Esterházy Péter naplót írt, Hasnyálmirigynaplót. A szöveg néhol brillírozó szövegmutatvány, máshol egyszerű, húsbavágó híradás a betegségről. Fikció és irodalom keveredik ezeken a lapokon, de máshogy, mint ahogy eddig megszokhattuk. Itt E. P. az E. P. De mit kezd az író és az ember azzal, ha ezentúl ez az E. P. hasnyálmirigyrákban szenved? Erről szól ez a könyv. És szomorú, de sajnos aktuális kérdés, hogy mit kezd az olvasó azzal, hogy a mű megjelenése után nem sokkal a szerző eltávozott az élők sorából.
Esterházy Péter rákos, derült ki a göteborgi könyvfesztivál ideje alatt 2015-ben. A 2016-os könyvhétre pedig megjelent a legújabb és sajnos egyben utolsó könyve, amelynek Hasnyálmirigynapló a címe. „Nincs pucér valóság”, mondta Esterházy Péter egy interjúban. A Hasnyálmirigynaplót is ennek fényében lehet csak értelmezni. Amint leíródik valami, fikcióteremtés történik, akkor is, ha ezt a szerző nem így akarta – akárcsak a Javított kiadás esetén, ahol E. P. határozottan a valóságot szerette volna megjeleníteni, de ahogy írja: „[m]intha nálam a valóság is fikció volna”.
A Hasnyálmirigynapló címéhez híven napló, amelynek célja megfogni a napok iszkolását – ezeknek az újfajta napoknak, amelyeket már egy olyan író ír, aki történetesen hasnyálmirigyrákos: „Rák, ez a jó kezdőszó.” Érdekes nyomon követni, hogy a betegség hogyan kebelezi be lassan a szöveget. Az első lapokon átmetaforizált Hasnyálmirigy kisasszony mintha a mű végére elvesztené irodalmiságát, marad az, ami: beteg daganat a testen. A bő lére eresztett mondatok megritkulnak, rövid, vágásszerű híradások váltják őket, relatíve nagy időbeli távolsággal. De a napló szándékosan mentes a megszerkesztettségtől, a stiláris egyengetésektől. Néhol brillírozó Esterházy-próza, annak minden leleményével, például Kovalens történetének elmesélésekor, amely – ahogy a naplóból kiderül – egy másik szövegtérben kerek írássá növi ki magát, itt azonban csak egy zsöngét kapunk belőle. Ugyancsak megmutatkoznak az életmű tartópontjai: a szexualitás, a testiség („Jól meg kéne baszni azt a Hasnyálmirigy kisasszonyt, akkor nyugton lenne. ”), a nyelv és ezáltal a hatalom („Mind a halál, mind az élet a nyelv hatalmában van, és miképen kiki szeret azzal élni, úgy eszi annak gyümölcsét [Példabeszédek 18, 21]”), valamint a katolikus perspektíva is („Akkor is vagyok, aki vagyok. [...] Azt azért opponálnám, hogy a hasnyálmirigyrákom Krisztus-parafrázisokban rizsázzék.”). Máshol fájdalmasan szűkszavú a szöveg, megerősítve a kijelölt műfajiságot, mintha az írás csak a szerzőnek magának szólna („Tompa vagyok, álmos, gyönge.”). Az utolsó oldalakon átszűrődik a betegség testet és elmét is meggyötrő volta. Szomorú sorok ezek egyszerűségükben is, amelyek teljesen más ízt kapnak az író halálának tudatában.
A legszebben a nárcizmusban fut össze az Esterházy-próza és a betegség valós története: A szív segédigéinek öregedő, beteg anyája idéződik meg, amikor Esterházy Péter arról beszél, hogy hogyan változott teste, hogyan karcsúsodott, de hogyan veszti el hajszerkezetét, vulgo az E. P.-attribútumot. Okosan, de nem szájbarágósan vezeti az olvasót az író a kérdéshez: dekonstruálódik-e az Esterházy-kép? Akkor ezentúl csak a „hasnyálmirigyrákos” Esterházy lesz, mintegy eposzi jelző?
Ugyanez a kérdés a napló oldalain megjelenő barátok, unokák, testvérek és gyerekek fejében is megfordul. A Hasnyálmirigynapló ki mer mondani egy nagyon fontos állítást: a betegség bizonyos értelemben sokkal meghatározóbb a körülötte élők számára, mint a beteg számára: „Ez a hasnyál elsőre jó ötletnek látszott, följavította az emberiséget, részvét, szeretet (kis gyűlölet, de az nem számít), tapintat (és tapintatlanság, de az nem számít), megrendültség (és cinizmus, de az nem számít) nőtt a lába nyomában, de lassan az derül ki, hogy ez egy embernek mégis túl sok, hogy az ilyen világ megváltós projekteket (néha paródiát, de az nem számít) mégis rád kell hagyni, Uram.” Esterházy nem csak a Bibliát intertextualizálja: rákos írókhoz fordul, beszélget velük, vagy olvassa őket. Így kerül képbe az Esterházy-korpusz szempontjából kulcsfontosságú Kosztolányi és Babits beszélőfüzete is. Mintha segítséget hívna, hogy hogyan kell/lehet élni ezzel, és nem utolsósorban írni is.
Mindezek ellenére – vagy pont emiatt – a Hasnyálmirigynapló derűs könyv. Ha az ontológiai derűt (Mészöly Miklós kifejezése Esterházy prózáira nézve) az onkológiai derű (Esterházy leleménye a szójáték) váltja is fel, de ez a derű, az Esterházy-univerzum talán legfontosabb jellemzője mégis átragyog a mű szövetén. Mert Kosztolányival ellentétben Esterházyt nem a halál foglalkoztatta: „Az én mondanivalóm, azt hiszem, bármily kis tárgyat sikerül is megragadnom, az, hogy élek. Most elvileg közelebb vagyok a halálhoz, mint negyven éve, de nem látom, hogy ez változott volna.” Sajnálatos, hogy könyv megjelenése után nem sokkal ez a közelség a nullfokához érkezett, Esterházy Péter elhunyt. A Hasnyálmirigynapló így a korpusz zárókötetévé avanzsált. Szép, egyben szomorú befejezés ez. De a legfontosabb, hogy a derű meg kell hogy maradjon – ahogy azt a Hasnyálmirigynapló is sugallja. Esterházy Péter ugyanis megtanított minket „Örülni!”.
Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló, Magvető, 2016.