Személyes traumából fakadó összművészeti projekt – Interjú Regős Ábellel és Tinkkel az Amiben című videoklip kapcsán

Tavaly szeptemberben lettem rosszul, a tünetek koronavírusra utaltak, de két-három héttel később sem javultam, és nagyon legyengültem. Mint kiderült, kétoldali mellhártyagyulladásom volt, így mentővel kórházba vittek. Arra emlékszem, hogy elszeparálva vagyok egy szobában, de több egészségügyi intézményben is – talán hatban – járhattam. Megállapították, hogy kórosan roncsolódott a szívbillentyűm, majd meg is műtöttek. Nekem igazából két fő észlelésem van ebből az időszakból: amikor először felébredtem egy kórházban, és amikor magatehetetlenül feküdtem a műtét után, és nem tudtam beszélni. Utána még talán pár napot voltam az intenzív osztályon, ami egy megterhelő lelki élmény volt. A gyengélkedő után szép lassan elindult a rehabilitációm. Most már csak kontrollra kell járnom havonta, és gyógyszereket szedek. Persze ennek volt egy erős mentális oldala is, a mai napig kéthetente találkozom szakemberrel, hogy megbeszéljük az élet dolgait.

Hogyan hatott rád ez a trauma szakmai szempontból?

A betegség és a rehabilitáció alatt eltávolodtam a zenéléstől. Az egészségi állapotom miatt próbáltam életmódot váltani, és eleinte ezt is csak úgy tudtam elképzelni, hogy nem találkoztam másokkal, közben szerintem még a depresszió is gyötört. Aztán valahogy mégiscsak elindult valami, ami az alkotás felé vitt: készült egy lemez, illetve egy kislemez, valamint két videoklip. Az egyik ezek közül az Amiben.

Egy interjúban említetted, hogy a betegség hatására értékeltél át sok mindent. Hogyan találtál vissza a zenei önmegvalósításhoz, és mennyire volt magától értetődő, hogy dalban, dalokban dolgozod fel az elmúlt időszak élményeit?

Ez egy lassú folyamat volt, de ha visszagondolok a korábbi időszakokra, minden fontos élményem egy idő után a zenében csúcsosodott ki.

Szóval legtöbbször terápiaként vagy gondolatösszegzőként működik nálam a szövegírás.

Ez most nehezebben indult be: új munkamódszert kellett kialakítanom az egészségem miatt, és távol voltam a többiektől is.

Az Amiben dalszövege arra utal, hogy a zenei karrierre is más szemmel nézel. A gyógyulással párhuzamosan tért vissza az alkotói kedved?

Sőt azt hiszem, hogy egymásra is hatott a kettő. Nyilván először kellett egy kis mentális rendeződés, hogy tudjak a zenével foglalkozni, aztán kerestem meg azokat az eszközöket, amikkel képes voltam magam újraindítani. De amennyire távolinak és lehetetlennek tűnt, hogy folytassam valaha a zenélést, pont annyira volt természetes az, hogy újra ezzel foglalkozzak. Úgy érzem, ez az egyetlen lehetőségem arra, hogy megfogalmazzam a gondolataimat vagy épp a hálámat, amit a szeretteim és a barátaim felé érzek.

Radikálisan változott a zenéhez, az alkotáshoz való hozzáállásod?

Igen, merem ezt mondani. Sok időm volt gondolkodni azon, hogy mit csináltam rosszul korábban. Adós voltam mindenkinek – magamnak is – a korrektséggel, a pontossággal, a „nem linkséggel”. Azt gondolom, hogy ezt meg tudtam lépni – ami persze nem egy olyan dolog, hogy átkapcsoltam magam, és most már így is marad minden... Folyamatosan dolgozni kell rajta. De szerintem jó irányba haladok: soha nem éreztem olyen jól magam a bőrömben, mint most, zeneileg és a mindennapok szintjén is.

Hol helyezkedik el az Amiben című dal ebben a folyamatban?

Ez a szám a Folt című lemez előfutárának is nevezhető, bár leginkább párhuzamosan formálódott a két anyag. Viszont az Amiben volt az egyik első dal, aminek a vázlatát még a kórházban kezdtem el írni, holott nem nagyon írtam semmit ezen kívül, amíg bent voltam. Pár gondolatot ott jegyeztem le, a többi része pedig már otthon született, ott gyúrtam egésszé. Magát a számot egyébként inkább a lemondás ihlette: szerettem volna adni magamnak egy pofont, felnyitni a saját szemem.

