Düh, depresszió, elfogadás – Kritika az After Life – Mögöttem az élet című sorozatról

Ricky Gervais valamennyi alkotását maga írja, rendezi és játssza bennük a főszerepet, mindezek mellett pedig a klasszikus one-man-show, azaz a stand-up comedy műfajának is korszakalkotó alakja. Stílusa meglehetősen offenzív, ugyanakkor fair: minden vallást, politikai oldalt és eszmét egyaránt sérteget. Ars poeticája szerint bármivel lehet viccelni – legyen az nemi erőszak vagy gyerekgyilkosság –, a lényeg, hogy ne kövessük el ezeket a dolgokat. Bár a stand-uposok közt nem olyan ritka az efféle világlátás, ám filmjeivel és sorozataival Gervaisnek sikerült hidat építeni a humoristák szinte szegregált, nyers világa és a nagyközönség között, ami nagyon keveseknek, rajta kívül talán csak Louis C. K.-nek sikerült. A sokszínű brit tehetség a reflektorfény elől gondosan elzárt témákat, kínos élethelyzeteket és komoly társadalmi problémákat csempész a tömegek elé, amelyeket igényes humorba csomagol.

Hollywood kevesektől tűri meg a kritikát, tőle azonban el is várja:

öt alkalommal kérték fel a Golden Globe levezénylésére. Gervais tehát kérésre, ráadásul igen magas tarifáért belülről bomlaszt, és végül mindig ő nevet a végén.

A Mögöttem az élettel azonban egy, még számára is ingoványos terepre lépett. A sorozatot ugyanis Gervais saját házassága ihlette, és az a gondolat, hogy mi lenne, ha egyszer elveszítené imádott feleségét. Ezáltal az alkotónak egy eddig ismeretlen, továbbra is borzasztóan zavarba ejtő, egyúttal nagyon vicces, de ezzel együtt nagyon is érzelmes oldalát ismerhetjük meg. Kínos viccek és érzékeny dráma között balanszírozni viszont olyan feladat, amely talán még az angol multitalentumnak is nagy kihívás.

A sorozatbeli Tambury csodás városkája tele van szeretettel, barátsággal és mosollyal, legalábbis kellően messziről nézve így tűnhet. Közelebbről viszont a hely nyomorultak és félkegyelműek gyülekezete: saját anyatejéből pudingot készítő anyuka, szemétdombon éldegélő perverz alak, egy nő, akinek Kevin Hart a kedvenc humoristája és még sorolhatnánk. Az egész városban mintha csak Tony (Ricky Gervais) lenne normális, aki ugyanakkor a legőrültebb mind közül. Miután felesége meghal, a kiégett újságírót csak a kutyája és a Lisáról (Kerry Godliman) szóló, folyton újrajátszott videók tartják életben. Az öngyilkosságról ugyan lemond, mégis úgy viselkedik, mint akinek már valóban nincs mit veszítenie. Válogatás nélkül szól be a főnökének vagy épp kisgyerekeknek, és magasról tesz mindennemű következményre. Idővel azonban rájön, hogy a halálvágyból nyert szupererőt – ahogy ő fogalmaz – nem csak rosszra használhatja. Amint lassan képessé válik arra, hogy kinézzen saját fájdalma mögül, meglátja, hogy nem ő az egyetlen, aki szenved: a körülötte lévők is mind saját keresztjük súlya alatt roskadoznak.

Ki ne szeretné az antihősöket? Kimondják, amit gondolunk, megteszik, amit nem merünk, és közben mindent szentesít az alapvető jó szándék, vagy legalábbis az ártó szándék hiánya. Az ilyen emberi figurákkal kontextustól függetlenül könnyű azonosulni, épp ezért számos sorozat állítja a középpontba őket – így születnek olyan kultikus alakok, mint Tony Soprano, dr. House és most Tambury Tonyja. Antihősre építeni tehát lényegében felér egy biztonsági játékkal, és Gervais kifejezetten bátran nyúl ehhez a megoldáshoz.

Tony egy szuicid hajlamú, alkoholista, beszólogatós újságíró, aki az adománygyűjtőnek ugyan nem, az aranylövésre spóroló drogosnak viszont kérés nélkül ad pénzt.

