Román unalomhullám – Ana Lungu: Egy herceg és egy fél

„Egyszerűnek lenni a legnehezebb” – mondja a szálfából faragott, hosszú szőke hajú, kék szemű íróadonisz (Mátray László – Kojot, Betonzaj), aki épp két színésszel beszélget. Független társulatban játszanak, az egyik alkotásukat vetítették le hat ember előtt, most pedig eszmét cserélnek a látottakról. Megtalálni az eszköztelenséget, és úgy hétköznapinak lenni, hogy az mégis az élet velejéről szóljon – ez az, amit botladozó beszélgetésükben ideálként megfogalmaznak, és pont ez az, amit az Egy herceg és egy fél című új román filmnek nem sikerül elérnie.

Pedig Ana Lungu, A cet gyomrában és az Egy jókislány önéletrajza rendezője minden művészi kifejezőerejét latba veti, hogy olyan csupasz filmet forgasson, amelyhez képest még a román új hullám sikerdrámái is hollywoodi látványorgiának hatnak. Egyetlenegy, fix kamerával filmezi szereplőit, amit mindig többméteres távolságra rak le tőlük, és megszakítatlan hosszúsnittekben bont ki minden jelenetet – amelyekben még véletlenül sincs semmi drámai, csupán az élet csordogál észrevétlenül. A koncepció: a három színészbarátnak épp most halt meg a kollégája, aki pont olyan fiatal volt, mint ők, és a közeli társuk elvesztése – főként annak tragikus hirtelensége – annyira megrázza őket, hogy céltalanul téblábolnak az életben.

Lungut nem a nagyra fújt, melodrámai pillanatok, hanem az észrevétlen folyamatok izgatják: ahogy a gyász leszivárog a mindennapi beszélgetésekbe, és a folyamatos önelemzésben élő művészek szavakkal, kifejezésekkel és az új darabjukkal birkóznak, hogy megtalálják, pontosan mit és miért éreznek.

Az Egy herceg és egy fél ígéretes alapgondolata ellenére attól válik mégis csalódást keltő élménnyé, hogy ez az önelemzés és verbális birkózás hol maníros, hol ötlettelen, és szinte mindvégig lenyűgözően érdektelen marad. A színészek önmaguk épphogy fiktív mását játsszák, a saját nevükön szerepelnek, és a jelenetek azt a benyomást keltik, mintha improvizációk során álltak volna össze – olyan improvizációk során, amelyek esetlegessége nem pótolja a jól megírt, mélyenszántó dialógusok hiányát.

Az Egy herceg és egy fél gondolati síkja szomorúan lapos, és akár a gyászmunka, akár a független művészi lét viszontagságait járja körül – ez a film két fő témája –, nem jut tovább a bölcsészközhelyeknél. Ilyen például, hogy a színjátszás állandó oda-vissza járás a szerep és a színész valódi élményanyaga között, vagy hogy színészként természetesnek, eszköztelennek lenni a legnehezebb. A felvonultatott jellemek híján vannak bárminemű érdekességnek – ez alól csak a főszereplő Iris képez kivételt, aki folyamatosan neves írókat, Virginia Woolfot vagy Salingert idéz, és a fizikai helyett a szellemi szerelmet tartja csak igazán fontosnak, mintha a test múlandóságával szembesülve a testi vágyak és érzések tagadásához, de legalábbis azok figyelmen kívül hagyásához jutna el – ám ez a gondolat is inkább csak a jóindulatú néző fejében születik meg, és nem a film bontja ki az árnyalatait.

Nem segít az sem, hogy Lungu filmje még a román új hullám rajongói számára is pusztítóan unalmas, feleslegesen elnyújtott jelenetekből épül fel. Ahogy az sem, hogy a fő konfliktus – Iris vívódása a magyar író, Laci és a színészkolléga István között – a háttérben lappangó tragikum miatt meglehetősen érdektelen, és hogy az egész film olyan közel marad a szereplők bennfenteskedő világához, hogy az inkább hat egy színjátszókör pszichoterápiás, gyászfeldolgozó werkvideójának, mint egy moziforgalmazásra alkalmas szerzői filmnek.

Az Egy herceg és egy félben a román új hullám hagyományos erényei – nyers realizmus, hétköznapokból kiollózott történetek, tartózkodó kamerakezelés – kicsorbulnak, és az öntetszelgő, saját köldökébe mélyen belebámuló „művészfilm” jellemzőivé válnak.

És ezen az sem változtat, hogy érdekes nézni, miként állnak helyt erdélyi színészek a román filmgyártásban, milyen viszonyok, előítéletek, pikírt megjegyzések kapcsolódnak hozzájuk; milyen esetleges sztereotípiákat jelenítenek meg vagy épp írnak fölül (a vidéki magányban élő, öntudatvesztésig pálinkázó erdélyi író); vagy hogy az alkotók igyekeznek alapvetően szimpatikus, de az élvezetes humortól meglehetősen távolra eső öniróniával filmre vinni a történetet. Mert az, hogy csupán hatan mennek el a független társulat darabjára, nem vicc, hanem a legszomorúbb valóság, amely nagy valószínűséggel a magyar mozikban is megismétlődik majd az Egy herceg és egy féllel.