is, ahogyan fentebb már beszéltem róla, de a könyvkiadók sokkal kiszolgáltatottabbak a piaci követelményeknek, mint a folyóiratok, nagyobb pénzösszegek forognak az ágazatban, nagyobb a nyomás rajtuk, és lehet, hogy ebben a szabad világban kisebb szellemi szabadságot él meg egy szerkesztő, mint mi a Szépirodalminál. Nem tudom. Az én szerkesztői tevékenységem leszűkült egy kismonográfia-sorozatra, amelyet 2013-ban indítottunk el a Magyar Művészeti Akadémia intézményi keretében. Már majdnem harminc kötet jelent meg eddig. A sorozat az én ötletemből és szándékom szerint jött létre, és hálás vagyok a lehetőségért, hogy olyan írókról, akikről addig nem született semmilyen népszerűsítő, eligazító feldolgozás, összefoglaló pályaképeket adhattunk ki kiváló irodalmárok, tudósok tollából. Elképzelhetetlen lett volna 1990 előtt, hogy ilyesmit kezdeményezhessek, és hogy senki ne szóljon bele a munkámba.

    Ács Margit budapesti otthonában  Kép forrása
    Ács Margit budapesti otthonában
    Kép forrása

    Követte-e és követi-e a kollégák munkásságát, fontosnak tartja-e, hogy egy szerkesztő tájékozódjon más szerkesztőségek, kiadók munkáit illetően? Kik azok, akiknek a munkáját különösen nagyra becsülte, nagyra becsüli?

    Ha az ember figyeli az irodalmi termést, akkor egyúttal a konkurens szerkesztők és szerkesztőségek munkájáról is óhatatlanul tájékozódik, egyébként pedig nem sokat tudhat a konkurencia belügyeiről, hacsak nem követ el ipari kémkedést. Mint szerző viszont tapasztalatot szereztem más szerkesztők munkájáról. Gergely Ágneséről, aki az első novelláskötetemet szerkesztette, és azzal bocsátott útra, hogy maradjak a talpamon, ne ágaskodjak írás közben, vagyis legyek természetes – ez jó útravaló volt. Pécsi Györgyi egy tanulmánykötetemet szedte rendbe. Osztovits Ágnes tanácsára sokat javítottam egy novelláskötetemen, amikor ő a Helikon Kiadó főszerkesztője volt. Kicsit beleláttam a Hitel és a Holmi – két szomszédvár – szerkesztőségi működésébe, mert mindkét folyóiratban jelentek meg írásaim. Nagyon tiszteltem Fázsy Anikót, aki hősies harcban, szinte „önerőből” tartotta fenn évekig a Nagyvilágot, amely a halála után meg is szűnt. Bámulom Sághy Ildikó energiáját, aki a Lyukas Órát viszi tűzön-vízen át. Becsülöm Elek Tibor vállalkozását, hogy a Bárkát semleges vizekre kormányozta az ellenséges irodalmi táborok között – ugyanezt a törekvést becsülöm a kolozsvári Helikon viszonylag fiatal szerkesztőgárdájában. Tulajdonképpen majdnem minden lapot és nem profitorientált kiadót elismerek valamiért. És hogy ne csak másokról beszéljek: feledhetetlen, hogy milyen remek szerkesztőség volt a Kortársé, amikor oda kerültem, Kis Pintér Imrével, Orbán Ottóval, Szakolczay Lajossal, Fodor Andrással és Tárnok Zoltánnal.

    Hajnóczy Péter  Kép forrása
    Hajnóczy Péter
    Kép forrása

    Szerkesztőként sok szerzőhöz, irodalmi világhoz került közel, például Lázár Ervinhez (akinek a Naplója az ön szerkesztésében jelent meg) vagy Hajnóczy Péterhez. Mik voltak ezen munkái során a főbb vezérelvei, mennyire kellett egyszerre érzékenynek és pragmatikusnak lennie?

    Lázár Ervinnel jó barátságban voltunk, annak ellenére, hogy az első kritikám A fehér tigris című korai kötetéről szólt, és nem volt vele teljesen kibékülve. Szerkesztőként csak halála után dolgoztam kéziratával. Vathy Zsuzsa kért meg, hogy adjak tanácsot, mit kezdhetünk a férje meglehetősen kaotikus naplójegyzeteivel, amelyeket időrend nélkül, különböző füzetekbe, alkalomszerűen írt be. Így lettem a Napló szerkesztője. Ennél a munkánál kizárólag gyakorlatiasnak kellett lennem, és szemfülesnek a sokszor olvashatatlan kézírás silabizálásában.

