A borzalom kontúrjai – kritika Ágoston Tamás A visszaalvás művészete című verseskötetéről

Akárcsak Malte Laurids Brigge Rilke-féle feljegyzéseiben, Ágoston Tamás verseiben sem szabadulhatunk az ébrenlét folyamatosan kínzó kényszerétől. Ugyanakkor a rémálmok fojtogató tudata mindvégig legfőbb kísér(t)őnk marad, az úgynevezett éjszakai és nappali világ pedig bármelyik pillanatban gyötrelmes közelségbe kerülhet. A kötet alakjaira és atmoszférájára is igaz a következő idézet Rilke már hivatkozott munkájából: „Az emberek felriadnak, egy gyertyával nyöszörögve felolvasztják a sötétséget, s a félhomályból mint a cukrozott vizet, kortyolják a megnyugvást. Ó, de micsoda párkányba kapaszkodik ez a biztonság. Alig egy mozdulat csupán, és tekintetük ismét kitéved onnét, ahol minden barátságos és ismerős, s az előbb még oly vigasztaló körvonal a borzalom kontúrjainál is élesebb már.”

A visszaalvás művészetében percnyi megnyugvás sincs.

Pedig a kötet bőven tartogat groteszkebbnél groteszkebb kiugrási lehetőségeket saját maga teremtette – egyébként termékeny – tébolyából, amelynek szellemi hátterét nem véletlenül egy letaglózó Büchner-mottó árnyalja rögtön, a verseskönyv elején. Bár nem az elhíresült Woyzeckből származik, az abban elhangzó altatóbetét is plasztikusan tükrözheti Ágoston Tamás szövegvilágának formáló erőit. A mesét a darabban a Nagyanya mondja el Marie és Woyzeck gyermekének, közvetlenül a végzetes gyilkosság előtt: a szegény gyerekről szóló történetben a világot egy lélek sem lakja már, „a hold reves fává, a nap elhervadt napraforgóvirággá,a csillagok aranyszínű legyekké, a föld pedig fölborult fazékká változott”, az elárvult földön kószáló gyermek pedig menthetetlenül egyedül marad. Ágoston Tamás – sokszor félelmesen gyermeki aurájú – lírai énjének deformált tér- és időképzetei jellemző párhuzamot mutatnak mindezzel a létérzékeléssel: „A Nap zsugorodik, mint egy ráncos lufi, / aztán lepottyan az elsötétült földre” (Szakáll). Vagy: „A kisfiú sír, aztán hallgat, aztán megint sír. / Félek, hogy elnémul egyszer, mint az ég, / amelyet valaki felgöngyölt és elvitt” (Kisfiú).

Magukon a megjeleníteni kívánt, remegő körvonalú tárgyakon is megfigyelhető az apokaliptikus leleplez(őd)és megannyi – helyenként óhatatlanul képzavaros – antropomorf jegye: őrjöngő függöny, meghökkent flakon, csalódott felmosórongy, udvarias zakó, ideges művirág, részeg hópelyhek, tántorgó pajta, fáradt szél, csalódott kavics, sikoltó bokor… Apropó, „ideges művirág”: e helyen akár Pilinszky Őszi vázlat a is beúszhat az összképbe: „Riadtan elszorul szived, / az út lapulva elsiet, / a rózsatő is ideges / mosollyal önmagába les: // távoli, kétes tájakon / készülődik a fájdalom.” Hiszen Pilinszky víziói (lásd a Szabadesés álomszerű szövegszervezését) is olykor azon a meghatározhatatlan mentális mezsgyén mozognak, ahonnan a szerző látszólag egy tapodtat sem akar ellépni – ahogyan a versbéli, udvaron szikkadó bálna utcára kinyúló farkuszonyát sem akarja senki visszatuszkolni a kerítés mögé (Szigony), vagy ahogy a kiszáradt kerti kútban élő törpét is különösebb gond nélkül etetik a szóban forgó család tagjai (Törpe ). Egyáltalán, mindenféle távolság felszámolódik az abszurd agymenések, illetve a leképezett, vélhetően poszttraumatikus környezet között, amely mintegy vissza is igazolja a rá vetülő önkéntelen, pszichés természetű kényszerképzeteket: „Éreztem, hogy csúszom lefelé. / Egy folyosón landoltam, amely henger / alakú volt és világított. Nem láttam / a végét. Ez meglepett, hát még a papír, / amit a zsebemben találtam. Felismertem / apám gyermeteg írását. Lacikám, írta, / menj végig a folyosón. Ne állj meg útközben. / Ne nézz vissza. Ha megállsz és visszanézel, / megtörténhet a legrosszabb. / A végén találsz egy ajtót. Egy szobába nyílik, / ahol minden ragyog. Ott vár a testület. / Ők majd eldöntik, mi legyen veled. / Ne haragudj, de én feladom” (Testület). Enigmatikus, álomszerűen áttetsző, már-már önmagáért beszélő részlet ez, akárcsak a következők: „Ajtók nyílnak. Ablakok tárulnak. / Fut az utca, mint lábasból a tej. / Nénik totyognak felém palacsintasütővel, / bácsik favonalzóval.” (Gumicukor); „Valaki igazgatja magán az arcomat, mint egy maszkot. / Valaki, aki törni-zúzni akar ebben a házban” (Maszk).

Ágoston Tamás egyáltalán nem mintakövető a kötetfelépítés tekintetében sem.

Ennek igazolására elég említenünk a ciklusokra osztást mellőző, illetve a tárgyilagos felhanggal, csak köznevekből álló címekkel ellátott szövegek szinte szerkesztési koncepció nélküli keresetlenségét. Költői világa mákonyos meglepetésként érheti el befogadóját, aki kénytelen felfüggeszteni – az esetlegesen kortárs lírai köznyelven edzett, felborzolásra egyre érzéketlenebb – reflexeit, ha el szeretné érni a kötet álomhatárát, ahonnan aztán igazán hallhatóvá válnak azok a bizonyos nyöszörgések, jajveszékelő hangok az elsötétült földről, a szenvedés gödreiből (Lépcső). Mert ez a mély gyökérzetű, csírázó költészet még tud a daimón jelenlétéről, aki előszeretettel lepi meg elbóbiskolás közben sugalmaival az arra nyitott fület. Persze, akinek nincs füle rá, nem hallja meg, és inkább – a szerzői szándéknak is megfelelően – válassza a könnyebbik utat, idejében lenyugtatva kedélyeit: „A legjobb, ha azt mondom: ez csak egy vers” (Papír).

A borzalom kontúrjainak kitapogatása, majd azok referencializálása (családi kötelékek, szocializációs manőverek, férj–feleség viszony, egyéb személyes féregjáratok) közben újra beleszagolhatunk Poe vagy Beckett egyes műveinek józanítóan émelyítő, lúdbőrző levegőjébe. A már említett Rilke elnyelt, sötét zokogásának éterben keringő visszhangjairól nem is beszélve: „…a Szép nem más, mint az iszonyu kezdete, mit még elviselünk…” (Duinói elégiák – Az első elégia, ford. Nemes Nagy Ágnes). Ágoston Tamás kötetének olvasásával talán a felriadás utáni visszaalvás is elviselhetőbbé, legalábbis művészetté válhat.