A szenvedés aranyat sem ér – Kritika az Arany című filmről

Cserzett bőrű, piszkos férfi (Zac Efron) száll le egy sehova sem tartó tehervonatról egy apró bódévárosban az ausztrál sivatag ölelésében. Innen még többnapi út lesz autóval, mire sofőrje (akit az író-rendező Anthony Hayes alakít) társaságában eljut úti céljához – csakhogy a páros sosem érkezik meg, ugyanis útközben egy elképesztő méretű aranytömbre bukkannak. Rövid tanakodás után Efron karakterére esik a választás, hogy őrizze a mesés zsákmányt, míg útitársa szerez egy exkavátort, amellyel ki tudják ásni. A kérdés csak az, hogy hősünk képes lesz-e életben maradni és ép ésszel kibírni a semmi közepén, illetve hogy egyáltalán megér-e ennyi erőfeszítést a hatalmas gazdagság ígérete.

Efron karrierjének egyik alapvető ellentmondása, hogy úgy akart kitörni a High School Musicallel megszerzett szépfiústátuszból, hogy valójában nem akart kitörni: komikus szerepeiben (Csajkeverők, Baywatch, Rossz szomszédság 1-2.) ugyan valamennyire otthonra talált, de rendre külsejével hódított, első komolyabb drámai alakításában (Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány) pedig természetesen a szívdöglesztő sorozatgyilkos, Ted Bundy karakterét osztották rá – hogy a filmet már a számottevő díjremények előtt eltemesse a langyos fogadtatás. Általában

ilyenkor jön el az a pont, amikor az illető egy kifejezetten atipikus figurával igyekszik felhívni magára a figyelmet, például meghízik, lefogy, elcsúfítja, megszépíti, megöregíti, megfiatalítja magát

(mint Matthew McConaughey a Mielőtt meghaltamban). Efron tulajdonképpen ezt műveli az Aranyban: a hónapos izzadtság, mocsok és szakáll alól csak jellegzetes kék szemei világítanak ki, miközben pénzéhes szerencsevadászként kapar az életben maradásért az ausztrál sivatagban. Hasonló performansz ez, mint ami DiCapriónak A túlélőben meghozta az Oscart: noha művészileg a közmegegyezés szerint sem az volt a legjobb munkája, részben a körülötte keltett bulvárfelhajtásnak hála, részben önmagában is lenyűgözte a közönséget azzal, hogy milyen szélsőségekig ment el saját komfortzónájának feszegetésében.

Efronnak is kellett tehát egy ilyen borzasztóan szikár, szótlan, testi szenvedéseken keresztül megrajzolódó szerep, de ironikus módon ugyanezt a dicapriói teljesítményt azért nehéz az Aranyba belelátni, mert a mű félig-meddig túlélőtörténet létére sem teszi igazán próbára főhősét, akinek mindössze néhány napot kellene türelmesen üldögélnie egy helyben, spórolva a vízzel. Egyszerre van dolgunk egy szikkadt, perzselő tájképekbe feledkező túlélőthrillerrel és egy színpadra kívánkozó monodrámával a kapzsiság és józan életösztön örök konfliktusáról, ugyanakkor Haynes mindkét műfajból éppen azokat a jegyeket teszi magáévá, amelyek a narratíva eseménytelenségéhez, aluldramatizáltságához járulnak hozzá.

Hiba volna elvitatni, hogy milyen makulátlan képsorokkal, mennyire kiszámított ütemezéssel van dolgunk, amely Efron alakításából és a papírvékony cselekményből is egyaránt kifacsarja az utolsó cseppet – csak hát itt eleve tényleg csak cseppekről beszélhetünk. Persze, kegyetlenül éget a nap a képernyőn keresztül is, de jó lenne a semmibe vesző vidéket némi tartalommal is feltölteni. És persze, valamennyire hálás általános érvényű morális dilemmákat feldolgozni, ugyanakkor érdemes lenne egy újszerű, részletgazdagabb megközelítést találni ezekhez.

Az Arany a tisztesség kedvéért azért próbálkozik: westernszerű, kietlen, nihilista atmoszférája egy közeljövőbe helyezett, nem túl konkrét disztópiában gyökerezik, és az Országúti bosszúéra kísértetiesen hasonló szituáció valódi mozgatórugói itt sem konkretizálódnak. A természeti katasztrófáktól a menekültválságon át a crypto boomig kataklizmák és jövőképek széles skálája rajzolódik ki a rádióadások és a szereplők félszavaiból, ám a lényeg úgysem a részleteken van, hanem hogy egy, a jelenünknél is embertelenebb világgal van dolgunk (már ha a forró napsütés és a hőseink körül éhesen köröző vadkutyák nem adnák meg ezt az alapélményt). Azonban a film névtelen és ennek köszönhetően félig-meddig jellegtelen, archetipikusnak is alig nevezhető figurái, háttérképnek beillő, de alapvetően csak a sivatag határtalanságát sugárzó beállításai konganak az ürességtől és a konkrétumok hiányától. Hayes gondolatisága semmilyen szinten nem épít műve egyes ötleteire – de valójában jól megragadható ötletei sincsenek, az Arany akár egy rögrealista jelenkor, egy elvetemült Mad Max-jövőkép és egy tetszőleges fantáziavilág keretei között is játszódhatna. Végeredményben egy kilencvenhat percre elnyújtott rövidfilmet kapunk, amely még kisfilmként sem vinné át az ingerküszöböt.

Zac Efron nagy tragédiája tehát az, hogy nem azért nem fog senki erre az alakítására emlékezni (vagy egyáltalán felkapni rá a fejét), mert nem szenved elég plasztikusan a disztópiasivatag poklában, hanem mert

az Arany esélyt sem ad neki arra, hogy ennél sokoldalúbb színészi játékot mutasson be.

És maga a film is azért tűnik el – eleve a a radar alatt maradva – a süllyesztőben, mert egy komolyabb szerepekre vágyó, felnőtt tinisztáron túl semmi olyat nem képes felmutatni, ami miatt érdemes lenne odafigyelnünk rá.

A film adatlapja a MAFAB-on