    Hajnóczy pályára segítése szerkesztői-lektori működésem egyik legnagyobb eredménye, a másik Kertész Imre Sorstalanságának kiadatása, értékének felismerése volt.

    Többször elmondtam már nyilatkozatokban, emlékezésekben, hogy mi volt a szerepem Hajnóczy Péter írói indulásában. A tehetségét sokan felismerték, mégis rendre visszakapta a kéziratait, volt, hogy már nyomdai előkészítés után is, mert a képmutatásra berendezkedett hatalmat irritálta az ő nyers hangja, mélyről fakadó indulata, ami a társadalomból kitaszított, szabad lelkületű ember elkeseredett dühe volt. Tehát nem az az érdemem, hogy azonnal felfogtam rendkívüli tehetségét, hanem az, hogy vállaltam a felelősséget a nyomdába adásért. Egyébként ha egy kényes kézirat átcsusszant a zsilipen, és megjelent, akkor már ritkán esett neki a pártos kritika, mert jól tudták, hogy az ingyenreklám lenne a könyvnek, és amúgy is kínos lett volna nyíltan megírni, hogy mi vele a bajuk. Így hát nem lett botrány A fűtőből, Hajnóczy „befutott”. Minden könyvét én szerkesztettem a Szépirodalminál a haláláig. Kevés dolgom volt velük, mert tökéletesen tudatos, csiszolt mondatokat írt, nem is engedett hozzányúlni a szövegéhez, ritkán sikerült meggyőzni a változtatás indokoltságáról, ha itt-ott mégis javasoltam valamit. Neki inkább emberi-baráti támogatásra és figyelemre volt szüksége – ezt a szerkesztőségekben kapta meg, először nálunk, a Szépirodalminál, aztán a Valóságnál és az első Mozgó Világnál is. Nemigen van az övénél jobb példa arra, hogy az íróknak rengeteget jelent a megbízható ítéletű, fogékony szerkesztő támogató jelenléte az alkotásban.

    Kertész Imre 2007-ben  Fotó: Segesvári Csaba/Délmagyarország
    Kertész Imre 2007-ben
    Fotó: Segesvári Csaba/Délmagyarország

    Kertész Imre Sorstalanságának első lektora és méltatója volt 1975-ben. Egy, az író halálakor megjelent írásában említi, hogy első olvasásra egész gondolkodására kiható módon megrendítette a kézirat. Milyen (érzés) az, amikor egy szerkesztő ha nem is a Nobel-díjat, de azt megsejti, hogy nagy, fontos mű van a kezében?

    Az első kiadást nem én jegyeztem felelős szerkesztőként, mert írni akartam róla a Magyar Nemzetben megjelenő kritikasorozatomba, és ezt szerkesztőként nem tehettem volna meg. Viszont első lektoraként nagyon határozottan kiálltam a kiadása mellett. Kertész a Sortalanságot, ahogy Hajnóczy is a kéziratát, egy letaglózó visszautasítás után hozta a Szépirodalmi Kiadóba. Önmagában az, hogy egy tizenöt éves fiú szenvedését kell átélnie olvasóként, feldúlja egy anya lelkét, márpedig két fiúgyermek anyja vagyok. De nem ez volt az oka lelkesültségemnek. Hazug, képmutató szellemi közegben éltünk, és ez a regény csontig hatolóan illúziótlan. A maga mindennapiságában mutatja meg az abszurditást: az emberek elpusztításának technikai kidolgozottságát, úgyszólván „természetességét” és azt, hogy az emberi lény életösztönétől sarkallva mindig kész alkalmazkodni a legképtelenebb követelményekhez is, és ily módon voltaképpen részt vesz saját elpusztításában. Tehát a regény létszemlélete, a gondolati bátorsága hozott ki a sodromból, és a felismerés, hogy a fenti képlet nemcsak a KZ-lágerekre érvényes, hanem minden totalitárius rendszerre. Nem szívboldogító gondolatok ezek, mégis örömmel fogadtam be őket, mert áttörték az évtizedek óta ránk kövesedett hazugságtorlaszt, és az igazság szabad levegőjéhez jutottam hozzá. Ha könyvformában találkoztam volna e művel először, akkor is ezt éreztem volna, de hogy kézirat volt még csak, amelynek sorsa kétséges, a lelkesültség mellé hatalmas felelősségérzet társult. Nyilvánossághoz kellett segítenem a regényt, és mindent el is követtem érte.

