Aki nem akart hős lenni

A hatvanas évek Finnországában járunk. Olli Mäki fiatal ökölvívó, aki dicsőséges amatőr pályafutás után nemrég igazolt át a profi ligába, s hamarosan a világbajnoki övért küzdhet meg az amerikai sztár Davey Moore-ral. A nagy meccset óriási várakozás előzi meg, a finnek nemzeti hőst szeretnének látni a hazai pályán öklöző Olliban. Ő azonban igen gyenge esélyekkel lép a szorítóba, és nem csak azért, mert ellenfele vérprofi veterán. Olli „a pék” Mäki ugyanis vidékről jön, egyszerű lélek, állítólag kommunista, ráadásul a legrosszabbkor esik szerelembe. Utálja a stresszt, de reflektorfényből bőven kap a felkészülés heteiben, még dokumentumfilmet is forgatnak róla. Sokat kell fogynia rövid idő alatt, a sok zavaró tényező miatt felkészülése során alaposan legyengül. Korántsem ambiciózus, ám edzője és menedzsere, Elis helyette is az.

Juho Kuosmanen debütáló nagyjátékfilmje (amellett, hogy Finnország Oscarra nevezi) Cannes-ban szerepelt az Un Certain Regard kategóriában, amelynek díját is elnyerte. A film igaz történeten alapuló biopic, azaz életrajzi film, de a valósághűség egy pillanatra sem megy a dramaturgia rovására. Fő erőssége a forgatókönyv, amit a neves Torino Film Lab keretében is fejlesztettek. A legfontosabb konfliktus a főhős és az antagonista Elis között alakul ki: a nemrég visszavonult mentor igazi profi, aki rosszul viseli nyugdíjazását. Eggyel könnyebb súlycsoportban indította Ollit, csak hogy ne az ő rekordjait döntse meg. Ő szervezi meg a nagy meccset, a reputációját és menedzseri karrierjét teszi kockára, ha Olli leszerepel.

Kettejük konfliktusa tipikus edző–sportoló érdekellentét: előbbinek – biztos, ami biztos alapon – hajtania kell sportolóját, hisz teher alatt nő a pálma, utóbbi pedig ugyanúgy próbál ellenállni, ahogy diák a tanárral, gyerek a szülővel vagy alkalmazott a főnökkel szemben. Az Olli Mäki legboldogabb napja valójában ennek a két karakternek a meccse, még akkor is, ha a cselekményben kivételesen nem az antagonista lép a ringbe a protagonistával szemben.

Ollinak egyszerre szoríthat a közönség a bokszmeccs és a mentorával való kötélhúzás megnyeréséért. Ennél a filmnél nem is kell jobb bizonyíték arra, hogy a versenysportok és a történetmesélő művészetek sokban hasonlítanak egymásra: a közönségnek tudnia kell szurkolni valakinek, és persze nem árt, ha nagyok a tétek, és az utolsó pillanatig kiélezett a viadal. Az viszont hátrány, ha az egyik felet csak szeretni, a másikat csak gyűlölni lehet, de szerencsére ebben a filmben nincsenek tisztán rosszak és jók, valójában Elist is meg lehet érteni.

Raija a főellenség Elis tökéletes ellentéte: ő Olli szerelme, vágyainak tárgya, ám az ökölvívónak választania kell a lány és a sportsikerek között. Míg Elis aktívan harcol Olli lelkéért, addig Raija passzív. Kapcsolatuk törékeny – mihelyst a főhős a karrierjére koncentrálna, távolodnak egymástól. A forgatókönyv egyetlen nagyobb hibája, hogy a főhős és a hősnő kapcsolatának ábrázolása nem kap elég figyelmet. A film elején például azt sem tudjuk, ismerik-e egymást korábbról, pedig egy szerelmi szál akkor működik igazán, ha új kapcsolat köttetik, esetleg ha egy elmérgesedett viszonyt sikerül megmenteni. Olli és a nő románcának ábrázolása láthatóan nem volt ínyére az író-rendezőnek, pedig a játékidőbe belefért volna, a film csak másfél órás.

Nemcsak az üresjáratoktól mentes forgatókönyv, hanem a színészi játék is első osztályú: a főszerepet játszóJarkko Lahti még hasonlít is a valódi Ollira, Elis megformálója, Eero Milonoff könnyedén elkerüli, hogy B-filmeket idézően bicskanyitogató főgonosszá váljon, Oona Airola pedig a rendelkezésére álló kevés játékidő alatt is megérteti a közönséggel, miért érdekli a főhőst a karaktere. A fekete-fehér képi világot csak a fináléban érheti panasz. Az alighanem szándékos minimalizmus, hogy a világbajnoki mérkőzés nem olyan látványos, mint a Rocky, aDühöngő bika vagy Mélyütés akciójelenetei, de a debütáló direktornak valódinak tűnő, követhető dramaturgiájú bokszmeccset sem sikerült koreografálnia. A forgatókönyv és a színészek azonban könnyedén feledtetik a rendezői tapasztalat és az operatőri remeklés hiányát.

8/10

Olli Mäki legboldogabb napja (Hymyilevä mies)
Finn–svéd–német filmdráma, 92 perc, 2016
Rendező: Juho Kuosmanen
Író: Mikko Myllylahti
Zene: Laura Airola
Operatőr: Jani-Petteri Passi
Szereplők: Jarkko Lahti, Eero Milonoff, Oona Airola
Bemutató dátuma: 2016. december 22. (Forgalmazó: Mozinet)