Ki a fene az az Alice? – Kritika az Alice határországban című sorozatról

Alice határországban , vagyis Alice in Borderland: a Netflix új japán sorozatának alkotói nemcsak az eredeti Lewis Carroll-féle Alice in Wonderland címével, de alapvetően a tartalmával is játszadoznak. Ha engedjük, hogy a széria magával sodorjon, talán a többedik résznél kezdünk el azon morfondírozni, hogy mikor is lép színre Alice, miközben az első másodperctől kezdve őt nézzük. Bár a sorozat főszereplője nem lány, ettől még viselheti az Alice japán átírása és kiejtése szerinti – immár nem nőnemű – Arisu nevet.

Arisu az, aki a nyúl ürege helyett a barátaival együtt egy nyilvános WC-be zárkózva kerül át egy másik világba.

Bár Alice kalandozásai sem voltak veszélytelenek, Arisu egy életre-halálra szóló játékhoz kénytelen csatlakozni ebben a talán párhuzamos valóságban.

Minden meccs vesztese az életével fizet, míg a nyertesek az összecsapások nehézségének megfelelő számú napnyi vízumot nyernek, vagyis egy meghatározott ideig nem kell újra küzdeniük. A játékok értékelését a francia kártya lapjaival jelzik, így a színek a megmérettetés típusát, míg a számértékek a nehézséget és a megnyerhető napok számát jelentik.

A valóságshow-kat idéző, emberéletekre menő „játék” nem új toposz sem a távol-keleti, sem a többi piacon. A szériában gyártott amerikai tinifilmeket megelőzően azért mégis Japán volt az, ahol nem kevés társadalomkritikával és persze elegendő vérrel fűszerezett előzményét találhatjuk ennek a zsánernek. A japán film egyik nagy, kívülálló rendezője, Kinji Fukasaku rendezte meg éppen húsz évvel ezelőtt a műfaj egyik legnagyobb alkotását, a Battle Royale-t. Ha ezt abban az időben mutatták volna be itthon vagy akár a nyugati világ bármelyik vezető országában, talán más hatást válthatott volna ki. Emlékeztetőül: az első magyar valóságshow-k (Big Brother, Való Világ) 2002-ben indultak el.

Az Alice határországban főszereplője tipikus mai fiatal, akit nem érdekel, hogy jó állást szerezzen, inkább videojátékokkal tölti az idejét. Semmiképpen sem szeretne a társadalmi normáknak megfelelni, csak élvezni az életet. Ennek legfőbb nehézsége az, hogy ameddig a Japánban is alapvetően meghatározó kapitalista berendezkedést a társadalom nagyobbik része elfogadja, addig kisebbségként, kívülállóként elég nehéz fennmaradni a rendszer mellett.

A sorozat számos olyan témát felvet a háttérben, amik japán sajátosságnak tekinthetők, de bárminemű kommentár nélkül beazonosíthatók a forráskultúrán kívülről is.

Ilyen, a főszereplő családjában és több mellékszereplő történetében is megjelenő kérdés a munkahely fontossága az egyén élete felett, ami aztán a karoshi, vagyis a túlmunka okozta halál sajátos és szomorú jelenségét eredményezheti. A nagyvállalatok alkalmazottakkal szembeni visszaélései mellett az Alice határországban reflektál a sarariman (salaryman, irodai alkalmazott) típusú emberek által sugallt maszkulinitásképre is, aminek komoly gyökerei vannak a japán kultúrában, és vélhetően negatívan hatott a mostani generációkra is, például az iskolai bántalmazással (ijime = bullying) összekapcsolva. Ezek a problémák, ha nem is ilyen nagyságrendben, de itthon is ismeretesek.

A történet középpontjában mégis maga a játék áll, amelynek a néző számára is jócskán vannak megfejtendő részletei. Hol történik mindez? Hogyan kerültek oda a szereplők? Ki irányítja az egészet, és mi a célja? Bár azt rögtön lehet sejteni, hogy az első évad végére nem fogunk ezekre a kérdésekre választ kapni, az alkotók jól adagolják az információkat, emiatt pedig nem tűnik úgy, hogy semmit sem tudunk meg, vagy hogy egyáltalán nem jutunk előre. Ezáltal pedig az élmény is kevésbé frusztráló, hiszen érezzük, hogy sok minden fog majd később összeállni. A készítők képesek fenntartani a feszültséget, az epizódok dinamikája is feszes, miközben persze akadnak olyan jelenetek is, amelyek a sajátosan japán kifejezésmód miatt (például az érzelmek elrejtése mások elől) egy kicsit talán hosszabbak az indokoltnál.

A sorozat karakterei sokfélék, és bár a nevek megjegyzése biztos nehezebben megy majd, mint egy hasonló nyugati darabnál, a jó színészválogatás abban is segít, hogy könnyen be tudjuk azonosítani az egyes figurákat. A főbb szereplők esetében kidolgozott karaktereket találunk, amelyek annak ellenére sem kiszámíthatóak, hogy egy-egy jól körülhatárolt tulajdonsághalmazzal rendelkeznek.

A nyolcrészes első évad nemcsak az utolsó epizódban tartogat meglepetéseket a néző számára, de közben is elég jó ritmusban sorjáznak benne olyan események, amelyekre egyáltalán nem számíthatunk előre, és egészen új irányba fordítják a történetet.

Így talán az is benne van a pakliban, hogy a folytatás nemcsak az első etap valamiféle felturbózott változata lesz, hanem ténylegesen tudják majd új és váratlan irányba csavarni a narratívát az alkotók.

Az biztos, hogy más téren sem érheti negatív kritika a rendezőt. Shinsuke Sato már túl van jó néhány mangaadaptáción és élőszereplős animefeldolgozáson is. Egyfelől ez biztosítja, hogy a képregényben jól működő megoldásokat a mozgóképre is élvezhető és érthető formában ültesse át, másrészt pedig ennek köszönhetően a magasabb költségvetéssel készülő japán mozifilmek készítése során a koherens látványvilág megteremtésében is rutint szerezhetett. Így nem találkozunk a sorozatban sem olcsó, sem pedig megúszós vizuális effektekkel. A mű egészére az igényes és szépen kivitelezett képi megoldások és jelenetek jellemzők.

A legfontosabb rejtély pedig egyelőre még megválaszolatlan: mikor érkezik a második évad?