Néma sikoly az űrben – Transzmediális történetmesélés az Alien: Isolation videojátékban

A 2014-ben megjelent Alien: Isolation first-person-shooter nézetű túlélőhorror-videojáték arra vállalkozik, hogy betöltse a franchise első alkotása, az 1979-es A nyolcadik utas: a Halál, valamint közvetlen folytatása, A bolygó neve: Halál című film között tátongó narratív űrt. Noha a két film megjelenése közt „csak” hét év telt el, a történet világában ez több mint fél évszázad: a Ridley Scott rendezte A nyolcadik utas: a Halál végén a Nostromo űrhajó egyetlen túlélője, Ellen Ripley a megmenekülést követően hiperálomba merül, a mentőkompját pedig ötvenhét földi év után találják csak meg A bolygó neve: Halál prológusában. A James Cameron által rendezett folytatás rendezői változatában kiderül, hogy a főszereplőnek volt egy lánya is, Amanda Ripley, aki sajnálatos módon már nem élte meg az anyja hazatérését, ugyanis előtte két évvel, hatvanhat éves korában elhunyt. Még egy fényképet is láthatunk az immár idős Amandáról, akit az Ellen Ripley-t alakító Sigourney Weaver anyja játszik.

Érdekesség, hogy bár ez a jelenet kulcsfontosságú Ellen Ripley karakterének motivációi szempontjából – a második filmben harcos anya módjára küzd, hogy megvédhesse az elárvult kislányt, Newtot –, mégis kivágásra került az eredeti, moziban megjelent verzióból. Későbbi kanonizálódása annak köszönhető, hogy Sigourney Weaver nyomására bekerült a jelenet a rendezői változatba, a tévétársaságok pedig túlnyomó többségében ezt a verziót tűzték képernyőre. Így az Alien: Isolation főszereplője, Amanda Ripley nem csupán a hardcore Alien-rajonók, de a felületesebb filmfogyasztók számára is ismerős lehet. Ehhez szükség volt arra, hogy az egykoron törlésre ítélt jelenetnek legyen ideje beépülni a köztudatba: korántsem biztos, hogy ha az Isolation a ’80-as évek végén jelenik meg, akkor is ennyire zökkenőmentesen tudott volna kapcsolódni az első és a második Alien-film közé a transzmediális történetmesélés eszközével.

A transzmediális történetmesélés arra a gyakorlatra reflektál, amikor egy grandiózus történet (hipernarratíva) több médiumon keresztül, résztörténetek (narratívumok) szintjén kerül elmondásra. Akadémiai körökben olyan kortárs kutatók foglalkoznak a jelenséggel, mint Carlos A. Scolari, Henry Jenkins vagy Marie-Laure Ryan. Az efféle narratív stratégia korántsem a 21. század találmánya, hiszen olyan múlt századi klasszikus franchise-ok alkalmazták a populáris kultúra terepén, mint a Star Wars, a Mátrix vagy épp a jelen cikkben tárgyalt Alien-franchise. 

A transzmediális történetmesélés egyik legfontosabb hatása, hogy fogyasztást generál:

mivel az adott fiktív világ információi egy rendezett hálózat formájában – vagy annak illúziójaként – épülnek ki különböző médiumokban, ezért egyetlen médiaszöveg befogadása sosem válaszolja meg a néző összes kérdését, sőt általában még több kérdést vet fel, amelyeket csupán a további médiaszövegek elemzésével lehet megválaszolni. Megfigyelhető, hogy napjainkra kialakult egy új befogadói réteg, amely örömét leli abban, hogy kincskereső módjára különböző forrásokból szedi össze az adott médiatermékre vonatkozó adatokat, ráadásul az esetlegesen hiányzó információkat olykor maga a befogadó egészíti ki önálló alkotások – például fanfictionök – formájában. Ilyen hiányzó információ lehet például egy fiktív világban a peremvidékre szorult földrajzi helyek működése vagy egy háttérbe szorult karakter története.

Az Alien: Isolation is egyfajta információs hiányra épül, hiszen a rajongók nem csupán a filmekben, de a könyvekben is csak említés szintjén találkozhattak Amanda alakjával, a karakter pedig a 2014-es videojáték felfutása után jelent meg további Alien-művekben, mint például az Aliens: Resistance és az Aliens: Rescue képregényben, amelyek az Isolation közvetlen folytatásának tekinthetők. A transzmediális történetmesélés láncolata tehát szépen kivehető: az első két film közt történteket először egy videojáték, majd képregények útján ismeri meg a befogadó.

