Előkerült Arany János egyik ifjúkori zsengéjének „eredeti” másolata

Az irodalomtörténészek mindent leírtak a korai másolatok sorsáról, a másolatok tulajdonosairól, így onnan tudhatjuk, hogy azok egy kivétellel megsemmisültek. Az egy az a példány, amelyet Beöthy Zsolt lánya az édesapa hagyatékából Pap Károlynak adott, aki azt az Irodalomtörténeti Közleményekben megjelentette (1954/1). Pap Károly cikkének utolsó mondatában közli: „A kéziratot a cikk megjelenése után a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára Kézirattárában fogjuk elhelyezni” (i. m., 79.). Pap Károly 1954-ben a költeményt megjelentette, abban az évben meghalt, és tudomásunk szerint az MTA Könyvtárának Kézirattárában a másolat nem található. Az azóta megjelent írások szerzőinek egyike sem tud a másolat fellelhető helyéről és sorsáról. Írásunk megjelentetésének indoka egyértelmű. A nyilvánosan megjelent 1954 utáni írások mindegyikét elolvastuk, amelyek alapján levontuk következtetésünket: többen, többször az összes ismert tényt és az azokból adódó lehetőségeket megírták.

Az újdonság, hogy a másolat még meglévő, feltételezhetően egyetlen példánya került meg.

Minden kétséget kizáróan állíthatjuk, példányunk a Pap Károly által forgatottal és hivatkozottal azonos. Talán a tanulmánya megjelenését követő korai halála akadályozta Pap Károlyt ígéretének teljesítésében, vagy ismeretlen módon elkallódott, így nem került az MTA könyvtárának kézirattárába. A másolat útját nem ismerjük, nem ismerhetjük, csupán az utolsó lépésről tudunk: valaki kínálta, és éltünk a lehetőséggel, anélkül hogy a történteket akkor még ismertük volna. Ki volt az eladó? – nem tudjuk, számunkra ennek jelentősége nem volt. A megjelent és az elolvasott tanulmányokban fellelhető nevek alapján feltételezésünk lehet, de bizonyítékunk nincs.

Mi bizonyítja, hogy Pap Károly példánya került elő? Először is a költemény szóról szóra, betűről betűre a kipontozott hiányokkal azonos. Pap Károly írja: „A kézirat 32 lapnyi, nyolcadrét alakú füzetben maradt ránk, melyből a versre 26 lap, a két – első és utolsó – levél pedig a borítékra esik. Papírja fehér, ún. »miniszter papíros«, de ma már kissé elsárgult, s rajta az írás rozsdaszínűvé vált. A másolója mindenesetre műveltebb kéz, ami nemcsak a betűvetésén és ortográfiáján, hanem a latin szavak helyesírásán is meglátszik” (i .m., 78.). Példányunk is 32 lapos, nyolcadrét alakú füzet, a vers 26 lapos. Az írás rozsdabarna, az íráskép szép, a helyesírás pontos. A papír sárgult, de arról, hogy ún. miniszteri papír-e, csak egy szakértőre hivatkozhatunk, aki szerint az említett papírfajta egy írópapír márkanév, amelyet leginkább hivatalok, minisztériumok, intézmények vásároltak. Perdöntő bizonyíték, hogy az utolsó versszak után közvetlenül kék tintával négysoros, utólagosan beírt, de később kikapart bejegyzés helye látható. A kaparás (?), a vegyi anyagú marás (?) ellenére néhány szó kiolvasható:

„……………………………………………

… örök ………… küldi ……………………

ha ………… Pap Károly ny. egyet …………

tanár …………………… 1954. szept. 14-én”

Egy lényeges megjegyzésünk van: a Pap Károly adta verscím furcsa. A közölt költemény címe a birtokunkban lévő példány szerint A ványai juhbehajtás. Pap publicisztikájának címében és a szövegben címként A dévaványai juhbehajtás szerepel. Ezt követően általában ványai helyett a dévaványai jelzőt használták a későbbi szerzők, erre hivatkozik a legutóbbi Arany-tanulmány szerzője, Szilágyi Márton is. Véleményünk egyértelmű, tiszteletben kell tartani a másolatot készítő(k) feltételezhetően szöveghű írásait, aki(k) a költő által adott címet írta(k) az előkerült példányra.

A teljes cikk a Kortárs folyóirat áprilisi számában a 75. oldalon olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.