Az első betűtől az utolsóig – András László műhelyesszéje

Az Egy medvekutató feljegyzései című könyvembe annak idején mindent beleírtam, amit akkor tudtam, és mikor kész lettem vele, fogalmam sem volt, hogyan tovább. Nem maradt nálam semmi. 2009 őszén fejeztem be, és több mint három év telt el, mire egyáltalán újra le tudtam ülni prózát írni.

Aztán 2013 tavaszán írtam egy harmincezer leütésnyi novellát egy férfiról. Úgy éreztem, többet kellene tudnom róla, kérdéseim lettek, vártam, elárul-e nekem magáról még valamit. Valóságos személy lett a számomra. Volt egy bekezdés a novellában a családjáról: azon kezdtem el gondolkozni, mi is történhetett velük. Hónapok teltek el, és bár íróasztalhoz ugyan nem ültem miatta, de sokszor járt a fejemben. Aztán egyszer csak megírtam a folytatást – amiben a család még mindig nem szerepelt.

A néhai Fejes Endre mondta többször is éjszakai beszélgetéseink során, hogy olyanokat, mint „állni gyászban, súlyos ezüstben”, lehet írni szaros ujjal részegen a vécé falára is, de a próza! A próza más!

Fejes soha nem írt verset (tudtommal), én viszont máshogy vagyok verssel és prózával. Alkatomat tekintve közösségi ember vagyok, szeretek együtt lenni, ez úgyszólván lételemem. Ha egyedüllétre vágyom, akkor kimegyek, de fontos tudnom, hogy bármikor visszamehetek a többiek közé. A vers és a rövidebb próza olyan nekem, hogy „nézd, anyu, milyen ügyes vagyok!”. A nagypróza – regény – írása az én alkatom számára viszont rettegés és szenvedés. Nem is csinálom, csak ha „muszáj”. Egyedül lenni egy világban huzamosabb ideig. Egyedül egy olyan világban, amelyik még készen sincs, és az sem biztos, hogy valaha elkészül.

Itt elkerülhetetlen, hogy megemlítsem Asent – régi jó és fontos barátom, ezen a néven szerepel a Rasszista utazások Ebéd című novellájában, amit az ő történetéből írtam meg, és aki azt kérte, hogy amikor A vörös korona köszönetnyilvánításában megemlítem, ugyancsak ezt a nevet használjam. Ahogy kezdtek felrémleni bennem egy regény körvonalai, sokat beszélgettem vele. Egyszerűen szükségem volt valakire, aki ugyanolyan valóságosnak tekinti a még csak a fejemben létező, formálódó valóságot, mint én, és nagy szerencsémre Asen partner volt ebben. Amikor eljutottam/eljutottunk odáig, hogy a leendő regénynek lett egy amerikai szála, megkértem őt, legyen a szemem. Ugyanis Asen egy North Caroline-i kisvárosban élt abban az időben, ami tökéletesen megfelelt számomra a regény amerikai szálának helyszínéül.

Erre azt az ajánlatot kaptam tőle, hogy menjek oda, és lássam a saját szememmel azt a kisvárost. Az ajánlat része volt az is, hogy finanszírozza az utazásomat, amit én nem tudtam volna megtenni. Dolgozott bennem a „muszáj”, az ajánlat pedig visszautasíthatatlan volt. Megkötöttem az alkut a családdal, megszerveztem a pénzkereső munkámban a helyettesítésemet, és 2014 novemberében Amerikába repültem.