Mégis, a kockázatot nem ezzel vállalta az alkotó, hiszen a férfi az elhunyt szerelme miatt van ebben az állapotban, így szenvedése igazán romantikus, és amúgy is, ki merne leszólni egy gyászolót? Gervais inkább a körítést illetően bevállalós: a végtelenül kellemetlen, gyakran undorító helyzeteket az egyébként is nehezen emészthető abszurd angol humorral keresztezi. Ez nem olyasvalami, ami a világ legnézettebb brit vígjátéksorozatává tehetne egy szériát – az efféle megközelítés (ahogyan például az Angolkák esetében is) általában egy elég szűk réteg ízlésének felel meg. Itt lép közbe az alkotózseni kiváló arányérzéke, amely az érzelmi mélységek hiteles ábrázolásához pont a megfelelő mértékben keveri a meredek réteghumort. Tony demens apjával (David Bradley) és a temetőben megismert idős hölggyel (Penelope Wilton) folytatott beszélgetései remekül ellensúlyozzák a mozgássérültmosdóban szexelő pszichológust vagy a leveleit a kutyavécébe hordó, mosdatlan hajléktalant. Így áll össze ez a kiváló dramedy, amely akkora népszerűségnek örvend, hogy a Netflix az első kettő után egy harmadik évadot is berendelt. Az pedig még nagyobb szó, hogy az alkotó el is vállalta a folytatást. Gervais ugyanis a már említett arányérzékének köszönhetően képes arra, amire számos hollywoodi kollégája nem: abba tudja hagyni a csúcson. Minden eddigi sorozatából két évadot készített, ezúttal tehát valóban nagy volt a tét.

Jerry Seinfeld szerint a stand-uppal az a baj, hogy ha a közönség egyszer megszeret egy adott típusú humort vagy megközelítést, akkor azt kell tovább csinálni. Nincs lehetőség a változtatásra vagy a fejlődésre, mert azt mindjárt bukásnak, pejoratív tartalmú fordulatnak éli meg a nagyérdemű. Gervais a három évad során – miközben a minőséget igyekszik tartani – Tonyt lassú, de állandó változásra készteti.

Ahogy az lenni szokott, az első évad a legintenzívebb: a főszereplő lehengerlő, a mellékszereplők markánsak és emlékezetesek, a párbeszédek borzalmasan viccesek.

A második etap azonban már gyengé(de)bb, érzelmesebb, Gervais nehezebben találja az egyensúlyt a humor és a mélyebb tartalom között, a harmadikban pedig bizonyos pontokon teljesen el is téveszti az arányokat. Ennek pedig a megszokott behatásokat preferáló közönség nem örül osztatlanul, ugyanakkor érdemes ezt egy másik szemszögből is megvilágítani.

Tony gyászfolyamaton megy keresztül, amit egyébként valóban hitelesen mutat be a sorozat. Hangulata ingadozó, állapota közel sem lineárisan javul, mégis a három évad a gyász szakaszainak három meghatározóbb stádiumát fedi le. Az első kétségtelenül a düh és a harag állapota – azért is olyan magával ragadó a kezdő évad, mert ekkora érzelmekkel „könnyű” eladni a sorozatot. A második fázis azonban már a depresszió: Tony tőle idegen módon többször is elsírja magát, továbbra is foglalkoztatja az öngyilkosság, teljesen bezárkózik, ugyanakkor másoknak még remél jobb jövőt, és segédkezik is az elérésében. A harmadik pedig az elfogadás állapota, amikor a férfi már egyre többször mosolyog, sőt nevet, újra elkezd apró örömöket felfedezni az életben, és a napindító Lisa-videók is rövidebbek.

Gyakran felmerülő kritika már a második, de különösen az utolsó évaddal szemben, hogy az érzelgősség klisészerű cselekményt és közhelyes párbeszédeket szül. Noha ezek a vádak nem alaptalanok, a gyászból vagy bármilyen nagy traumából felépülő embereknél felfedezhető, hogy gyakran általánosságokban és közhelyekben beszélnek/gondolkodnak, mert csak ezek képesek valamiféle kapaszkodóként szolgálni számukra a mindennapokhoz. Ilyen értelemben ez a „hiba” is inkább nevezhető tudatos karakterépítésnek, semmint valódi melléfogásnak.

A legfontosabb talán mégis az, Ricky Gervaisnek az After Life – Mögöttem az élet mindhárom évada alatt sikerül könnyeket csalnia a nézők szemébe, akik gyakran azt sem tudják, hogy a fájdalomtól vagy a nevetéstől sírnak-e éppen.

A sorozat adatlapja a MAFAB-on