„Mindenkiben van egy kis Örménykút” – interjú Adamik Zsolttal és Vas Ágnessel

Szerintem sokat hozzátett ehhez a munkánkhoz a közös múlt: az egyetemi évek alatti közös diákmunka, a lázadás, a nemtudommitakarok, Kispál, Hiperkarma és az, hogy mostanra „megnormálisodtunk”, letisztultak körülöttünk a dolgok. A zene, a nyitott gondolkodás és a hasonló nézetek szerencsére megmaradtak, így könnyű volt megtalálni az összhangot. Dolgoztunk már együtt korábban, az első – sikertelen – közös munkánk idején, 2010-ben még egyikünk se találta meg a maga útját. Akkor én tervezőgrafikusként épp diploma után voltam szakácsként Angliában, és ha jól emlékszem, Zsolt digitális tartalmakat töltött fel egy internetes újságnak.

Volt régen egy blogom is, ahová Ági rajzolt pár egyszerűségében is nagyon jó rajzot – nekem onnan jutott eszembe, hogy az Örménykúthoz is rajzolhatna ő. Azt akartam, hogy egy olyan ember illusztrálja a könyvet, aki Örménykutat csak a szövegekből ismeri, majd rajzolja meg.

Ágnes, a kötet megjelenése óta sem jártál Örménykúton?

Nem, nem láttam Örménykutat, de a szüleimnek van egy kis parasztháza a Börzsönyben, egy háromszáz fős faluban, és pont ott voltam nyáron, amikor a rajzokat készítettem. Gyerekkorom nagy részét ott töltöttem, és kísértetiesen emlékeztetnek a történetek arra a vidékre, azokra az emberekre. Ennek köszönhetően könnyebb dolgom volt.

Nagyon élveztem ezt a munkát, egyetlen egy rajz volt, amin változtatást kértem.

Egy fogatlan bácsiról készült képbe kötöttem bele, kértem, hogy legyen több foga.

Azt nem tudom, hogy Ági mennyit skiccelt a Börzsönyben, de amiket átküldött, azok gyakorlatilag készen voltak.

A koncepciót megbeszéltük, emlékszem, azt mondta Zsolt, hogy a rajzaim pont annyira Réber László-sak…

…hogy még Vas Ági. Megvan ez a szerencsés és a saját lábán működni képes stílusa, és azt kértem, hogy ezt vigyük tovább. Ági nagyon jól ráérzett a lényegre, büszke vagyok rá, hogy vele dolgozhattam.

Az elején csináltam pár egyszerű rajzot, amire Zsolt rábólintott. Ezután megkaptam az összes szöveget, és folytatódott a munka. Tény, hogy ezek egyszerű rajzok, de annyi tapasztalatom már nekem is van a grafikában, hogy csak azt küldöm el, ami szerintem is jó. Például azt a képet, ahol a gyerek szája egy kifli, tízszer vagy talán többször is újrarajzoltam, hogy jó legyen. Ezek egyébként tollrajzok.

A rajzok mellett néhány pasztellfoltot is elszórtál a lapokon.

Zsolt a kiadványt először fekete-fehérben képzelte el, aztán színes lapokat szeretett volna monokróm grafikákkal, végül javasoltam a fekete-fehér grafikákat egy-egy színnel, és ő kért hozzá „lecsöpögött pörköltszaftot”, ami foltos alnyomat formájában látható – így alakult ki a jelenlegi állapot.

Zsolt, a kötetben gyerekkori emlékeket gyűjtöttél össze arról a Békés megyei faluról, ahol felnőttél. Ágnes már említette, hogy sok történet emlékeztette a saját gyerekkorára, és én is ugyanezt éreztem, amikor olvastam. Szerinted miben lehet másabb Örménykúton felnő ni , mint bármely más magyarországi községben?

