Lelkünk mélyére ásva – Kritika az Ammonita című filmről

Mary Anning (Kate Winslet) szakmájában kiváló, ám elhanyagolt paleontológus. Az Ammonita első jeleneteinek egyikében egy sáros hegyoldalból próbál kiszabadítani valamiféle értékes leletet. Folyamatosan csúszik lefelé, a sár beteríti az egész ruháját, miközben az a kövület csak nem akarja megadni magát. A jelenet szinte az egész filmet összefoglalja: Mary küzd a társadalmi elvárásokkal, de leginkább saját magával, a sarat pedig nehéz letörölni.

A brit Frances Lee második filmje a debütáló egész estés mű párdarabjának is tekinthető. Az Isten országában férfiak között szövődött viszony, az Ammonita pedig két nő egymásra találásáról szól. Mindkét alkotásban nagy szerepet kap a táj, amely indikátorként szolgál a szereplők lelkiállapotát illetően. Igaz, ezúttal valós történelmi alapokon nyugszik a sztori: Mary Anning és a Saoirse Ronan által játszott Charlotte is létezett a valóságban, barátságuk ismert tény volt a korban, tudományos munkájuk pedig nagy jelentőséggel bírt. Lee azonban a társadalmi kontextus helyett sokkal inkább a személyes drámára, a lélektani változásokra koncentrál.

Pedig az Ammonita esetében könnyen elcsábulhatott volna. A 19. században járunk ugyanis, megannyi fikciós alkotásból már jól ismert időszakban, amikor a női emancipáció első gondolatcsírái megszülettek. Két nő szerelmi viszonya ebben az időszakban elképesztő tabusértésnek számított. Lee talán úgy érezte, túl könnyű lenne odatenni néhány hatalmon lévő férfit a főhősök köré, akik elmondják nekik, hogy miért nem lehetnek együtt. Ehelyett azt akarta vizsgálni, hogy milyen belső akadályok állnak a boldogság útjába, ami pedig egy lélektani szempontból sokkal izgalmasabb filmélményt eredményez.

Mary szinte aszkéta életet él, mikor Charlotte belép az életébe. Egy kis tengerparti városban lakik, a legegyszerűbb ruhákat viseli, a legpuritánabb ételeket eszi, anyjával osztozik a lakáson, és csak a munkának él. Vásárol tőle néhány leletet egy gazdag férfi, aki egy napon furcsa kéréssel fordul hozzá: látszólag testi beteg, valójában azonban depressziósnak tűnő feleségét bízza Maryre. A két nő között lassan barátság, idővel szerelem szövődik, azonban már az első pillanattól érezni, hogy ez a történet nem lineárisan száguld a happy end felé.

Karakterközpontú film az Ammonita, így rengeteg múlott a két főszereplőn. Saoirse Ronan és Kate Winslet elsőrangú színészek, ebben a filmben pedig közel sem rutinból játszanak. Winslet karaktere rendkívül izgalmas: kívülről maszkulin jegyeket hordozó, jól láthatóan traumákkal terhelt személy, akinek a lelkéhez mélyre kell ásni, ahogyan ő teszi a leletekért. Winslet apró pillantásokkal, alig észrevehető gesztusokkal ábrázolja ennek a nőnek minden rétegét, jó színészhez méltó módon teljesen eltűnik a szerepben. Saoirse Ronan kiváló partnere – tökéletesen egyensúlyozik az életvidám naiva és a megtört feleség között. Lee azonban mintha nem bízott volna kellően a színészeiben, így a film helyenként redundánssá válik: olyan dolgokat mondanak el a karakterek párbeszédekben, amelyeket a két főszereplő szavak nélkül is tökéletesen ábrázolt volna. A Charlotte és Mary közti kémia hiánya, az apró elcsúszások remek dramaturgiai alapot biztosítanak a drámának. A konfliktusok nagy része a személyiségükből, a tudás hiányából származik.

Mary büszkébb annál, hogy bármikor segítséget fogadjon el, Charlotte pedig nem látja, miért gond, ha szerelmét új ruhával és szállással kínálja. Arisztokrata lányként nehezen érti meg, hogy milyen Mary élete, aki minden egyes fontért maga küzdött meg.

A rendező így nem rágja szájba a társadalmi kontextust: nem tolja ezt a személyes dráma elé, hanem sokkal elegánsabb megoldást választva a koncepció részévé teszi.

Hiszen hiába újítják meg Mary felfedezései az őslénytanról alkotott fogalmainkat, és hiába rendelkezett Charlotte tudományos ambícióval, előbbi szinte száműzve élt vidéken, utóbbi pedig férje támogatására volt kényszerítve. A társadalmi különbségeket a fentebb említetteken túl az a jelenet is jól példázza, mikor a két nő egy estre megy, és Charlotte magabiztosan társalog bárkivel, míg Mary képtelen elvegyülni, idővel pedig el is hagyja a helyszínt.

Lee első filmjéhez hasonlóan itt is nagy szerepet kap a táj, ami az embernél nagyobb és hatalmasabb erőként jelenik meg. A képi világ alapvető ellentétekre épít: a hideg, nyirkos, sáros környezet kerül szembe a fellángoló érzelmekkel. Az angol vidék a kor elvárásainak metaforájává válik. Ahogy a tengerparti kis falu, úgy a 19. századi szűk látókörű gondolkodás is meghatározza, hogy milyen út állhat hőseink előtt. A film szimbolikája egyébként is hangsúlyos, a korábban említett leletek az ősi, a valós, a háborítatlan személyiség utáni kutatás jelképei.

A mű egyetlen komoly hibája, hogy Leenek nem sikerül a megfelelő helyen lezárnia a sztorit. Van egy pont, ahol keserédesen, mégis reálisan lehetett volna lekerekíteni a filmet, ő azonban továbbmegy, és egy nyitott befejezéssel szolgál, amely kétségtelenül szép a tükröződő felületek szimbolikájának köszönhetően, ám nem elég bátor. A rendező mintha (jogosan) ódzkodott volna a happy endtől, de egy szomorú végkifejletbe sem szeretett volna beleállni. Ettől függetlenül azonban remek mozi az Ammonita. Egy pillanatra sem válik kiáltványszerűvé, miközben árnyalt karaktereivel a személyes drámára koncentrál, így állítva méltó emléket a két rég elfeledett tudósnak.

A film adatlapja a MAFAB-on