Hazatérve nagy lendülettel fogtam munkához, de ahogy teltek a hónapok, a lendület alábbhagyott, majd teljesen megszűnt. 2018 januárjában vettem elő újra a meglévő szöveget és a jegyzeteimet, amikhez már hónapok óta hozzá sem nyúltam. És akkor be kellett vallanom magamnak, hogy ezt a könyvet soha nem fogom megírni. Nagyon rossz érzés volt. Úgy éreztem, tartozom ezzel a könyvvel Asennek és a családomnak is, akiktől bizalmat és támogatást kaptam, és visszaéltem vele. De egyszerűen hiányzott a „muszáj”. Teljesen elveszítettem az érdeklődésemet a téma iránt. Egyetlen szereplő volt benne, aki továbbra is érdekelt, de nem tudtam, mit is kezdhetnék vele. Egy figura, akit Asentől kaptam egy wilmingtoni kocsma pultjánál Macallan single maltot iszogatva. Hetek teltek el, az önbecsülésem romokban, de Harmath alakja nem ment ki a fejemből.

És akkor váratlan szerencse ért. Abban az időben a Garancsi-tóhoz jártam futni, a tó körüli, kb. egy kilométeres úton róttam a köreimet. És egyszer, ahogy ott futottam, jött szembe egy másik futó. Két körben találkoztunk, a harmadikban már nem. És akkor bevillant, mi van, ha eltették láb alól, míg én egy újabb kört mentem. Akkor meglett. Ez egy krimi, és Harmath az ő nyomozója. Szinte azonnal tudtam az első mondatot, ami betűre azonos a megjelent könyv első mondatával. És egy háromhetes intenzív periódus alatt meglett az első néhány reggeli jelenet is.

Aztán a flow elmúlt ugyan, de bő fél évig haladtam a munkával viszonylag jó tempóban, napi ezer–ötezer leütéssel – és persze a húzásokkal. De azért folyamatosan gyarapodott a szöveg. Után azonban egyre inkább éreztem, hogy nem fogom tudni végigcsinálni, ha nem érzem, hogy ebből tényleg könyv lesz. Úgy éreztem, nem bírom ki még egyszer azt, amit a Medvekutatóval, hogy hónapokig várjak egy visszautasításra, ami után elküldöm egy másik kiadónak, hogy ismét hónapokig várjak arra, hogy visszautasítsanak. Úgyhogy Szeifert Nati biztatására elmentem Mészáros Sándorhoz. Na persze ez sem volt ilyen egyszerű. 2018 decemberében kaptam meg a mélcímet, de február lett, mire rászántam magam, hogy találkozót kérjek. Csoda történt velem. Sándor tudott a Medvekutatóról, szerette, és vakon megvette a készülő könyvet.

Pont erre a bizalomra volt szükségem, hogy folytatni tudjam. Egy évet kértem és kaptam tőle a befejezésre.

Újra felvettem az utazósebességet, és októberig haladtam a korábbi tempómban, napi penzummal. Ültem a szöveg fölött, akkor is, ha nem ment, és nem kezdtem el mást csinálni közben, csak ültem. Vagy húztam, vagy írtam, vagy éppen fényképet kerestem egy teherautóról, ami szerepel a könyvben. Októberben megint azt kezdtem érezni, hogy így nem fogom tudni végigírni. Szükségem lesz néhány hétre, amikor semmi mást nem csinálok, nincsenek napi tennivalók, se senki, aki hozzám szól, ha nem akarom, amikor nincs semmi más, csak a regény világa, a szereplői meg én. Volt már annyi szöveg, volt olyan valóságos a regényvilág, hogy úgy éreztem, képes leszek benne maradni, amíg el nem készül. De ezt az időt meg kellett szerezzem a magam számára, ráadásul úgy, hogy nem borítom fel a civil életemet, csak kiszállok belőle, mondjuk, három hétre. Megkötöttem az alkut a családdal, megszerveztem a pénzkereső munkámban a helyettesítésemet, és január tizedikén fölmentem a hegyre. A hegy ez esetben egyszerre jelképes és konkrét. Keresztanyám zebegényi telelő/nyaralóját kaptam meg három hétre regénybefejezés céljából.