Nyilván azért is Örménykút, mert ott nőttem fel – mindenki a saját gyerekkorát cipeli magával. Mindenkinek van egy fontos hely az életében. Tizennégy éves koromig ott éltem, addig kevés nagyvárosi élményem volt. Iskolásként nyertem néhány verspályázatot, ami miatt Budapestre kellett utaznunk, illetve volt néhány kirándulás és nyaralás, de lényegében ennyi. Nagyon sok olyan dolog esett meg velem, ami mindenkivel a szülőhelyén. Valószínűleg ugyanazokon a stációkon megyünk keresztül, csak Áginál Perőcsénynek hívják Örménykutat, nálad pedig Újfehértónak. Egyébként furcsa, hogy te is ezt mondod, nem te vagy az első, akitől ezt hallom. Nagyon jólesik egyébként, és meg is lep, hogy mindenkiben van egy kis Örménykút.

Zsolt az elején ódzkodott, szerinte nagyon specifikus a kötet. Azt mondta, hogy egy budapesti nem is értheti ezt, vagy nem értékeli eléggé. Szerintem épp ellenkezőleg: a legtöbb olvasóban fel fog idézni néhány gyerekkori emléket.

Zsolt, a szereplőket valós személyekről mintáztad – nagymama, gyerekkori barátok, a Birkapörkölt Szentjei stb. Októberben kötetbemutatód is volt Örménykúton. Milyen volt a fogadtatás? Hogyan viszonyulnak az ottaniak a kötethez, illetve ahhoz, hogy róluk írsz?

Konkrétan a Birkapörkölt Szentjei vannak megemlítve a kötetben – ez történelmi szempontból azért nagyon fontos, mert mindig volt pörköltfőző ember otthon, én a pörköltöt nem főzhettem meg csak úgy. Volt két-három ember a faluban, akik a Birkapörkölt Szentjei, és közülük választottunk.

Eldönthetted, hogy közülük kitől kéred azt az isteni kegyet, hogy a birkapörköltöt odavarázsolja egy ballagásra, esküvőre vagy bármilyen ünnepre.

Az egyik fejezetben fel is vannak sorolva kronológiailag, ott az első kettő az ’50-es évek pörköltfőző embere, aztán haladunk előre az időben, egészen napjainkig. A többi, például a cseresznyelopásos sztori… Hát, azért mutogattam be annyira többek között Örménykúton a könyvet, mert ha már be kell mutatni, akkor nyilván otthon, meg aztán ott álltak azok a gyerekkori haverjaim, akik naná, hogy tudták, hogy róluk van szó.

A kiadás folyamata is rendkívül gyors volt. Hogy élted meg ezt a tempót?

A folyamat az volt, hogy egy rakás kész szövegből először válogatnom kellett. Az Örménykúti Önkormányzat nagyon sokat segített. Tizennyolc évesen kezdtem újságírással foglalkozni egy hetilapnál, a két főnökömből és instant családomból lett később a Digitális Kalamáris Kiadó, amely a szárnyai alá vette a kötetet. Nagyon flottul haladt minden, csak úgy kigurult a könyv a nyomdából! Két hónap alatt megcsináltuk. Sokat köszönhetek Kiss Ottónak, aki rendbe szedte a szövegeket, valamint Kiss Andreának, aki örménykútiként a tökéletes fotót lőtte borítóképnek – erre szerintem gyönyörűen reflektálnak Ági rajzai. A végén pedig Tatus Attilával öntöttük formába ezt az egészet. Szóval így jött össze. Nem tudom, hogy ez szerencse-e, vagy ideális időzítés, de nagyon jó érzés volt dolgozni a könyvön. Szerintem mindenki egy kicsit magáénak érzi/érezte. Örménykútról is jó visszajelzéseket kapok – apukám első mondata például az volt, hogy „minek ebbe ennyi lófasz?”… De megköszönik a boltban, ha otthon vagyok, megállítanak. Fabó Jani bácsiék segítettek még sokat, ők Örménykút legöregebb polgárai lassan, és egy tanyán laknak. Elmentem hozzájuk párszor beszélgetni, és nagyon jó fejek voltak. Tőlük hallottam azt is, hogy „úgy csorog, mint a kecskepisa” – régen ez egy örménykúti mondás volt. Nekem nagyon megtetszett, így került a kötetbe. Az örménykútiak azonban mégsem a történetekre büszkék, sokkal inkább arra, hogy van egy könyv a faluról.

