Szilasi László: Apagyi-imposztorok – A Kortárs folyóiratból ajánljuk

Az egyetemi imposztorok általában nem kívánnak szakmai szinten foglalkozni az irodalommal. Bizonyos imposztorok azonban (általában megélhetési okokból) elvégzik a BA-t, aztán az MA-t, majd a (2 × 2 éves) PhD-képzést – épp ezáltal lesznek Apagyi-típusú imposztorrá. Nem engedelmeskednek, alig beszélnek, van egy ön- és közveszélyes bugylibicskájuk, nagyon idegesítenek másokat, és sokat nevetnek: ennyi lenne egy Apagyi-imposztor.

Egy Apagyi-típusú imposztor legalább kilenc évet tölt az egyetemen. Ennyi idő alatt vagy megtéríti az intézmény, vagy nem.

Híres bölcsészkari bolondokkal is gyakran megtörténik, hogy PhD-dolgozatukban szorgosan beszélik valamely szaknyelvet vagy szaknyelveket (a továbbiakban ezt a Helikon-szám metaforával jelöljük). Mások azonban kilenc egyetemi év után is megmaradnak eretneknek: egy adott szöveg kapcsán általában mást mondanak, mint a többi ember.

Az eretnekség, avagy herezis szó gyökere a „válogatni” és „irányzatot létrehozni” jelentésű haireó görög ige. A főnévi alak haireszisz (αἵρεσις) = választás, irányzat, magyarosan „herezis” vagy „eretnekség”. A szó a görög filozófiai, majd a zsidó vallási irányzatokat jelölte (pl. farizeusok), közöttük magát a kereszténységet is, mint „a názáreti irányzatot”. Vallási értelemben a haireszisz olyan hit választását jelenti, amelyet a hívők túlnyomó többsége eltévelyedettnek tart.

Azt beszélik, a katharok bizonyosan ismerték a Grál titkát. Az eretnekségek értelmezése egyébként is gyakran mutat rá egy titokra. Miben állhat az Apagyi-imposztorok titka? Miben áll az ő mondásuk mássága?

Egy nyilvános irodalmi eseményen nemrégiben találkoztam egy PhD-hallgatóval, aki már első hallásra is Apagyi-típusú imposztornak bizonyult.

Megtanulta a szaknyelveket, kreatívan használta is őket, a legérdekesebb kijelentései azonban messze túlnyúltak ezeken a területeken. Olyan dolgokról is beszélt, amikről (szükségszerűen) hallgatnia kellett volna. Ha pedig az „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell” tézise igaz, hogyan tehette ezt meg?

A didaxisról volt szó. Arról, hogy a szövegek végén semmiképpen sem lehet ertelme című szövegrész, mint Pesti Gábor állatmeséinél (Esopus fabulái, Bécs, 1536). És hogy ez a didaxis 1782-ben végérvényesen kimúlt Kónyi János adomagyűjteményének (A mindenkor nevető Democritus, avagy okos leleményű furcsa történetek, melyeket a bánattyokat felejteni kivánó jámborok kedvekért szedegetett öszve, két részben, Budán, 1782) legendás előszavában. Apagyi mindezt nem hitte el. Vagy elhitte, de nem foglalkozott vele. Tolsztojt kezdett idézni, a Háború és béke végét, fejből.

A teljes cikk Kortárs folyóirat szeptemberi számában a 35. oldalon olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.