Pogány életöröm – Kritika az Amikor a páfrány virágzik című operáról

A napóleoni háborúk során a nacionalizmus eszméje szerte Európában elterjedt, és felerősítette – különösen Kelet-Közép-Európában – a már a 18. század utolsó évtizedeiben megjelenő hazafias mozgalmakat. Általános jelenség volt a korszakban, hogy amelyik nemzet nem élhette meg a politikai függetlenségét, ott a kultúrnemzeti identitást akarták erősíteni. Ennek részeként felfedezték a népi kultúrát, összegyűjtötték a régi népszokásokat, lelkesedtek a folklór által megőrzött mítoszokért, dalokért, mesékért, és a művészek ezeket választották kiindulási alapnak új műalkotásaikhoz. Az addig peremvidéknek számító európai régiók elkezdtek kulturálisan felzárkózni Nyugat-Európához, ennek részeként pedig Kelet-Közép- és Észak-Európában kialakultak a nemzeti hangvételű zenestílusok. A múlt dokumentumai mellett az élő népzene is inspiráló forrássá vált, amelynek dallamait, stilisztikai jellegzetességeit a komponisták átemelték műveikbe, illetve felhasználták azok sajátos hangzásvilágát, és mindezt a nyugat-európai műfajokkal vegyítették. Nem volt ez másként szláv nyelvterületen, többek között Ukrajnában sem. Az OperaVision oldal segítségével, a Lvivi Nemzeti Opera jóvoltából a ritkaságok iránt érdeklődők megismerkedhetnek egy számunkra viszonylag ismeretlen nemzet, az ukránok egyik nemzeti dalművével is.

Az ukrán nemzeti opera kicsit megkésve, a 19. század végén született meg, megteremtőjének Mikola Liszenkót tartják, aki több zenés színpadi művet is komponált.

A 20. század második felében aztán Jevhen Sztankovics vált az ukrán zenei élet egyik meghatározó alakjává,

aki tanulmányait az ungvári zenei intézetben kezdte, majd a lvivi konzervatóriumban folytatta. Nem meglepő tehát, hogy a Lvivi Nemzeti Opera felkarolta Sztankovics hányatott sorsú színpadi művét: az 1970-es években komponált, majd a szovjet rezsim által betiltott Amikor a páfrány virágzik címet viselő folklóroperát.

Az eredetileg francia felkérésre komponált darab ősbemutatójára Kijevben került volna sor a külföldi megrendelő képviselőinek jelenlétében. Azonban az előadást végül Moszkva betiltotta, így Sztankovics a fiókba tette a partitúrát, amelynek megszólaltatására egészen 2011-ig kellett várni, ám ekkor is csak koncertszerűen adták elő. Pedig miután az 1990-es évek elején Ukrajna elnyerte a függetlenségét, egyre többen érdeklődtek Sztankovics műve iránt. Aztán 2017-ben végül a Lvivi Nemzeti Opera Vologyimir Szirenko zenei vezetésével műsorra tűzte ezt a különleges alkotást, amellyel a ritkaságok és a népzene iránt érdeklődőknek igazán érdemes megismerkednie.

Sztankovics darabja egyértelműen folytatja a nemzeti opera hagyományait, akárcsak Kodály Zoltán: művével ő is operaszínpadra vitte az ukrán népzenét és népi hagyományokat.

Cselekménytelensége, állóképszerűsége folytán az Amikor a páfrány virágzik a Székelyfonóval mutat hasonlóságot,

hiszen mindkét mű népdalok, népballadák láncolata, annyi különbséggel, hogy Sztankovics művében nagyobb hangsúlyt kap a tánc: az énekkar tagjai és a szólisták látványos jelmezekben, félkörben állnak a színpadon, de a cselekményt nem ők, hanem a balett-táncosok adják elő az ily módon kialakított arénaszerű körben.

Aki tehát hagyományos operaelőadásra áhítozva indítja el az OperaVision oldalán az Amikor a páfrány virágzik felvételét, csalódni fog. A darabnak nincs összefüggő cselekménye: az oldalon olvasható rövid ismertető szerint a partitúra részben népzenei elemekre, részben az opera-balett hagyományaira építve mutatja be a nyári napfordulóhoz kötődő babonákat, hiedelmeket, valamint felvillantja az ukrán történelem fontosabb eseményeit. A címben megjelenő páfrányvirágzás is Szent Iván napjára utal, ugyanis a népi hiedelem szerint a páfrány mindössze egyetlen pillanatra bontja ki varázslatos, tüzes szirmait az év legrövidebb éjszakáján, pontosan akkor, amikor az óra elüti az éjfélt. Az a szerencsés ember, aki rálel a páfrányvirágra, mágikus erők birtokába juthat. A virág azonban vakítóan fényes, és álomport szór szét maga körül, ezért halandó ember számára felér egy próbatétellel a leszakítása, de aki megszerzi, megérti az állatok és a növények nyelvét, valamint megtalálja a föld alá rejtett kincseket. A legendák szerint a boszorkányok is a páfrány virágából nyerik varázserejüket, és segítségével képesek láthatatlanná válni.

