Az életszeretet öngyilkosai

A világszerte ismertté vált Szomorú vasárnap című dalról és történetéről számos filmes és színpadi adaptáció készült már, hiteles feldolgozásának nehézségei azonban egyre kiütköznek. Leginkább talán az számít kihívásnak, hogy a darab megőrizze az „öngyilkosok himnuszaként” emlegetett, emblematikus sláger súlyát és hangulatát, ám mégis be tudja vonzani közönségét – hiszen félő, hogy ha túlságosan letargikussá és halálvágytól áthatottá válik, az sokakat elriaszthat. A Madách Színház előadásának kezdetén úgy tűnik, a mérleg nyelve inkább a másik irányba, a tréfa és az irónia felé fog elbillenni, a későbbiek folyamán viszont bravúrosan egyenlíti ki egymást az elmés humor és az élet értelmét révedezően kereső gondolatiság aránya.

A Müller Péter szövegkönyvén alapuló, Seress Rezső (Rudolf Péter) életét bemutató darabnak ez adja meg azt a különleges szemléletét, amellyel nem elsősorban a reménytelenségbe és kilátástalanságba burkolózó művészre irányítja a figyelmet, hanem az életszeretettől duzzadó, de folyton önmagát kereső és alábecsülő, szorongó hétköznapi emberre. A Szomorú vasárnap zeneszerzőjét – aki még kottát olvasni sem tudott – a szenvedély hajtotta egész életén át: noha semmitől sem félt jobban, mint a magasságtól (az ő szavaival élve, még vízszintesen is tériszonya volt), elszegődött légtornásznak egy vándorcirkuszba, csak mert megpillantotta Rökk Hédi púderes popóját. Miután pedig leesett a trapézról, egy percek alatt vadidegenből barátjává vált fiatalember tanácsára táncoskomikusnak állt két mankójával a hóna alatt.

A lehetetlent hírből sem ismerő Seress az előadás remekül felépített narratívájában a halálból tekint vissza életére, és meséli el annak részleteit feleségével, Helénnel (Nagy-Kálózy Eszter). A két szereplő a történet során többször is ellentmondásba kerül egymással: másként emlékszenek az eseményekre, és próbálják visszaidézni, hogyan is zajlottak igazából – a valóság talán már számukra is rejtély. Rudolf Péternek Seressként elképesztően szerteágazó feladatokban kell helytállnia, mivel a darab eszközpalettája szinte kimeríthetetlenül sokszínű. Elsőszámú narrátorként egy stand-up comedy-szerű, a közönséggel kapcsolatot teremtő, félig interaktív műfajban alkot maradandót, mindezzel egy időben pedig bábosként is sikert arat: elmondása szerint ugyanis fellépésére senki sem jött el a pincéren kívül, ezért minden beszélgetőpartnerét ő maga játssza el, és önmagával folytat dialógust egyik oldalról a másikra állva, hanghordozást és beszédstílust váltva, egy kesztyűsbáb és egy piros bohócorr segítségével. Spitzer Rudi számára Helén testesíti meg az érzelmi biztonságot, az odaadást, és tőle kapja meg azt a féltést és gondoskodást is, amelyre mindennél jobban szüksége van. Ám ezt sohasem ismerné be, hiszen elbújhat a vicces kisember figurája mögé, akinek nem fájnak a mocskolódások.