Az Alien: Isolation tizenöt évvel Ellen Ripley eltűnése után játszódik, a felnőtt Amanda pedig űrmérnökként dolgozik abban a szektorban, ahol annak idején a Nostromo kereskedelmi űrhajó eltűnt. Egy napon felkeresi őt a szintetikus, azaz android Samuels a Weyland-Yutani Társaság képviseletében (Amanda anyja ugyanennek a techóriás cégnek dolgozott), és megrendítő hírekkel szolgál: az Anesidora űrhajó legénysége egy küldetés során megtalálta a Nostromo fekete dobozát, amelyet a Társaság a Sevastopol űrállomáson készül átvenni. Samuels felajánlja Amandának a küldetéshez való csatlakozás lehetőségét, aki némi hezitálás után el is fogadja azt. Így indul el a maroknyi legénység a Torrens teherszállító űrhajóval a KG–348 nevű gázóriás körül keringő űrállomás felé, amely – mint kiderül az érkezéskor – látott már jobb napokat is. Mivel a Weyland-Yutani-csapat nem tudja felvenni a kapcsolatot az űrállomással, és nincs lehetőségük a dokkolásra sem, a legénység űrsétához folyamodik, ám egy robbanásnak köszönhetően elsodródnak egymástól, Ripley pedig ideig-óráig egyedül találja magát a széteső űrállomáson. A számítógépes hajónapló-bejegyzésekből kiderül, hogy nem sokkal a Torrens érkezése előtt valóságos tömeghisztéria és anarchia tört ki az állomáson, így nem meglepő, hogy a Sevastopol túlélői ellenségesen viszonyulnak még egymáshoz is, nemhogy egy kívülállóhoz – nem túlzás azt állítani, hogy ezen csoportok előbb lőnek, és csak aztán kérdeznek. Ha a darabjaira eső űrállomás, a kommunikációs egységek teljes zárlata és a farkastörvényekhez alkalmazkodott emberek nem jelentenének elég problémát, Ripley azzal is hamar szembesül, hogy az állomáson egy azonosítatlan idegen faj, a xenomorph kóborol, lemészárolva minden útjába kerülő élőlényt.

A játék valóban igazi túlélőhorror: elsődleges cél az életben maradás. Ráadásul Amanda nem egy klasszikus harcos karakter, legfőbb fegyvere a mérnöki tudása és a lopakodás. Bár a játék előrehaladtával gyűjthetünk különféle fegyvereket, sőt bizonyos bombák elkészítésére is lehetőség van, az alien ellen minden haszontalannak bizonyul a lángszóró kivételével, amihez viszont csak a cselekmény egy konkrét pontján, az állomás biztonsági személyzetével – a marshall csapatával – való találkozáskor jut hozzá a játékos, addig óvatosságra és bujkálásra van kárhoztatva. Valójában utána is, mivel egyrészt a lángszóró naftája gyorsan fogyó eszköz, másrészt minél többször használja a játékos a xenomorphon, az annál kevésbé fog félni tőle – ez pedig az alient irányító, gondosan megtervezett mesterséges intelligencia (MI) számlájára írható. Az MI szándékosan úgy lett tervezve a fejlesztők által, hogy a cselekmény forgatókönyvének fix pontjait leszámítva teljesen kiszámíthatatlanul „mozgassa” a xenomorphot, így az sosem teszi meg ugyanazt az utat kétszer. Ráadásul minél tovább tartózkodik a játékos egy adott helyen – még akkor is, ha egy menedékben teszi ezt –, a mesterséges intelligencia annál közelebb tereli hozzá az alient, megteremtve az illúziót, hogy

a xenomorph a játék előrehaladtával fokozatosan kiismeri a játékos stratégiáit.