A librettót jegyző Olekszandr Sztelmasenko az ukrán származású orosz író, Nyikolaj Vasziljevics Gogol elbeszélését vette alapul, népi szertartásokkal egészítve ki azt. A felvillantott falusi életképek mozaikszerűen kapcsolódnak egymáshoz, és nem alkotnak összefüggő cselekményt. Vaszilij Vovkun rendezése nem is törekedett rá, hogy történetet kreáljon a dalok, duettek, kórusrészletek és táncok köré: az előadás statikus, állóképszerű, és a jelmezes koncert benyomását kelti. A háttérben megjelenő vetített díszlet látványos, és szépen illusztrálja az énekesek és táncosok produkcióit, azonban a puszta dekoráción túl más funkciója nincs igazán. A „történetnek” igazi szereplői sincsenek: az énekkart két szólista egészíti ki, aminek következtében az egész produkció szcenírozott oratórium benyomását kelti.

A táncok koreográfiája változatos, színvonala azonban egyenetlen, mert nem nélkülözi a hatásvadász, giccsesebb megoldásokat sem. Ugyanakkor a táncosok nagy beleéléssel és szenvedéllyel adják elő számaikat, lendületes alakításuk végig ébren tartja figyelmünket. A zenekari részletek hangvétele megidézi Sztravinszkijt, és maga a cselekmény, a népi szertartások rokonítják a tánctételeket a Tavaszi áldozattal, hiszen Sztravinszkij balettje is egy pogány ünnepet mutat be, és a Szent Iván-napi népszokások eredete is a kereszténység előtti időkbe nyúlik vissza.

Sztankovics zenéje rendkívül dinamikus, olykor agresszív kitörésekkel, kellemetlenebb, avantgárd hanghatásokkal.

A zenei szövet azonban nem nélkülözi a lírai, kevésbé formabontó és a fülbemászóbb részleteket sem. A népzenei motívumok nem pusztán mozaikszerűen villannak fel a partitúrában, hanem gyakorlatilag az egész kompozíció alapszövetét képezik. Az orosz zene hatása alól – akárcsak elődei – Sztankovics sem tudta kivonni magát, ugyanakkor a nyilvánvalóan Sztravinszkijre, helyenként Prokofjevre utaló részletek ellenére sikerült egyedi, saját stílust kialakítania.

Az Amikor a páfrány virágzik megszólaltatása nem egyszerű feladat: hatalmas énekkart igényel, és a zenekari részek színes hangszerelése, a zene érzelmi összetettsége szintén nehéz feladat elé állítja a lvivieket, de az előadók magával ragadó lelkesedéssel lehelnek életet nemzeti motívumokkal átszőtt darabjukba. A kórusrészletek az emberi érzelmek széles skáláját villantják fel a rezignált líraiságtól az erőszakos kitöréseken át az örömig. A hatalmas kórustablók nem maradnak adósak az operairodalom klasszikusaiból is jól ismert, a romantika korában kialakított lendületes tömegjelenet-típusokkal sem: a finálé e tekintetben igazán hatásosra sikerül. Az énekkari művészek olyan magas fokú profizmusról tesznek tanúbizonyságot, amellyel sehol a világon nem vallanának szégyent.

Vologyimir Szirenko a partitúra kiváló ismerője. Biztos kézzel vezeti zenészeit, akiknek letisztult játéka az erőszakosabb, harsányabb részeknél kellően intenzív, a lírai betétek pedig ízlésesen érzelgősek. A szélesen áradó zenekari hangzás remek atmoszférateremtőnek bizonyul az előadás során.

A két szólista, Nina Matvjienko és Mykhailo Malafii kulturált énektechnikával adja elő a dalokat, áriákat. Napjaink eseményeinek fényében a felvétel végén elhangzó, Ukrajna fenyegetettségéről és elfoglalásáról szóló sorok drámai aktualitást adnak a hányatott sorsú nemzet történetét bemutató résznek.

Az előadás online megtekinthető az OperaVision oldalán 2022. április 20-ig.