Két anyuka örökbe fogadna – kritika az Anyáim története című filmről

Az öt évig forgatott Anyáim története középpontjában Virág, a volt parlamenti képviselő áll, aki miután kiszáll a politikából, élettársával, Nórával készül örökbe fogadni egy gyereket. A rendezők végigkísérik az adoptálás folyamatával járó hosszú várakozás gyakorlati és lelki vonulatát, majd a szülővé válás nehézségeit is megmutatják. A főszereplőknek szülőkként azt is el kell dönteniük, hogy maradnak-e hazájukban, vagy elhagyják az országot, ahol szexuális orientációjuk miatt folyamatos támadásnak vannak kitéve. Magyarországon a szivárványcsaládok kirekesztettségével is meg kell küzdeniük, amely egyre növekvő mértékben befolyásolja életük és jövőbeli terveik alakulását.

„Magyarországon, ha nem vagy heteroszexuális, házasságban élő, akkor szinte lehetetlen örökbefogadás útján családot alapítani, pedig gyerekek százezrei várnak rettenetes körülmények között szerető szülőkre” – nyilatkozta korábban a film kapcsán Dér Asia.

A jogszabály a gyakorlatban azt jelenti, hogy hiába nevel egy pár akár évek óta együtt egy gyereket, csak egyiküket kötheti törvényes kapcsolat hozzá.

Magyarországon a bejegyzett élettársi kapcsolatban élő párok közösen nem fogadhatnak örökbe gyereket, ilyen esetben csak az egyik fél válhat hivatalosan is szülővé.

A film első harmadában megtudjuk, hogyan ismerkedett meg egymással Nóra és Virág, képet kapunk a szeretetről, amivel egymás iránt viseltetnek. A rendezők kettejük érzelmein – és magányos pillanatain – keresztül igyekeznek bevonni a nézőt az örökbefogadási procedúrába. Két nyílt szívű, jó humorérzékkel megáldott, kedves, szimpatikus embert ismerünk meg, akik nem szívesen szembesülnek azzal, hogy a hatalom szerint megbélyegzett, másodlagos állampolgárok lennének, miközben ők nem ártanak senkinek . „Biztos azt mondják majd, hogy a két anyuka viszi a cigánygyereket az oviba” – mondja Nóra elkeseredetten, miközben erősen hisz abban, hogy sokkal jobbá teheti egy kisgyerek életét. A film pont azért működik olyan jól, mert emberi hangvételt üt meg: nem kendőzi el a gyengeséget, a mélypontokat.

A rendezők – akik egyben a film operatőrei is voltak – sok közelit adnak az arcokról, hagyva, hogy az apró rezdülések beszéljenek.

A képek tökéletesen visszaadják a főszereplők boldog pillanatait és reménytelen helyzetét, egyúttal fojtogató, klausztrofób hangulatot teremtenek.

A kérdezők nem szegik meg a dokumentumfilm-készítés szabályait, a kérdések irányítottak, de nem manipulatívak. A film egyetlen negatívuma, hogy a készítők benne hagyták a végső vágatban az olyan elcsépeltnek ható megállapításokat, mint például az „ami nem öl meg, az erősít” frázist.

A második harmadban az örökbefogadott kis Melisszával közös kalandokba, a gyereknevelés nehézségeibe nyerünk bepillantást. Idilli módon, meditatív tempóban fényképezett családot nézünk: a pár sétál a kislánnyal, máskor szánkóznak, karácsonyt ünnepelnek, vagy épp vidámparkban mókáznak (az aláfestő zenét Nóra zenekara szolgáltatja). Láthatjuk, hogy a gyerek egy olyan helyre érkezik meg, ahol valóban várták. Míg Virág ösztönösen ráérez az anyaszerepre, Nóra, akit Melissza csak dadának hív, nehezen találja a helyét a családban. Félelme, hogy a kislánynak nincs szüksége két anyára, alapjaiban kérdőjelezi meg, amit addig önmagáról gondolt.

A bevágott parlamenti felszólalások, tüntetésrészletek a dokumentarista jelleget erősítik, és aláhúzzák a tézist, miszerint egyetlen államnak sincs joga beleszólni abba, ahogyan a nők a gyerekvállalásról döntenek. Ezek a szekvenciák azt a hangulatot ragadják meg, ami ma hazánkon végigvonul: Orbán Viktor miniszterelnök egyik, a filmbe is bevágott beszédében hangsúlyozza, hogy a házasság, a család alapja egy nőből és egy férfiból áll, Kövér László házelnök pedig pedofíliához hasonlítja azt az igényt, hogy a homoszexuálisok házasodhassanak és gyereket fogadhassanak örökbe.

A harmadik harmad már a bécsi élet tervezgetéséről szól. „Innen nagyon gyorsan el kell húzni, mert a következő öt–tíz év nem lesz egyszerű” – mondja Nóra. A pár hosszas vívódás után dönt arról, hogy elhagyja Magyarországot, a film legvégén pedig egy, a korábbinál sokkal kiegyensúlyozottabb, jobb kedélyű családot látunk, ahogy Nóra és Virág az egymásnak tett fogadalmuk megújítására készül.

Ez az őszinte portré nagyon hatásos fegyver a negatív sztereotípiák ellen, amelyek nagymértékben a tudatlanság és az információhiány gerjesztette félelmekből fakadnak.

Az Anyáim története bátor és inspiráló alkotás, morálisan fontos kiállás az emberi jogok mellett. Jóllehet, a filmművészet nem genderfüggő, de talán nem túlzás azt állítani, hogy ez egy ízig-vérig női film, hiszen női sorsokról és élettörténetekről szól.