A játékmenet és a narratíva kapcsolatát tekintve Ripley nem is indulhatna nagyobb hátrányból a játék elején, értelemszerűen rengeteg feladat áll előtte: a kommunikáció helyreállítása, csapattársai felkutatása, orvosi csomag megszerzése egy sérült számára, mígnem a marshallcsapattal való találkozás után részt kell vegyen egy már-már öngyilkos küldetésben is, amely a xenomorph elkülönítésére tesz kísérletet, Ripley pedig a csali szerepét kapja. Miután sikerül elcsalni az idegen létformát a lecsatlakoztatható labormodulba, Amanda szembesül vele, hogy ő nem több járulékos veszteségnél, hiszen a marshall nem engedi vissza az állomásra, hanem az aliennel együtt lecsatlakoztatja a Sevastopolról. Amanda az utolsó pillanatban magára rángatja a szkafandert és a sisakot, majd centripetális gyorsulással – és isteni szerencsével – eljut az állomás egyik légzsilipjéhez. Ha az árulás nem lett volna elég, a főhős (és vele együtt a játékos is) újabb problémával szembesül. A Sevastopolon kitört a gépek lázadása: a Working Joe nevet viselő szintetikus személyzet tagjai halomra ölik az embereket, teljesen ellentmondva programozásuknak. Így Amandának nincs más választása, mint hogy eljusson az állomás mesterséges intelligenciájához, az APOLLO-hoz, és a végére járjon a dolognak – és megkísérelje ezt a „technikai malőrt” is kijavítani.

A játékidő tehát meglehetősen elhúzódik, egy sikeresen megoldott probléma rögtön két újabbat eredményez, viszont legyen akármennyire is kilátástalan Amanda helyzete, a filmes kánonban jártas játékos számára egyértelmű a sorsa: a karaktert idős korában, a Földön fogja elragadni egy halálos betegség, nem pedig egy idegen létforma a Sevastopol állomáson. Ugyanakkor a filmeken szocializálódott játékos azt is tudja, hogy már a Nostromo idejében is azon munkálkodott a Weyland-Yutani Társaság, hogy biztonságban tartsa az idegen létformát az emberi legénység életének árán is, így a befogadót nem éri váratlanul, amikor Amanda rájön, hogy a szintetikusok azért fordultak az emberek ellen, mert azok veszélynek tették ki a xenomorphot. Mindez további kérdéseket is felvet: Ha Amanda rájött a Weyland-Yutani Társaság valódi motivációjára, hogy volt képes a karakter megélni az időskort? Hogyan tudta a Társaság a lelepleződés ellenére is végigvinni a tervét, és terraformáló telepeseket küldeni az LV-426 bolygóra, ahol mind a Nostromo, mind az Anesidora hajó legénysége megfertőződött? Ezen kérdések megválaszolására ideális lehetőséget nyújthat egy újabb médiumban elmesélt résztörténet, ahogy az meg is valósult az Aliens: Resistance és az Aliens: Rescue képregényben.

Az Alien: Isolation tehát nem csupán vérfagyasztó horrorélményt kínál, ahol korlátozottak a lehetőségek az önvédelemre, az állandó fenyegetettség mellett pedig rákényszerül a játékos, hogy mozgásban maradjon és technikai problémákat is megoldjon, hanem kitölt egy olyan narratív űrt, amely évtizedek óta tátong a franchise-ban. Mivel az eredeti Alien-filmek (A nyolcadik utas: a Halál; A bolygó neve: Halál; A végső megoldás: Halál; Alien 4: Feltámad a Halál) központjában Ellen Ripley áll, korunk Alien-alkotásai (Prometheus; Alien: Covenant) pedig előzményként csatlakoznak a narratívához a xenomorph faj megteremtését körvonalazva, így kijelenthető, hogy a franchise filmjei semmilyen módon nem foglalkoznak sem a Nostromo eltűnését követő időszakkal, sem Amanda Ripley személyével. Ugyanakkor jól látható, hogy az Alien: Isolation megjelenését követően a karakter életútja és a Weyland-Yutani Társasághoz fűződő kapcsolata nagy érdeklődést váltott ki a rajongók körében,

megjelent az igény a folytatásra, a további információk megszerzésére, az alkotói oldal pedig szembesült vele, hogy ez az egykor átugrott narratív időszak mennyi potenciális profitot rejt magában.

Talán nem is véletlen, hogy azóta az Alien: Isolation adaptációk szintjén, regény és websorozat formájában is megjelent (az IGN által készített minisorozat 2019-ben debütált a YouTube-on Alien: Isolation – The Digital Series címmel), valamint hogy az újabban piacra kerülő Alien-művek sorra elismerik és tartalmaikban is megerősítik Amanda Ripley kalandjait.