Ami a lányregényekből kimaradt – kritika Czakó Zsófia Nagypénteken nem illik kertészkedni című könyvéről

Czakó Zsófia debütkötetének fő színhelye Milánó és Győr – míg az olaszországi történetek a kvázi jelenben, addig a magyarországi elbeszélések cselekményei a múltban játszódnak. Előzőekben egy fiatal nő, utóbbiakban egy kisiskolás lány mindennapjait követhetjük figyelemmel. Az Elvisznek az oroszok és A dóm kasszása című kezdőnovellák mindegyike kiváló atmoszférateremtéssel, humorosan, olykor cinikusan, elégikusan, de mindenekelőtt kíméletlen őszinteséggel tárja fel a két idősík főszereplőinek gondolatfolyamát: a kislányét, aki a mindennapokban az általános iskola kihívásaival küzd, de igyekszik megfelelni a mélyen katolikus nagyapja által támasztott elvárásoknak – és a fiatal nő megpróbáltatásait, aki párkapcsolati válsággal, egzisztenciális problémákkal viaskodik, és mindeközben legnagyobb vágya az, hogy végre megtalálja a helyét a világban.

„Azt gondoltam, csak arra a pár hétre maradok, amíg találok valami más, rendes munkát, milánói karriert, ahogy anyám mondta, de persze csak addig, míg gyerekeket nem szülök, mert utána az életem kiteljesedik, anyámnak is akkor teljesedett ki az élete, tehát nincs más dolgom, mint anyámra hallgatni, és akkor minden rendben lesz.” (A dóm kasszása)

Ez a mondat újfent hiteles és markáns látleletet ad a mai, húszas évei végén, harmincas évei elején járó generáció létállapotáról, hasonlóan Mán-Várhegyi Réka Mágneshegy vagy Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című regényéhez, de ha filmes párhuzamot keresünk, akkor Reisz Gábor Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan vagy a Rossz versek című mozi is beugorhat. Egy kicsit ez is, egy kicsit az is, ki is szakadok, megyek a saját fejem után, de azért köt a hagyomány, a neveltetés és anyám mondatai. Élem a jelenben a saját életem, keresem a helyem, de ezer szállal kötődöm a múlthoz.

Czakó Zsófia szépen festi fel e kötődés erős vonalait: a nagyszülői házat, az iskolai padtársak emlékét, a tanítónő vagy épp a miséző pap alakját, a családi kirándulásokat. Mégis mind közül a nagyapa vonásait, személyiségét és világnézetét sikerült a legérzékletesebben megformálnia. A kötet nyitó- és zárónovellái (Elvisznek az oroszok, A találkozó) sem véletlenül neki állítanak emléket: a nagyapa a minták és az átörökített hagyomány egyik sarokköve, ugyanakkor az a pont is, amitől leginkább el akar(?) a felnőttkori főhős távolodni. A novellafüzér pedig – a szövegek sorrendje által egyfajta fejlődéstörténetet szervezve – azt mutatja, honnan indult a kislány, és hová érkezett meg.

A kötetben éppen ezért megtalálhatjuk mind a fejlődésregény, mind a családregény, mind pedig a „coming of age” műfaji elemeit, jó arányérzékkel vegyítve. Éppen annyit tudunk meg a családi történetekből, az iskolai évekből vagy akár egy fiatal felnőtt napi problémáiból, amennyi még nem tolja el a szöveget egyik zsáner felé sem. És habár a két novellacsokrot olvashatnánk külön történetfolyamként is, az utolsó, osztálytalálkozót megidéző elbeszélés összeköti a kislány és a fiatal nő történetét, keretet és megoldást adva ezzel a narrátori szólamok kérdéséhez. Ahogy az említett irodalmi és filmes példák hősei, úgy Czakó Zsófia kettős főszereplője is saját maga megfogalmazására, a szó szoros és tág értelmében is önmeghatározásra törekszik, élettörténetén és emlékein keresztül szűri át egykori és jelenlegi önmagát. A reflexió pedig maga a megszületett szöveg.

A két idősík között az elbeszélésmódot tekintve is élénk a kontraszt. A felnőttkori narrátor nem riad vissza az iróniától, sőt olykor a gúnytól sem. Gyerekkori alakja azonban még a színtiszta naivitáson keresztül szemléli a körülötte lévő világot. Kiváló példa erre Az elsőáldozás című elbeszélés egyik részlete:

„Mindig igyekeztem tisztelettudóan viselkedni a szüleimmel, de ez a törekvés olykor súlyos akadályokba ütközött, amitől aztán rettenetesen éreztem magam, és tudtam, hogy bűnt követek el, amiket aztán meg kell majd gyónni, mint a többit, miután föltettem magamnak a kérdést: voltam-e irigy, voltam-e torkos, voltam-e önző, vállaltam-e tetteim következményét, ígéretemet mindig megtartottam-e.”

Felnőtt fejjel olvasva a kislány gondolatait felvetődhet bennünk is kérdés: vajon hogyan alakulnának mindennapjaink, döntéseink, igenjeink és nemjeink, ha egy gyerek aprólékos, akár esetlennek ható technikájával vizsgálnánk meg őket?

A novellák nemcsak könnyed olvashatóságuk, gördülékeny, igényes nyelvezetük miatt okozhatnak emlékezetes olvasmányélményeket. Ha valaki – ahogy e sorok írója is – az elbeszélő világához hasonló miliőből érkezett, az tudja, hogy ezek a történetek nem csak esztétikai megformáltságuk miatt hitelesek. És talán még hangosabban nevet fel, amikor a templomban hátul ülő büdös nénikről, a gyerekfejjel végtelenül unalmasnak ható miséről, a fodros-virágos, templomba járó ruháról vagy akár az elsőáldozás izgalmairól olvas.

A Nagypénteken nem illik kertészkedni kiváló olvasmány, nagy erényekkel rendelkező első kötet, amely a többféle prózahagyományokhoz illeszkedve pontosan jelöli ki a kisgyermek- és a felnőttkor közötti megannyi kapcsolódási és (el)szakadási pontot.