Ambrus Zoltán idézése – Buda Attila tanulmánya

De azért Ambrus igazi terepe az irodalom maradt. Amit művelni néha nem is volt olyan göröngymentes feladat. A kiegyezés után a napi- és hetilapok, a különböző folyóiratok terjedésével, a folytatólagos közlések erőre kapásával és ennek függvényében az olvasóközönség tágulásával, a szerkesztők, laptulajdonosok számának növekedésével az egyeztetésre váró, aktuális, főként gazdasági és egzisztenciális ügyek, a legkülönfélébb érdekek összehangolása került a közölt tartalom mellett a sajtóügy középpontjába. A Kiss József szerkesztésében megjelenő A Hétben is egymást követték a folytatásos regények. Az 1902. év végétől például Ambrus Solus eris című kisregénye került sorra. Szilveszterig megjelent az első három rész, s folytatódott a következő évben. Kiss József azonban egy vasárnapi dátumozással ellátott, feltehetően május 16-án írt rövid levelében ultimátumot küldött a szerzőnek: „Nagy rémülettel látom, hogy a regényed, ahelyett, hogy kibonyolódnék, inkább bebonyolódik. Se vége, se hossza, se határa. Nekem szükségem van a helyre, és senkinek se engedhetem, hogy a lapomban kárt tegyen, neked se. Ha két hét alatt vége nem lesz a regényednek, én pontot teszek még a mondat közepén is, és azzal vége. Azért nagyon kérlek, ehhez tartsd magad.” A sürgetés oka elsősorban az volt, hogy a lélektani regény kibontakozása, az ábrázolt érzelmek elmélyülése hatalmába kerítette az írót, témavezetése ráadásul formai sokszínűséggel párosult: elbeszélést váltó levélformával, monológokat követő párbeszédekkel.

Ez a különlegesség, szokatlanság viszont nem találkozott A Hét olvasóközönségének ízlésével, világképével és befogadói szokásaival, amit Kiss József határozottan érzékelt.

Vagy ennek látására hivatkozott. Ambrus be is fejezte regényét, annak utolsó része május 31-én jelent meg. A közléshez természetesen hamarabb meg kellett írni az utolsó folytatásokat – ezért tudott Kiss József már 23-án reagálni –, s ki tudja, mi maradt örökre Ambrus tollában.

„Köszönöm, hogy szíves voltál a regényt befejezni. Nem sajnálom, hogy erőszakot alkalmaztam, és te se sajnáld, legalább van egy olcsó bűnbak, akinek esetleg a regény fogyatékosságait a nyakába lehet varrni. Csak akadémice beszélek, mert én a regényedet nem olvastam; majd elolvasom a Pallas kiadásában.

Üdvözlettel

Kiss”

A fenti sorokat a szerző nem hagyta szó nélkül, másnap dacosan válaszolt: „Nekem nincs szükségem bűnbakra, akinek a regényem fogyatékosságait a nyakába varrjam. Annál kevésbé, mert könyvalakban az egész regény fog megjelenni, és nem csupán a kétharmada és az utolsó harmadának a vázlata. A »Hét«-ben azt tehettél a regényemmel, amit akartál, mert sajnos nem voltam eléggé óvatos, és mert annak idején eszembe sem jutott, hogy képes léssz ellenem elkövetni azt, amit elkövetni méltóztattál.” Erre Kiss már csak pár szóval válaszolt, sértetten kérte vissza Ambrustól a lap munkatársaként kapott vasúti jegyet, miközben szóba hozta indulata igazi okát, a konkurencia felfedezését: „Mint a Jövendő és az Új Idők munkatársa bizonyára nem szorultál A Hét vasúti jegyére. E lapok szerencséjüknek fogják tartani, ha neked jeggyel szolgálhatnak. Nekem pedig kell a jegy saját munkatársaim számára.”

Ambrus A Hét egyik sokat publikáló szerzője volt, 1890-től 1905-ig folyamatosan olvashatók írásai a lapban. Hogy milyen sértő lehetett a szerkesztői önkénnyel és féltékenységgel meg kenyérféltéssel szembesülni, arra talán nem érdemes szót vesztegetni.

Mindenesetre Ambrussal szemben korán feléledt a vád, hogy túl hosszúak folytatásos regényei;

az alkotói szabadság és önkifejezés szembekerült a befogadói (és kortársi) pillanathoz kötöttséggel. A Hét 1892-i évfolyamában Sipulusz (Rákosi Viktor) közölt gunyoros írást az utolsó ítéletről, amelyet el kellett halasztani, mert Ambrus még mindig regényét, a Midas királyt írja. S miközben a készülő mű vándorol az egyre kevesebb olvasóval rendelkező lapok felé, az egész emberiség kihal, a szerzőn kívül már nincs senki, de ő még mindig a folytatásokat írja.

A tények azonban azt mutatják, hogy Ambrus két regényét közölte A Hét: 1895-ben a Szeptembert – végleges címe: Őszi napsugár – húsz folytatásban, valamint 1902–1903-ban a Solus erist huszonkét számban. A Midas királyt nem, annak első változata 1891 és 1892 között a Magyar Hírlapban jelent meg, terjedelme miatt valóban hosszan. Ellenben A Hét ezekben az években rajta kívül Papp Dániel A rátótiak című regényét tizenhat (1897), Kóbor Tamás A csillagok felé című regényét huszonhárom (1898), a Budapestet huszonhat (1900), a Szanaszéjjelt pedig huszonnégy folytatásban hozta (1901). Egyébként Kiss József felhorgadt érzékenysége kérészéletűnek bizonyult, hiszen még ebben az évben elkezdte közölni A Berzsenyi lányok tizenkét vőlegénye című párbeszédes regény második sorozatát; 1903-ban hét, 1904-ben tíz, 1905-ben öt folytatásban. Ez valóban kevésbé vette igénybe egy-egy évfolyam anyagát, másfelől három évig biztosan lehetett számítani rá.

A tanulmány teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat márciusi számában a 22. oldaltól olvasható. A lapszám hamarosan online is elérhető lesz a kortarsfolyoirat.hu-n.