A harmadik szereplő Nagy Sándor, aki több karaktert is eljátszik a házaspár életéből: a Kispipa Vendéglő pincérén kívül többek között a papot, aki a háború kitörésekor segített a zsidó származású Rudinak kikeresztelkedni, de a haláltáborból való hazatérése után Helén élettársát is ő alakítja, ahogyan a Seresst megmentő náci tiszt és az amerikai bankár bőrébe is belebújik. Seress ugyanis megmenekülését hírnevének köszönhette – annak, hogy felismerték a Szomorú vasárnap szerzőjeként. Amikor dala az egész világot bejárta, és a számtalan megpróbáltatás után végre nincstelen vendéglősből fényűző életet élő művésszé válhatott volna (több millió dolláros összeg vár rá a tengeren túl), ő nem ment el érte a repüléstől való viszolygása miatt, hiába győzködte mindenki értetlenül. Pedig ekkor már a rendszer és Rákosi Mátyás ellenségének volt kikiáltva, zenélését (több zsidó sorstársával együtt) betiltották – ő mégis annyira szerette a hazáját, hogy sosem tette ki a lábát Budapestről. Mindennél jobban vágyott az elismerésre, de nem attól és nem úgy kapta meg, ahogyan szerette volna, végül ez vezetett öngyilkosságához. Helén sem annak az embernek látta már őt, akit egykor megismert, aki szaltót ugrik röptében, hogy lenyűgözze szíve hölgyét – férje egyre inkább elvonult a világ elől, és bezárkózott a Kispipába.

Horgas Ádám rendezése megmutatja azt, hogy mennyire mást takar a boldogság az embereknek: míg van, aki hírnévről, gazdagságról és önmegvalósításról álmodik, addig mást éppen az efféle csillogás hajszol az őrületbe. A Szomorú vasárnap egy olyan korszakban lett világsláger és kergetett százakat öngyilkosságba, amikor a boldogság annyit jelentett, hogy beülhetünk este a kedvenc kocsmánkba, és a sarokban nyugodtan megehetjük a sertéspörköltünket ecetes paprikával. Az állandóság valóságos kincs, ha a túlélés a célunk. Meg kell becsülnünk minden percet, és nem szabad nagyravágyónak lennünk, mert ha a háborúban lerúgják az ember veséjét, akkor bizony a boldogságot az jelenti, ha napokkal később el tud menni végre üríteni.

A korszak mesei, meghitten idilli atmoszféráját a művészien kidolgozott, avantgárd stílusú háttérrajzok és animációk biztosítják – mintha talán az egész meg sem történt volna. Ugyanakkor az ablakhoz vezető lépcsőn, ahonnan majd végül leveti magát Seress Rezső, végig ott csücsül Rökk Hédi élettelen légtornászbábja az elveszett illúziók, vágyak és álmok szimbólumaként. Az előadás erőteljesen épít a sajátos látványvilágra, minden egyes perce precízen kidolgozott, a három fantasztikus színész pedig nagyot alakít éneklésben és táncban is. A magyar zeneszerző ismert és kevésbé ismert dalainak igen széles repertoárját hallhatjuk, többek között aGyere, Bodri kutyámat, a Fizetek, főurat, aSzeressük egymást, gyerekeket és természetesen a Szomorú vasárnapot. A címadó dalt érdemes lett volna még jobban nyomatékosítani és többször bejátszani – különösen a végkifejletnél –, hiszen teljes egészében csak egyszer hangzik el, és így nem igazán tud kiemelkedni a többi zene közül. Mindazonáltal igazi művészet így eltalálni az összhangot és több mint két órán keresztül lavírozni a könnyed nevetés és a tragédiába torkolló traumák között.

Müller Péter–Seress Rezső: Szomorú vasárnap
Madách Színház
Rendező: Horgas Ádám
Díszlettervező: Horgas Péter
Jelmeztervező: Bujdosó Nóra
Zenei vezető: Kocsák Tibor
Koreográfus: Hajdu Anita
Szcenikus: Tompai Zsuzsa
Videó-animáció: Molnár Balázs, Vincze Nóra
Zenei munkatárs: Erős Csaba, Neumark Zoltán, Puskás Péter
A rendező munkatársa: Kutschera Éva, Nagy Attila
Szereplők: Nagy Sándor, Nagy-Kálózy Eszter, Rudolf Péter
Bemutató: 2018. március 29.
Következő előadások: 2018. június 23., 24., 29., július 1.