Az utolsó három hét – amiből végül kettő is elég lett – az előző majd’ két év gyorsított, intenzív változata volt. Ha korábban hetek is elteltek, amíg egy jelenet szereplői megmozdultak, vagy belekezdtek a mondókájukba, ott fönn ez órák alatt lezajlott, legföljebb egyik napról a másikra. Hogy ez így lesz, előzőleg nem voltam biztos, de valahogy számítottam rá, hogy ha nem mászkálok ki-be a regényvilágból, akkor felgyorsulnak ezek a folyamatok.

Volt Excel-táblám helyszínekkel és időpontokkal, volt falitáblám is kapcsolatrendszerekkel és kritikus pontokkal, de a végén ezek már nem voltak használhatók, mert mindennek a fejemben kellett lennie egyszerre, valahogy úgy, mint egy kedvenc film, amit elégszer láttunk ahhoz, hogy jelenetről jelenetre végig tudjuk mesélni. E mellé azonban végképp nem fér be semmi más.

A munkával töltött napi tizenkét–tizennégy órák mellett volt egy kevés idő olvasni. Sőt szükség is volt arra, hogy időnként bizonyos távolságra kerüljek a szövegtől.

Az mindig érzékeny kérdés, hogy írás mellé mit olvasson az ember. Van néhány megbízható, kipróbált szövegem. Kavafisz versei, Borges novellái és a Buda. Esetleg Chandler. Ezek már szinte belülről szólnak, úgy hozzám vannak nőve, mégis eléggé egyediek ahhoz, hogy ne interferáljanak azzal, amit írok, és végül eléggé inspiratívak, hogy az emberben ne a jóllakottság érzetét keltsék, hanem kedve támadjon dolgozni. Ezúttal azonban a megszokott hármas mellett kitűnő kollégám, Cserna-Szabó András abbéja (Az abbé a fejével játszik) volt a segítségemre.

Noha a civil életből teljesen kiléptem, mégis két emberrel szinte minden nap beszéltem telefonon: Asennel, valamint egy másik közeli baráttal. Őket én hívtam, és felbecsülhetetlen segítséget jelentett ebben az utolsó intenzív időszakban az, ahogyan a valóságot megképezték a számomra. Ahogyan Asen a regény világában együtt mozgott velem, ahogyan tudtam vele beszélgetni a szereplőkről mint közös ismerőseinkről. A másik barátommal meg úgyszólván terápiás munka zajlott, a könyv befejezésétől való szorongásaimat vagy éppen a be-nem-fejezéstől való félelemmel kapcsolatos rohamaimat „kezelte” higgadtan és türelemmel.

Szükség volt erre, noha munka közben elég jól tudtam szabályozni a bennem lévő feszültséget gyömbérteával, kávéval, cigarettával, whiskyvel és sörrel, igyekezvén eltalálni azt az arányt, ami ahhoz kell, hogy ne pattanjon föl és rohangáljon az ember körbe-körbe vagy éppen ki a házból, le a hegyről, el a folyóig meg vissza, de a saját szövege fölött se szundítson el. Többnyire sikerült megmaradni e két véglet között, de nem említeném őket, ha nem lett volna példa rájuk.

Aztán egyszer csak vége lett, és megint nem maradt nálam semmi. Három hetet terveztem, kettő alatt befejeztem a munkát. Lejöttem a hegyről, de a civil élet fonalát nem vettem fel azonnal. Kellett az az egy hét a senkiföldjén, lassan, fokozatosan visszaengedve magamat az emberek közé. Olyan hiperérzékeny voltam, hogy ha véletlenül megláttam egy napihírt a gépen, az fizikai fájdalmat okozott. Aztán ez is elmúlt. Eltelt másfél év. És lassan talán újból nekifogok írni valami hosszút.

További műhelyesszék:

Titokzatos szabad akarat – Bene Zoltán műhelyesszéje

Így készült – Szekrényes Miklós műhelyesszéje

Játék – Péntek Orsolya műhelyesszéje

Háziállatok – Ferdinandy György műhelyesszéje

Árnyéktúra – Zelei Miklós műhelyesszéje

Hasonlatok nélkül – Szaniszló Judit műhelyesszéje