Mi marad belőlünk? – Kritika az Ásatás című filmről

1939-ben járunk Angliában, a második világháború küszöbén. Edith Pretty, a régészetért rajongó, megözvegyült földbirtokos asszony (Carey Mulligan) elhívja Basil Brownt (Ralph Fiennes), hogy tárja fel a majorságában található néhány földhalmot, ha épp nincs más dolga. Brown hisz abban, hogy a dombok valami fontosat rejthetnek. A férfi gyerekkora óta ásatásokon vett részt, ahogy az apja és annak az apja is, tőlük tanulta a szakma csínját-bínját. Diplomája azonban nincsen, így a régészek sosem fogadják be maguk közé, ásatási munkás csupán. A „komoly” régészek egy római villa feltárásával vannak elfoglalva, így hát Mr. Brown néhány segítővel (köztük Mrs. Pretty kertészével) neki is áll a munkának. Hamarosan azonban fordul a kocka, amikor kiderül, hogy hajósírt rejt a földhalom.

A történetből 2007-ben írt sikerregényt John Preston, annyi csavarral, hogy a Sutton Hoo-i ásatást egy romantikus történetbe ágyazta, mivel Brown számkivetettségét nem találta önmagában elég izgalmasnak. Ez a kiszínezett verzió adta meg az alapját Simon Stone filmes feldolgozásának. Preston egyébként igazi bennfentes volt, hiszen a valóságban az ő nagynénje volt Margaret Guido, akkori nevén Mrs. Peggy Piggott, a fiatal régésznő, akit a filmben Lily James alakít. (Érdekesség, hogy a férjét, Stuart Piggott-ot Charlie Chaplin unokája, Ben Chaplin játssza.)

A film a karakterek életkorát illető csúsztatásokat leszámítva megkapóan ügyel a részletekre.

A kosztümök és kellékek hibátlanok, a díszlet tökéletesen korhű, a táj gyönyörűen fényképezett, a zene pazarul illeszkedik a jelenetekbe.

Stone még régészeti szempontból is egészen hitelesen mutatja be ennek az igencsak romantizált szakmának a folyamatát. Néhány apróság azért így sincs a helyén, például a leletek szinte tökéletes állapotban kerülnek elő, illetve Sutton Hoo egyik legikonikusabb kincse, a szász sisak sajnos hiányzik a filmből. Ennek ellenére valósághűen látjuk a végtelennek tűnő, néha rettentő nehéz körülmények között végzett terepmunkát, amelyet a kemény fizikai megterhelés ellenére tojáshímzéshez hasonló óvatossággal és türelemmel kell művelni, sok-sok napon, héten vagy akár hónapon át.

A film ennek megfelelően megfontoltan hömpölyög előre, így a színészeknek is több lehetősége van apró részletekkel árnyalni a karaktereket és azok szövevényes lelki folyamatait. Számunkra különösen kedves lehet Az angol beteg és A napfény íze már-már tiszteletbeli magyarrá avatható sztárja, Ralph Fiennes, aki, úgy tűnik, gondosan ügyel rá, hogy kellően összetett és szívfacsaró szerepekben láthassuk. (Érdemes figyelni zseniális suffolki akcentusát – igaz, ebben az esetben talán nem volt túl nehéz dolga, mivel ő maga is földi: Ipswisch-ben látta meg a napvilágot, Sutton Hootól nagyjából húsz kilométerre.) De Carey Mulligan is olyan megindítóan alakítja a saját elmúlásával szembenéző Mrs. Prettyt, hogy az ő játékát is teljes joggal tartja díjesélyesnek a szaksajtó. Emlékezetes kettős az övék.

A lassú hömpölygést meglepetésszerűen szakítják meg a folytonosságot megkavaró rendezői megoldások. Az eredmény néha előbb villan meg előttünk, mint az azt kiváltó esemény, az időben előre és vissza is tekintgetünk, néha pedig az aszinkron lesz feltűnő – mindaddig, amíg rá nem jövünk, hogy a valóságérzékelésünket szándékoltan bolygatja a rendező.