Biztosan rengeteg történeted van még, amit meg lehetne írni. Van most hiányérzeted?

Most már nyilván beleírnám a szippantós kocsit, a kenyeres autót, a libatollat gyűjtögető kocsit, hogy „vásároljunk féláron”, ilyeneket. Úgy érzem, vannak hiányosságok, vagyis inkább úgy mondom, hogy most írnék egy Örménykút 2-t. Már agyaltunk a címen, hogy „Még drágább az Örménykút”, „Örménykút ötven órája”… Valahogy mégis eladhatóvá kell tenni a terméket.

„Egyedülálló hangvétele ezt a könyvet is átitatja, különlegessé, jellegzetesen »Adamikossá« varázsolja” – olvashatjuk Dés András ajánlóját a könyv hátoldalán. Ágnes, szerinted mitől lesz egy szöveg „adamikos”?

Szerintem a humortól és a többértelműségtől. Nekem ez az „adamikos”. Amikor valami nem konkrét.

Van kedvenc rajzod vagy szöveged a kötetből?

Az összes cseresznyés és halas történet, természetesen a biciklis is, illetve a búcsú. De igazából az összeset szerettem. A birkapörköltösökkel voltam gondban, hiszen több szöveg szól erről, és nehéz volt több perspektívából megközelíteni ezt a témát.

Zsolt, te melyik illusztrációt emelnéd ki?

A kerti budi a kedvencem, azon sírva röhögtem napokig. A másik nagy kedvencem a temetőrajz, ami egyszerre megindító, szép, kreatív, és kiegészíti a szöveget. Nem illusztrálja, nem rátesz, hanem a szöveg és a rajz lesz egy egész. De ha már itt tartunk, van egy fejezet, ami nagyon családtörténet, a hogyan kell meghalni rész: „Ha már meg kell halnunk, haljunk meg egy lagziban.” Ez konkrétan a nagyapámról szól, aki stílusosan hagyta el az életet. Őt mindenki imádta, nagyon sok mókás sztorit hallottam róla, szeretni való ember volt. Ha már meg kell halni, akkor igen, csináljuk stílusosan. Valahol szomorú ez, nagyanyám még mindig gyászolja, de ha már… Akkor miért nem egy lagziban?

Az időre, illetve az idő múlására több utalást is tesz a kötet: az ötvenkét élmény az év ötvenkét hetére emlékeztet, a borítón látható üres fészek valamikor bizonyára lakott lehetett. Ugyancsak a múlt és a jelen párhuzamba állítását látjuk a szépirodalmi részt keretbe foglaló, falvédőre emlékeztető rajzokon, amelyek közepében egy-egy QR-kód lett elrejtve. Mit gondoltok, Örménykútnak fontos az idő?

Az ötvenkét… fejezet? Bajban vagyok magával a kötet megnevezésével, én életvezetési tanácsadós kiadványként szoktam árulni. Se nem novellás, se nem verses. De valahogy mégis mindkettő.

És talán naptár is egy kicsit.

Az idő pedig… Írom a köszönetnyilvánításban, hogy ülünk kint a nagymamával, szemben van velünk a játszótér, és a nagymamám megszólal, hogy „azok a fák hogy nőlnek!”.

Nem értettem először, mire gondol, nekem azok a fák mindig ugyanolyanok voltak. Aztán rájöttem, hogy ő nyolcvan felett van. Neki tényleg nőttek a fák.

