Az antihős megmenti a mesét – kritika a Ricsárdgír mesekönyvéről

Van egy bizonyos fajta humor, ami egyre ritkább madár Magyarországon: az önmagán nevetni képes, egyúttal viszont fajsúlyos társadalomkritikát is felvállaló hang. Az iróniának és az öniróniának ez az aránya annak ellenére jelent mára szűk terepet ebben a szférában, hogy az alapjait azért elég rendesen megteremtette a Pannónia Filmstúdió: gondoljunk csak a magyar rajzfilm szellemesebbikeként számon tartott irányára, a leginkább talán a Nepp József nevével fémjelezhető iskolára. A Mézga család vagy a Macskafogó sikerei arra mutattak rá, hogy miképp lehet felnőttként őszinte lelkesedéssel rácsodálkozni valamire, ami ráadásul gyerekszemmel is példátlanul izgalmas. Ezek a közös családi élmény fogalmát komolyan vevő produkciók jótékonyan hagyták figyelmen kívül azt a később a hazai közfelfogásban erősen túlértékelt állítást, hogy nem minden mese szól gyerekeknek, ugyanis más-más módon, de egyszerre pengettek meg húrokat több korosztályban is. Nem volt bennük semmi olyasmi, ami az egyik célcsoport, vagyis a szülők szerint radikálisan ne lenne való a másiknak, a gyerekeknek: ha ábrázoltak is bármiféle erőszakot, azt azonnal karikírozták annyira a rajzfilm eszközeivel, hogy ebben az ábrázolásmódban mindkét korcsoport találjon azonosulási pontot.

Ez a finom egyensúly a rendszerváltást követően fokozatosan megborult – hogy pontosan mi miatt, az egy hosszabb szociográfiai vizsgálódást is megérne. Itt és most leegyszerűsítő magyarázatként legyen elég annyi, hogy az egyik oldalon megérkeztek a célközönséget és a mesélés funkcióit az addig itthon találhatóknál jóval radikálisabban kezelő külföldi rajzfilmek, például a South Park. A másikon pedig – erkölcsi értelmezésben komoly ellensúlyként – egyre markánsabbá vált az a pedagógiai-pszichológiai szemlélet, hogy mivel a gyerekek különböző fejlődési szakaszaiban más és más képességek elsajátítása a kiemelten fontos, egyáltalán nem mindegy, hogy mikor és mit néznek. Mindez erőteljes hatást gyakorolt az identitását épp újrafogalmazó gyerekkönyviparra, ami a kommunista időszakban az olykor jelentős sikerei ellenére is leginkább a hivatalos irodalmi kánonból száműzöttek birodalmát jelentette. Az új helyzetben a gyerekkönyvek pedagógiai szemlélete komoly piacformáló erővé vált, ami önmagában még egyáltalán nem lenne baj. Az viszont már annál inkább, hogy ugyanennek az egyre jobban fegyverténynek számító erőnek köszönhetjük a szülők sokaságát maximum cinikus és kényszeredett vigyorra fakasztó Bartos Erika-jelenséget vagy Bagdy Emőke szakértői véleményét Dúró Dóra darálójának híres áldozatáról.

Talán mondanunk sem kell, hogy a jótékony, többirányú irónia már nyomokban sem lelhető fel ezekben a megnyilvánulásokban. Ugyanakkor feltűnő szerephez jutott abban az underground könnyűzenei kultúrában, amely hosszabb hibernáció után a 2010-es években kapott új erőre: ha van valami elemien közös, mondjuk, Hó Márton, a Galaxisok, a Felső Tízezer, a Csaknekedkislány, a Carson Coma vagy a Ricsárdgír működésmódjában, akkor az az, hogy komoly viszonyuk van az iróniával. Ez mindegyikük esetében intimebb és ellentmondásosabb a Lovasi-féle alternatív iskola iróniafelfogásánál. Olyan létállapotot jelent, amelybe természeténél fogva belefér, hogy a Ricsárdgír – pontosabban Márton Dániel frontember, illetve az itt grafikusként feltűnő Deák Edina vokalista – 2020 karácsonyára megjelentesse saját gyártású mesekönyvét.

A SzintisLaci megmenti a karácsonyt nem vállalkozik a gyerekkönyvpiaci viszonyok újraértelmezésére – már csak amiatt sem, mert a könyvet tizenhat éven felülieknek ajánlják. Ezzel együtt (vagy épp ennek ellenére) nagy lépéseket jelent afelé, hogy erről legalább gondolkodni lehessen.

Tudniillik ez a könyv azoknak a sötét, szomorú, szerencsétlen helyzeteknek és érzéseknek szenteli a legtöbb figyelmet, amelyekről a túlzottan okító szándékú gyerekkönyvek szót sem ejtenek, esetleg erőlködve tolják pozitív irányba.

SzintisLaci meséje ebben az értelemben a legkomolyabban vett antipedagógia. A többek között vérrel és szado-mazo játékkal tarkított, egyszerre végtelenül morbid humorú és legalább ugyanennyire keserű történetben a zenekar billentyűsének antihősi alteregója kötelességének érzi, hogy karácsony alkalmából végiglátogassa a banda további tagjait, és segítsen nekik. De próbálkozásai minden esetben kudarcba fulladnak: hol a címszereplő túlbuzgósága, hol a pillanatnyi antiszociális fogadtatás, hol pedig egy komolyabb félreértés okozza a problémát, és 2020 lévén természetesen nem marad ki a lehangoltságot súlyosbítandó legnagyobb slágertéma, a Covid sem.

A történet elmegyógyintézeti lezárása okán magától értetődőnek tűnik, hogy ez a mese a depresszióról szól, ugyanakkor az utolsó előtti momentum fényében ez a kelleténél rövidebb összefoglalás: itt ugyanis SzintisLacinak mégis sikerül segíteni egy nehéz helyzetbe került csillagon. Ezáltal beteljesíti címbéli feladatát, azaz megmenti a karácsonyt. Ha van a történetnek fő tétje, akkor az az, hogy az egyértelműen antagonista karakterünknek – illetve az ő történetét követő olvasónak – mennyire fér bele a valóságtudatába ez a spontán, egyszerű, de annál hősiesebb gesztus. Mert amennyiben nem, úgy ez a könyv valóban a depresszióról (is) szól, ezzel a végletekig és az önmegsemmisülésig fokozva antiságát.

És tulajdonképpen kevés fontosabb feladat van a 2020-as évek okítói túlbuzgóságban fetrengő Magyarországán, mint arról az antiságról beszélni, ami nem akar semmi mást, csak újra és újra felszámolni saját magát, mintegy mellesleg engedve, hogy ezt a folyamatot mások is végignézzék.

Ez a tulajdonság a Ricsárdgír artfart-popjának eddig is fontos része volt, ezzel a mesekönyvvel viszont komoly szintet lépett.

Ez a mese úgy szól mindenkihez, hogy közben senkihez nem akar szólni, leszámítva a zenekar – Ricsárdgír-szlengben már hosszabb ideje csak koalacsaládnak hívott – közönségét: az iróniától áthatott, egyszerre szórakoztató és nagyon is komolyan veendő közös családi élmény tehát itt is megjelenik. És hogy ez a család többet jelent-e egy szubkultúránál? Az antiság szent és sérthetetlen értelmében nem. Az antipedagógia terjedése szempontjából ellenben a lehető legnagyobb figyelmet és sikert kívánjuk neki.