Hiába azonban a trükkök és az, hogy az Ásatásban a címhez hűen folyamatosan ásnak, a film nagyon diszkrét marad, és nem ás igazán a dolgok mélyére. Lábujjhegyen jár körül témákat, finoman ecsetelgetve azokat, akár a régészek a leleteket. Így egy igazán jólelkű történelmi drámát kapunk, ám az Ásatás épp emiatt bizonyos részleteiben szépelgővé válik, miközben a szenzációs felfedezés szenvedélyért kiált. „A sötét középkor nem sötét többé!” mondat például így, ebben a formában el is hangzik a filmben, mégis könnyű felette elsiklani, hiszen már-már bocsánatkérően simul bele a többi esemény finomkodó, kimért áramlatába. Pedig ennek a mondatnak kiabálnia, mi több, ordítania kéne. Hiszen nemcsak a britek, de az egész világtörténelem számára felbecsülhetetlen jelentőségű volt ez a felfedezés, ami egy egész korszak gondolkodását változtatta meg.

A bámulatos lelet megtalálását ezzel szemben udvarias érdeklődéssel, visszafogottan veszik tudomásul.

Még a sajtó is. A szenzációt beárnyékolja a közelgő háború, amit szintén csöndes beletörődéssel szemlélnek a szereplők. Az Ásatást ezért egyfajta különös melankóliával is lehetne illetni, de a látottakról teljes joggal eszünkbe juthat a bágyadtság vagy akár a fásultság is – ráadásul ez a hangulat végleg áthatja a filmet, ahogyan szép lassan Mrs. Prettyn is ezek az érzelmek uralkodnak el.

Hiba lenne az információs jelleg hiányát felróni egy játékfilmnek, mégis, a téma súlyának okán egy picivel több részlet igazán jól állt volna az Ásatásnak. Érdemes lett volna megemlíteni például, akár csak a végefőcím megjegyzései között, hogy a mai tudomány hogyan látja az 1939-es felfedezést. Azt például máig nem tudjuk biztosan, hogy ki nyugodhatott a sírban, hiszen holttestnek nyomát sem találták, de egyes feltételezések szerint akár maga Rædwald, a 6. századi kelet-angliai király síremléke is lehet – erre utal legalábbis az itt talált tárgyak gazdagsága, kidolgozottsága és a rajtuk szereplő hatalmi szimbólumok. Maga a király azonban valószínűleg keresztény szertartással lehetett eltemetve, és régi hagyományok szerinti halomsírja csupán pogány alattvalói számára volt hivatott a státuszát mutatni, vagyis elsősorban szimbolikus jelentősége volt.

Simon Stone, bár nem mélyül el túlzottan az ilyen szakmai részletekben, a műkedvelő régészek előtt így is példásan tiszteleg.

Basil Brownt élete végéig amatőrnek könyvelte el a szakma. Bár a legnevesebb múzeumoknak dolgozott, munkásságát csak a 2000-es évektől(!) kezdték elismerni – ma például már feltüntetik a nevét a Sutton Hoo-i leletek mellett. Az amatőr régészeknek egyébként Brown után is hatalmas szerepe volt az angol leletek felfedezésében. 2009-ben például szintén egy hobbiarcheológus bukkant rá fémkeresővel minden idők legjelentősebb kincsleletére, egy másfél ezer darabból álló, 7. századi arany- és ezüsttárgygyűjteményre: a megtalálási hely nyomán ez lett a staffordshire-i angolszász lelet.

„– Ha ezer év elmúlna egy pillanat alatt, mi maradna belőlünk?

– Ez [az érme]... Az órád részei... A lámpa, a bögre töredékei...

– De a mi minden porcikánk eltűnne.”

Az Ásatás tehát inkább lett egy szépséges, érzelmes film, mint feszültségekkel teli dráma vagy sorsfordító felismeréseket tartogató alkotás. Mögöttes, ki nem mondott szavai azonban valóban gondolatébresztőek – kit ne foglalkoztatott volna már az, hogy mi marad itt belőle földi életének végeztével? Hogy mennyire különös, hogy akár a leghétköznapibb tárgyaink is „túlélnek” minket sok-sok évvel? És hogy mégis hogyan kötődhet hozzánk az ezerötszáz éves történelem, mi pedig majd az ezerötszáz évvel későbbihez? Elemelkedett gondolat, hogy valami sokkal nagyobb körforgásnak vagyunk a részei, ám egyben lesújtó is, hiszen mit számít az egyén és az ő cselekedetei, ha ilyen távlatokat nézünk?

Talán csak egy porszemnyit.