Amikor egy zsidó beleesik egy hordó kovászos uborkába – kritika az Amerikai pác című filmről

Mi történne, ha a kovászból szabadult ősöd olyan kérdéseket tenne fel a vallásról és az identitásról, amiket vagy nem tudnál, vagy szégyellnél megválaszolni? És ha a dédnagyapád – Isten őrizz! – felfedezné a Twittert?

Az Amerikai pác ezekből a kérdésekből indít, napjaink New Yorkjába hozva el 1919-ből Herschel Greenbaumot (Seth Rogen), aki eredetileg egy fiktív kelet-európai országból vándorolt ki Amerikába, hogy aztán rövidesen a véletlennek köszönhetően abban a bizonyos hordóban találja magát. Miután kiszabadul, rövidesen megismerkedik dédunokájával, Bennel (szintén Seth Rogen, kevesebb szakállal), akivel kölcsönösen megkérdőjelezik egymás nézeteit hagyományról, kultúráról, zsidóságról. Az Amerikai pác valahol félúton helyezkedik el a Borat és A hegedűs a háztetőn között, de sajnos egyik mű zsenialitását sem éri el.

A film legnagyobb hibája, hogy nem bízik eléggé a két fő karakterben ahhoz, hogy hagyja, hogy a személyiségükkel vigyék el a sztorit. Pedig a központi konfliktusuk elég erős lenne ehhez: Herschel egy családcentrikus, hirtelen haragú természeti erő – az amerikai kritikus, Matt Zoller Seitz szavaival élve kevésbé egy hús-vér személy, mint inkább a judeo-amerikai közösség tudatalattija egy emberbe öntve. Ezzel szemben Ben individualista, önmarcangoló, aki zsidóságát sem éli meg különösebben spirituálisan. „A bar mitzvám Jumanji-tematikájú volt” – jegyzi meg egy ponton.

Ám a film számtalan ponton megretten attól, hogy mélyebben beleásson a két férfi lelkébe, és túl sokszor választja a könnyebbik utat azzal, hogy majdhogynem véletlenszerűen kijelölt társadalomkritikus témákat üldözzön.

Így jönnek be kiforratlan mellékszálak, amik a cancel-kultúrát, az influencereket és a közösségi médiát, valamint az amerikai bevándorlási rendszert hivatottak parodizálni – ugyan ki ne akarna nagyot kacagni egy jó kis kitoloncolós poénon?

A félkész kitérőkért és a velük együtt érkező elhibázott viccekért azért is külön kár, mert Rogen alakítása a kettős szerepben fantasztikus, talán karrierjének egyik legjobbja. Herschelként elnagyoltabban, harsányabban játszik, kihangsúlyozva a karakter mitikus, „idea-ember” mivoltát: a férfi az egész film során ugyanazt a kosztümöt viseli, a lehető legsztereotipikusabb kelet-európai akcentussal beszél, és bájosan töri az angolt („You will take down vanilla vodka, or I will do violence”). Ezzel szemben a színész Ben szerepében számtalan apró rezdüléssel, visszafogott gesztussal kreál egy hihető, átélhető átlagembert – talán ő az első jelenkori, Rogen által játszott főszereplő, aki kibírja az egész filmet anélkül, hogy rágyújtson egy jointra. Jól mutatja a mellékszálak feleslegességét, hogy a szereplőgárdából szinte senki más nem tűnik ki, talán csak az amúgy rettentően tehetséges Sarah Snook (Predestination, Succession) fájdalmasan rövid felbukkanását lehet kiemelni.

Az elsütött, nem működő poénokon kívül muszáj szót ejteni azokról a viccekről is, amelyeket Brandon Trost rendező és Simon Rich forgatókönyvíró nem sütnek el. A múltból a jelenbe csöppent, harsányan komikus főszereplő kliséje könnyedén adná magát számtalan, mára már unalmassá vált geghez, amiket főként a Jöttünk, láttunk, visszamennénk-filmek járattak csúcsra. Szerencsére az Amerikai pác alkotóinak van annyi méltóságuk, hogy ne csapják le a kellemetlenkedés magas labdáját, és ne csináljanak idegbetegként randalírozó Jacques-Fosche-t Herschel karakteréből. Lehet, hogy a férfi idegenkedik a taxiktól, és a szokásosnál egy csöppet nagyobb lelkesedést vált ki belőle a szódagép létezése, viszont nem adja magát olyan szánalmas bohózathoz, mint a WC-ből ivás vagy a feketék kergetése „Szaracén! Szaracén!” felkiáltással.

A végeredmény így egy meglepően ízléses, mégis középszerű vígjáték, ami nem hajlandó kihasználni a potenciáljait, amiktől igazán emlékezetes alkotássá válhatna.

Herschel nyitójelenetben bemutatott emigrációja, eltökéltsége, valamint a régi shtetl környékén játszódó, spirituális hangvételű lezárás közé logikusan illeszkedne egy érzékeny dramedy az identitásról és a generációk közti kibékülésről. Kár, hogy ezt a középső részt kifelejtették.