Valami keresetlenül őszintét akartam írni – olyat, amit ha hallanék mástól, valószínűleg hatna rám, és tetszene a nyersesége.

Úgyhogy végül ez a dal indított el a többi felé, így amikor meghallgatom vagy előadom, nem is a keserűséget és a szürkeséget érzem.

Hogyan alakult, hogy újra együtt dolgoztok az Amiben klipjén?

Amikor Ábel megkeresett, hirtelen le sem esett, mire gondol, mert mi éppen akkor a Folt lemez munkálataiban voltunk benne nyakig. Aztán eltelt egy-két hét, és már le is volt beszélve a meeting a stúdióban: volt egy nagy ötletelés a teljes munkafolyamat kapcsán, pár napra rá pedig meglett a forgatási időpont is.

Nagyon gördülékeny gyártás volt. Úgy éreztem, hogy ennek a zenének vizuálisan is nyomot kell hagynia. Fontos volt, hogy semmiképp se engedjem eltűnni a dalt: szerettem volna megtámogatni, audiovizuális élménnyé formálni.

Mi fogott meg ennyire ebben a számban?

Nagyon szeretem és értékelem a művészetben az őszinteséget. Az Amibenből áradó őszinteség pedig nagyon erősen hatott rám. A kulcs talán a személyesség. Olyan gondolatokat fogalmaz meg a dal, amelyek általános érvényűek a mi generációnkra nézve és a személyesség miatt lesz átélhető az egész. Szóval az első meghallgatástól kezdve azt éreztem, hogy igen, én mindazt ismerem valahonnan, amiről a szöveg szól: magamból, a barátaimból vagy a tágabb környezetemből.

Többektől kaptam hasonló visszacsatolásokat nemcsak a saját korosztályomból, de például negyven feletti ismerőseimtől is. Itt szeretném megjegyezni, hogy nagyon hálás vagyok a csapattársaimnak, hogy ennyire nyitottak voltak erre a dalra, és hogy Slow Village-szerzeményként jelenhetett meg.

Hogyan állt össze a klip koncepciója? Mi volt a kiindulópont, és honnan jött például az az ötlet, hogy Misi orvosi papírjait és a kézzel írt szövegeit használjátok fel animációs technikával?

Én teljesen Ábelre bíztam magam a koncepciót illetően. A kollázsszerűség már az említett első meetingen előkerült. Ábel nagyon figyelmes volt: úgy éreztem, hogy azon a képi nyelven szeretné feldolgozni a dalt, ami az én világomnak is fontos része. A kész anyaggal már csak annak a kiállításnak a megnyitóján találkoztam, amit a dalhoz és a kliphez rendeztünk. Jó érzés volt, hogy ott láthattam először.

Én már egy kész moodboarddal kerestem meg Misiéket, szóval kezdettől fogva volt egy szilárd elképzelésem arról, hogy mit szeretnék. Amikor hallgattam a dalt, már elég pontosan láttam, hogy milyen lesz a klip.

Igen, már a moodboard is nagyon pontos volt. Amikor megláttuk ONE-AB-vel, rögtön tudtuk, hogy nyugodtan rábízhatjuk Ábelre a dolgot, mert tudja, hogy mit csinál, és olyan lesz a végeredmény, hogy mi is szeretni fogjuk. Szóval nem voltak kérdések: úgy lesz jó, ahogy Ábel kitalálta.

Egyébként meglepően pragmatikus volt a forgatás, ami tőlem kifejezetten szokatlan, pláne videoklipeknél. Volt snittlistánk, alaposan kidolgozott ütemtervünk. Előre láttam, hogy nagyjából hogyan fog kinézni az utómunka, és ehhez igazítva vettük fel az élőszereplős jeleneteket.

Ábel, mik voltak a hívószavak, amikor ötleteltél a koncepción?

Mindenképpen kontrasztos képi világot szerettem volna létrehozni. Innen jött a fehér tér ötlete, ami a kórházi környezet sterilitását és az állapotnak a furcsa lebegését adja vissza. Aztán ezzel szemben állnak a konkrét, egzakt megoldások: ahogy az ember számsorrá válik, amikor a vérképe vagy egy látlelet lesz az ő fő azonosítójele. Ez egy olyan rendszer, amelyben az ember egy diagnózis, egy kórkép, miközben ott van mögötte egy súlyos személyes dráma. Ezt a disszonanciát szerettem volna egybefésülni. A nagy fehér térben csak jelzésszinten akartam kellékeket használni, mint a medicinlabda vagy az indusztriális szék, amin Misi ül. Aztán erre jöttek rá kollázsként az orvosi papírok, a dalszövegrészletek és a többi kézzel írt anyag, amiket digitalizáltunk.

