Apakomplexus a hideg űrben – Ad Astra – Út a csillagokba

Öntörvényű szerző és hollywoodi gigasztár találkozásából általában nem születik gyümölcsöző együttműködés, ám ha jobban átfésüljük az Ad Astra rendezőjének és sztárjának pályaképét, a kivétel erősíteni látszik a szabályt: Gray a hollywoodi reneszánsz anakronisztikus képviselőjeként definiálja magát, míg Brad Pitt egyre többször villantja oroszlánkörmeit rizikós zsánertörésekben(Ölni kíméletesen) és elmélyült mentális utazásokban (Az élet fája).

Mennyben köttetett a frigyük, ugyanis az Ad Astra a rendező – nem mellesleg éppen Pitt által producerként támogatott – előző műve, a hagyományos kalandfilm-narratívát ziláló, paneljeit a belső utazás és a megszállottság témáira cserélő The Lost City of Z leszármazottja: a Lem és Clarke téziseit mímelő aktuális dobás karaktercentrikus dráma, nem akciódús látványfilm.

Ridegség kontra szeretet ellentétére épít a mozi, és bár adná magát a szentimentalizmus, a rendező sosem erőlteti a pátoszt: a giccs indokolt pillanatokban érkezik, Gray nem esik túlzásokba, és könnyfakasztó-betétjeit a főhős lelki metamorfózisának szolgálatába állítja.

A férfi melodráma centrumában az űrmérnök Roy McBride áll. Jéghideg profizmussal csillapítja a benne dúló érzelmi viharokat, munkájában eredményes, privát élete azonban gyászos. Rideg tekintetére önmarcangoló, kérdésfelvető, Terrence Malicket idéző belső narráció felel: az Ad Astra űrembere a csillagok közé vágyik, ugyanis a lenti, földhözragadt problémák egyre terhesebbek számára – vagyis menekül, nem akar sérülékenynek tűnni, így inkább odébb löki az őt béklyózó embertársait. Tudományhívőként és emberektől távolodó mizantrópként kiiktatja őket, akár egy matematikai egyenlet változóit. Skizofrén figura, aki a formális hivatás letisztult-uralható és a kötetlen élet rögös-kiismerhetetlen világa között rekedt. Gray eleinte – Roy érzelmeihez hűen – objektíven, a csillagközi küldetés pontjait és menetét ismertetve görgeti a cselekményt, majd egyre biztosabban vált egy meditatív, egzisztencialista űrdrámába.

Tönkrement házasság, harminc évvel korábban eltűnt apa, betegeskedő anya. Az Ad Astra a család mikrointézményét rokonítja a kozmosz áthatolhatatlanságával, egyúttal az örök James Gray-témát, a családi viszonyokat dolgozza át a gengszterfilm (Kis Odessza, A bűn állomásai) vagy a kalandtörténet után egy újabb zsáner destrukciójaként. Gray antihősei őket hátrahagyó, esetleg bántalmazó családfőknek fordítottak hátat (még az Idegen földönben a Marion Cotillard által játszott lengyel emigránsnő is az őt prostinak nevező, durva apa segítsége nélkül kénytelen megvetni lábát az új hazában), és a karaktertablóból a Pitt-főhős sem rí ki. Roy űrhajóra száll, hogy végre szembenézzen a bajával, plusz megtalálja a róla lemondó apját – vagyis azt a személyt, akinek hiánya miatt antiszociális lett: az Ad Astrában az idősebb generáció kötelességtudata gyilkos megszállottsággá fajult, Roy pedig egyre jobban sodródik ugyanebbe az irányba, miközben épp ezt a sorsot szeretné elkerülni. Apa és fia csaknem jin és jangként olvad egymásba, ám Gray szerint a túlságosan szigorú munkaetika kigyomlálja belőlünk a humanizmust – az Ad Astra szívben, pszichében játszódó galopp.

Noha az író-rendező párszor megbicsaklik, és amikor azt hinnénk, lassan unalomba fojtja grandiózus morfondírozását, vagy képtelen megfelelő dózisban mérni a sírásra késztető pillanatokat, új trükkel lep meg. Lassú tempóval ékel be újabb emocionális téteket, még több kontemplációt, lemondást, örömöt és melankóliát. Roy és apja, Clifford szkafanderre applikált kötéllel/köldökzsinórral összenőve, egymással egyet nem értve, mégis eltéphetetlen kötelékekkel, traumáik és magányuk által összeláncolva lebegnek az űr sötétjében. Gyönyörű metafora, itt látszik valójában – Adam Cook esztéta szerint az operákért és az európai, amerikai szerzői filmekért is rajongó – James Gray vénája.

Roy kvázi shakespeare-i alakként nem a királydrámák gonosz sarja lesz, hanem lemond az apa kezdeményezte Lima-projekt bolygópusztító örökségéről.

Felnő, egyedül hoz döntéseket, többé már nem menekül a múlt démonát szimbolizáló felmenője elől. Beavatási rítuson esik át: leszámol a legfenyegetőbb erővel, így már szabadon élhet. Korántsem véletlen, hogy a rendező A sötétség mélyén című Conrad-kisregényt és a belőle készült Coppola-interpretációt (Apokalipszis, most!) nevezte ihletadónak a létfilozófiai 2001: Űrodüsszeia mellett: az Ad Astra főhősét csatangolása végén nem a horror befogadása, hanem a gyötrő magány továbbengedése várja. Roy a film címét adó latin kifejezés („per aspera ad astra”) szellemében göröngyös utat bejárva részesül megváltásban, és alakul Joseph Campbell archetipikus, de érzelmi síkon helytálló vitézévé.

Panaszkodhatnánk az olyan abszurd ötletek láttán, mint a Tobe Hooper-féle Életerőből arcunkba robbanó gyilkos űrmajmok támadása, ám James Gray képes összefogni a nagyot a kicsivel, az Ember pusztító természetét kozmikussá növesztő űrbéli imperializmus és kalózkodás felvetéseit a leheletfinom, kisebb léptékű, hiteles karakterrajzzal. A több mint nyolcvanmilliós, eredeti forgatókönyvön nyugvó, stúdiónál gyártott szerzői műfajfilmje hiánycikknek minősülő szellemi táplálék korunk brand -birodalmában.