Alternatív gótika

Amint kiderült, hogy az USA fényesebb napokat is megélt, egykoron talán elsőszámú alternatív rockbandája, az Evanescence új albumra készült, a hír azonnal megosztotta a könnyűzene ez irányára fogékonyakat. Tavaly ősszel jelent meg az album, a vita pedig azóta is zajlik, hogy mit is lehet kezdeni vele. Továbbá azt sem szabad elfelejtenünk, hogy már a zenekar létezése és besorolása (a rendszertan mindig problémákat okoz, ha a szellem eredményeivel szembesülünk) is rengeteg kérdést vet fel, ezek közül most csak néhányat szeretnék érinteni az albumról alkotandó vélemény színesítése érdekében.

Miben is áll valójában az Evanescence sikere? A dalokban? Amy Lee hangjában? Az image-ben? Ezek valamilyen egyedi találkozásában? Talán ez utóbbi áll legközelebb az igazsághoz. Adott egy zenekar, amely az első valódi sikerét a 2003-as Bring me to life kislemezzel és főként a klippel érte el, amely sötét színei, témaválasztása és szinte beauty-and-the-beast-szerű szerkezete új érdeklődést ébresztett a gót szubkultúra árnyas világa iránt. Ezzel el is érünk az első és legfontosabb gyújtóponthoz: gót zene-e az Evanescence? Ha az első lemezt és annak tartalmát nézzük, akkor semmiképpen sem, a „darkos” külsőségek pedig nem elegendőek.

Aztán jött a szakítás a kreatív agyként számon tartott Ben Moody és a csapat között, aminek eredményeképpen jelent meg a második, The Open Door című album: új felállás, Amy Lee dominanciája pedig letagadhatatlan. Sokkalta mélyebbre szálltak a dalok – a nagyközönség szerint a minőségben, szerintem az énekesnő modern értelemben vett gótika iránti érdeklődésében. Alig vannak slágerek, van azonban mindent átszövő szenvedély, vörös, fekete, fehér és egészen világoskék hangulatok keveredése. A várt siker elmaradt sajnos: elvesztették a korábbi rajongók tetemes részét, a „keményvonalas” gótok között pedig még mindig nem volt helyük (talán nem is hajtottak rá soha).

Öt év szünet után puritán, ám mégis mutatós köntösben, csupán a banda logóját viselő borítóval jelent meg az új kiadvány, cím nélkül (vagy, ha úgy tetszik, self-titled) ezzel mintegy indukálva, hogy öndefinícióként tekintsünk rá. A megszólalásról szinte szót sem érdemes ejteni, hisz amennyi pénzből egy ilyen album elkészül, az elég lenne a teljes magyar underground tízéves költségvetésére (bár lehet, hogy nem ennyire szerények a számok). Rengeteg technikus, hangmérnök, élő szimfonikusok a tökéletes megszólalásért, világméretű reklám és drága klipek. Nézzük közelebbről, mire is volt elég ez a rengeteg ráfordítás.

Megasláger a kezdés (What you want, a hozzá készült videót lásd alább), amelyet utána hullámzó folytatás követ. A már ismert metodikával készült az új lemez: egészséges arányban kevert erőteljes, szinte már-már metálba hajló részek mellett zongora, néhol szimfonikus futamok (inkább díszítés, mint meghatározó elem), félúton a Fallen és a The Open Door világa között. Néhol működik ez a találkozás (vagy nevezhetjük harmadik útnak is), néhol pedig kevésbé. A második, Made of Stone erőteljes heavy metal hatást mutat, a My Heart is Broken egyértelműen az album My Immortalja akart lenni, de nem tudott azzá válni, a The Other Side a Korn lenyomatát idézi fel (különösen izgalmas dobkezdésével), a zárásban pedig egy elektronikus alapú dalt is kapunk a Swimming Home képében.

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=wVWazHTunSI[/youtube]

De hova is jutott ezzel a kiadvánnyal a zenekar? Az image megmaradt: elegáns, feketébe öltözött urak, vezetőjük (akárki akármit mond, ez a banda Amyről szólt és fog is szólni) pedig a gótika tipikus szépsége. Előbbiek hangszeres tudása nem csillanhat meg sosem egy hasonló kaliberű zenekar munkásságában, hiszen mindegy, honnan vizsgáljuk az Evanescence zenéjét, sajnos mindig is pop marad. Színfoltként Will Hunt dobost tudnám kiemelni, hiszen korábban többek között a Black Label Society sorait is erősítette, ez érezhető is némely esetben (pl. a már említett The Other Sideban). Utóbbi és a leglényegesebb elem, Amy hangja, mit sem kopott, ugyanazok az érzések és gondolatok áradnak belőle, mint a banda pályafutása alatt mindig.

Öt hosszú esztendőnyi várakozás után elérkezett oda az Evanescence is, ahova a legtöbb, korábban nagy sikert elért zenekar: a nagy felívelés és a hirtelen zuhanás után hallgatásba burkolózott, hogy kijavítsa a „hibáit”, túl sokáig váratva az új anyaggal, ezzel a szükségesnél nagyobb elvárásokat támasztva. Az elvárásokat pedig nem üti meg ez a korong. Tele van remek dalokkal, első osztályú megoldásokkal, egy érett zenekar képét mutatva, mindez azonban nem elég. Debütnek tökéletes lenne, sőt folytatásnak is, de a múlt nem törölhető el. Az USA elsőszámú fekete Hófehérkéje és udvaroncai nem merték bátran a The Open Door vonalát folytatni, és hitelesen megmaradni a kijelölt úton, hanem a siker visszaszerzéséért szálltak ringbe – de csak pontozással, és nem kiütéssel győztek.

Evanescence: Evanescene, Wind-Up/EMI, 2011.