A klipjeidben, ahogyan ebben is, gyakran használsz stop motion-effekteket, kollázsokat, papercut-animációt. Van konkrét oka, amiért ezekhez az eszközökhöz nyúlsz?

Nálam ez egy gyermeki érdeklődés. A klipekben történő megjelenésük pedig inkább valamiféle formanyelvi útkeresésnek, képi identitáskeresésnek az eredménye. A video műfajával egyébként én hadilábon állok – alapvetően egy picit ódzkodom a műfajtól.

Miért?

Volt egy „egészséges” evolúciója annak, ahogyan elindult a ’60-as években a klipkészítés, majd fellendült a ’80-asokban, de mostanra ezek többsége sajnos üres, tartalmatlan és nagyon direkt marketingtermék. Persze számos kivétel van, de úgy érzem, hogy ez a szemlélet vált általánossá. Emiatt végül is nincs szorosabb kötődésem a műfajhoz.

Nem volt benned olyan szándék például az Amiben klipjével, hogy épp a fősodorral menj szembe, és megpróbáld felhívni a figyelmet arra, hogy mennyi lehetőség van egy ilyen kisfilm készítésben?

Olyan szempontból van ebben tudatosság, hogy direkt kerülöm azokat a képi megoldásokat, amik a mainstreamre jellemzők. Vannak olyan filmnyelvi klisék a klipekben, amiket szándékosan nem használok. De nincs bennem anarchista vagy punk szándék abban a tekintetben, hogy direkt szembe pozicionáljam magam a fősodorral, meg az előadókat sem szeretném ennek kitenni.

Misi, neked milyen a viszonyod a videoklipekkel?

Számomra zenehallgató emberként sem voltak nagyon fontosak a klipek, mert elsősorban nem ilyen formában jutottak el hozzám a zenék. Persze a mai napig akadnak néha olyan videók, amelyeknek meg tud ragadni a hangulata, és az magával visz, de én inkább az albumok és a mixek világából jövök. Ennek ellenére azért igyekszem tájékozódni az új trendekről, ám kedvenc új előadóim sincsenek igazán mostanában. Szóval nincs bajom a velük, de sosem volt bennem olyan ambíció, hogy minél többet akarok csinálni és ebben a formában terjeszteni a zeném. A dalok készítésével kapcsolatos munkafolyamatok sokkal jobban érdekelnek. A többiek a Slow Village-ből már inkább szeretik a videós formátumot, valószínűleg azért is, mert fiatalabbak, mint én, és ők már a zenetévéken szocializálódtak.

Az említett kiállítás végül a klipből nőtt ki?

Én ezt Dobos Csabához, a menedzserünkhöz kötöm. Ha jól emlékszem, tőle jött az ötlet, amikor egy másik projektje kapcsán egy galériával egyeztetett. Az első gondolat az volt, hogy ebben a galériában tartsunk egy premiert, mert van ott egy nagy fehér fal, amire jól lehet vetíteni. Aztán innen gondoltuk tovább, hogy mivel a helyszín alapból egy galéria, miért ne csinálnánk egy kiállítást is mellé? Mindannyian kötődünk a képzőművészethez, ezért ez organikusan jött. Így vonódott be egyre jobban ONE-AB és Nagy Judit Borbála is. Bori ráadásul konkrétan képzőművész – ő volt az, aki terelgetett bennünket, és gyakorlatilag kurátorként vitte a vállán az egész kiállítást. Olyan kézzel írott dalszövegeket, jegyzeteket, valamint kollázsokat állítottunk ki, amelyek a kliphez köthetők.

Volt három nagy kollázs – egyenként két méter feletti magasságú képek –, amikhez nagyon olcsó papírhengereket használtunk. Bori volt a mentor, de egyébként egy nagy kollektív alkotómunka volt ez is. Szintén Bori rakott össze egy nagyon menő kísérőanyagot is a kiállításhoz.

Sőt a megnyitón előadtam a dalt is úgy, hogy rám volt vetítve maga a klip, miközben zene nélkül rappeltem a dalt. A galéria ablaküvegére filccel kiírtuk a teljes szöveget még emellé.

Ezzel egy összművészeti performansszá érett az Amiben. Szerencsére sokan voltak a premieren, és nagyon működött érzelmileg.

Nekem konkrétan a könnyem kicsordult a végén, annyira meghatott az egész esemény. Nagyon örültem, hogy a közönségünk nyitott az ilyen kísérletekre.