    Pályája kezdetétől fogva publikált szépirodalmi alkotásokat. Nemcsak esszéket, de elbeszéléseket, kisregényeket, majd egy idő után kizárólag tanulmányokat, kritikákat írt, és szerkesztői munkát végzett. Miért döntött így? Nem hiányzott a szépírói alkotói munka?

    Egész életemben szerkesztői munkából éltem, ez a kenyérkereső foglalkozásom, ezért soha nem kérdeztem meg magamtól, hogy szeretem-e. Most ez a kérdés elgondolkodtatott. Jó volt közel kerülni írókhoz, jó volt pályára segíteni őket, jó látni, hogy egy szórendcserével, a sallangok lehántásával mennyivel érthetőbbé válik egy szöveg, jó arra gondolni, hogy ez vagy az a könyv nélkülem nem létezne. Tehát szeretem a munkámat, amit az bizonyít, hogy olyankor is csinálom, ha nem fizetnek érte. De vannak esetek, amikor nyűg, csak a muszáj kényszerít rá. Mindenesetre a kiadói munka és a család ellátása volt mindig az első – megszoktam, hogy írásra ki kellett szorítanom a nap huszonnégy órájából a külön kis időt. Most már persze nem így van, de abban a húsz évben, amikor nem publikáltam elbeszélést vagy novellát, tehát 1989-től 2011-ig mégiscsak az életkörülményeim megváltozása okozta az elhallgatást.

    Eleve az, hogy a rendszerváltozással az addig beidegződött politikai öncenzúra szükségtelenné vált, meg kellett találni az írói megszólalás új tónusát, és hagyni kellett, hogy az új élmények leülepedjenek, az indulatok távlatot kapjanak.

    A magánéletemben viszont nehéz időszak következett: ötvenévesen a nulláról kellett kezdenem hullámpapírdobozok között egy vacak lakásban, új szakmában, a Kortárs folyóiratnál, ráadásul az irodalmi élet szereplőinek ádáz viaskodása közepette, amikor a régi szerzőgárda bojkottálta lapot, és a nívót jórészt új szerzőkkel kellett megtartanunk. Ebben az úgynevezett „Kulturkampfban” végtelenül felháborítottak a rágalmak, a torz fogalomhasználat, a csúsztatás, és ez vitairatokat, esszéket, tanulmányokat sajtolt ki belőlem, amelyekben a fogalmak tisztázására törekedtem. Vitába szálltam azokkal a hangadó irodalmárokkal is, akik a nemzeti paradigma kiküszöbölését végezték a magyar irodalomtudomány területén. Ez felemésztette azt a kis időt, amelyet a nap huszonnégy órájából ki tudtam szorítani. Közben 2000-től sűrűn egymás után hét unokám született, ennek örömét-gondját sem lehetett kihagynom. De – a kérdésére válaszolva – igen, hiányérzetem volt eközben, pontosabban úgy éreztem, hatalmas adósság terhel, mert akkor már megképződtek bennem azok a novella- és regénymagok, amelyekből az elmúlt tíz évben három könyv is született.

    Ács Margit: Élet a purgatóriumban
    Ács Margit: Élet a purgatóriumban

    Legújabb, Élet a purgatóriumban című regénye néhány hónappal ezelőtt jelent meg. Mi vonzotta ehhez a munkához? És milyen további szépírói tervei vannak?

    Az új regény megírására majdnem negyven évig készültem. Úgy is mondhatnám, a nyolcvanas években Nemes Nagy Ágnes „rendelte meg” tőlem, aki fennakadt azon, hogy munkáscsaládból származom, és foglalkoztatta, hogy miért, milyen indíttatásból, milyen kapaszkodók segítségével nőttem ki ebből a környezetből értelmiségi emberré. „Ez a te nagy témád” – mondta. Én is tudtam ezt, de sokáig nem találtam rajta fogást. Jó másfél éve is úgy fogtam hozzá, hogy nem tudtam, mi lesz belőle, csak belevetettem magam. Családregény lett. Benne van az első generációs értelmiségi sorsmintázata is, aminek megírására eredetileg készültem, de legalább ennyire a bűneinkről szól: azokról a kisebb-nagyobb bűneinkről, amelyeket egymás ellen követünk el családjainkban és barátságainkban szeretetlenséggel, közönnyel, árulással, és a mindezekért való földi vezeklésről. Nagyon sokat felhasználtam ebben a regényben az élettapasztalataimból, könnyebbnek is érzem magam, kisebb lett az adósságom. De most, hogy felkavartam az emlékeimet, látom, mennyi minden van, amit nem mondtam el még, pedig csak én mondhatom el, rám van bízva. Szóval vannak terveim.

    bb


  • További cikkek