Az idővel is így vagyok: Örménykút a mai napig élhető, jó hely, de érezhetően múlik az idő. Például itt van a tót nyelv mint hagyomány – nálunk rengeteg betelepített szlovák, azaz tót él. Gyakran kaptam azon nagyanyámékat, hogy magyar szavakat belevonva a dumába tótul pletyiznek. Most már nem nevetek ezen, mert amint nagymamám elmúlik, eltávozik, és a generációja is vele együtt, ez már nem lesz. Az idő áll Örménykúton, de mégis furcsán telik.

Szerinted Örménykút milyen életszakaszban van most?

Szerintem olyan korai hatvanas. Kemény derekú, magabiztosan markoló, disznókat már nem tart, de azért van három vágás évente, a halántéka deres, és mindig van egy diszkrét alkoholszaga glóriaszerűen a feje fölött. A biciklijére biztos fel van szerelve egy sörnyitó, és mindenhez is ért. Apukámon látom ezt, ő az, aki bármit megszerel és megold. Apukám egy kicsit Örménykút, de mindenki lehet az. Ha valaki elolvassa a könyvet, és egy picit Örménykút lesz, akkor Ágival csak nyertünk a dolgon.

A kötet végén olvashatunk egy szakirodalmi megalapozottságú szöveget is Örménykútról. Miért érezted ezt szükségesnek?

Elkezdtem utánaolvasni a dolgoknak, és érdekesnek találtam. Először egy szócikket akartam írni Örménykútról, ami kinőtte magát. Tanakodtunk Tatussal [Tatai László – a szerk.], hogy bekerüljön-e, és úgy gondoltuk, hogy végül is miért ne. Megállja a helyét. Nem mondom, hogy tudósa vagyok a dolognak, biztos, hogy csomó mindenben nem vagyok pontos, de rengeteget könyvtáraztam, olvastam. Nincs különösebb oka ennek a megoldásnak, de megszületett a szöveg, és odaillőnek éreztem.

Várhatjuk az Örménykút 2-t? Min dolgoztok most?

Alapvetően tervezőgrafikus vagyok, most fejeztem be egy elsősöknek szóló flat designban készült matekkönyv grafikáit és tördelését. Jelenleg egy német nyelvű intézet digitális segédanyag-layoutjait készítem a fenntartható fejlődés témában.

Én nem véletlenül ülök egy sötét, üres színházban, épp Kaposváron vagyok. Alíz Csudaországban próba volt. A darabnak én írtam a szövegét, és én vagyok a dramaturg is. Izgalmas munka, mert saját kontextusba is helyezzük a történetet. Aki ismeri a sztorit, az tudja, hogy Alice eredetileg nem tart sehová. Hát mi találtunk neki egy célt, ez a meglepetés! Egy kalandos, mókás, bohókás cuccot csinálunk. Sosem gondoltam, hogy eljutok valaha ide. Emellett végre valahára elindult a szakácskönyvprojekt, ami kb. a Bibedombi szörnyhatározó című könyvem második része. Nagyon szeretem a posztmodern marháskodásokat. Ezt a könyvet a szörnyhatározóból ismert Kisujj néni nagymamája írta Kisujj néninek. A főzés szerintem mindig varázslat, van benne egyfajta mágia. Nem attól lesz finom az étel, hogy a megfelelő hozzávalókat összekavarjuk, hanem egy fő hozzávaló szükséges hozzá: a nagymama szeretete.

És hát mindeközben gyerekfantasyt írok A tintahal értelme munkacímmel. Most akad meló bőven, kezdenek beérni azok a depresszióval teli, „tudom-e én ezt csinálni”, „sosem lesz belőle író” gondolatok, amiket lenyomtam – azt hiszem, hogy most már ez így oké lesz. És ennek nagyon örülök. Gyakran önsajnáló tudtam lenni, de jött egy józan hang, magabiztosság… Most, ahogy nézem a Csiky Gergely Színházban Kaposváron, hogy azokat a marhaságokat, amiket összeírtam, többek között Mészáros Tibor és Németh Mónika is eljátssza… Ülsz, és azt mondod, oké. Bizsergető érzés. Nagyon régen éreztem ennyire jól magam a bőrömben.