Az almafától napjainkig

Az egri Gárdonyi Géza Színház első bemutatója az idei szezonban több szempontból is az önmeghatározás darabja volt. Sütő András Káin és Ábel című művének kulcskérdéseit a szöveg súlyának, hosszának megőrzésével, expresszivitását megtartva és azt színházi-színészi eszközökkel fölerősítve, mégis végtelenül puritán módon állították színpadra. A közös gondolkodásra hívó, bár disszonanciáktól és ellentmondásoktól nem mentes előadás olyan egységes felkiáltássá (jajkiáltássá) vált, mely a figyelmet az alkotás, a létezés és a transzcendencia problémáin kívül önmagunkra, embertársainkra, a színház lényegére és nem utolsó sorban magára a Gárdonyi Géza Színházra irányítja.



Bibliai történetek adaptálásakor mindig központi szereppel bírnak az emberi, a közösségi létezés égi-földi problémái: a Káin és Ábel bemutatóján ezek még erősebb hangsúlyt kaptak. Bármiféle válaszadás elkerülhetetlen hiányosságát belátva (de a válaszok kereséséről nem lemondva) ez az alkotás a kérdések felvetésének elengedhetetlen voltára, a folyamatos önmeghatározás, keresés fájdalmasságára, de szükségszerűségére hívja fel a figyelmet úgy, hogy a szelíd optimizmus sem hiányzik belőle. Hiszen fontos szerepet szán a humornak, a reménynek és annak a gondolatnak is, hogy a küzdő ember létét nem nehezíti feltétlenül magány, nem vagyunk egyedül. A darabot e kérdések kíméletlen felvonultatása miatt nevezhetnénk akár (gondolat)ébresztő atyai pofonnak is, ugyanakkor az előadás során e grandiózus felkiáltójel élét sajnos néha tompította a rossz helyen megcsillanó humor, a hanghatások és a helyenként nem eléggé árnyalt színészi játék.

A stilizált, a hátsó színpad felé szűkülő, tükrökkel körbevett, egy fókuszra koncentráló, szinte berendezés nélküli, fényes, fehér díszlet és az egyszínű, tépett, dísztelen jelmezek a problémák örökérvényűségének hangsúlyozására szolgálnak. Nagyot lendített az előadáson az, hogy a díszlettervezői és a rendezői stilizálás (például Káin és Ábel lassított felvételt imitáló, botokkal történő párharca, vagy a kötél, mely a részeg Ádám számára a kígyót, Káin számára pedig Arabella megverésének eszközét szolgáltatja) mértéktartást és ötletességet mutatott, a produkció így nem csúszott át a sablonosság hibájába. (A hanghatások ellenben közhelyesek, kiszámíthatók voltak, például a vihart jelző dörgés vagy a jajkiáltást imitáló, fülsértő vijjogás.) A viszonylag kevés színpadi mozgást a szöveg egyértelmű főszerepe indokolta: a rendezés igazodott a dramaturgiai koncepcióhoz, mely többnyire meghagyta a szöveget az eredeti állapotában. Noha az előadás ennek következtében igencsak hosszúra nyúlt, nem vált unalmassá.

A közönség felé táguló színpadi tér mellett az is közvetlen kapcsolatot teremtett a publikum és az előadás között, hogy Arabella (Marjai Virág), a gyönyörű démon, akit Isten küld a földre, hogy válasszon Káin és Ábel közül, a nézőtér soraiból sétál fel a színpadra a hívó szó után. Noha a szöveg szerint egy „távoli csillagról” érkezik, ezt a távolságot nem vesszük annyira komolyan, hiszen a közülünk a történetbe lépő szereplővel együtt mi is részesei leszünk annak.

A káini vagy az ábeli magatartás, emberi létmód helyessége között maga Sütő András sem választ: azt a feleletet adja drámájában, hogy egyik nem létezhet a másik nélkül, csupán az egyik szerint létezve nem érkezünk el a teljességhez és nem lesz igaz a kapcsolatunk sem önmagunkkal, sem Istennel, sem más emberekkel. Ezt az értelmezést az előadás is megtartja, ezt támasztja alá az összes Káin–Ábel párbeszéd. Ugyanakkor hiába adja a szöveg és a legtöbb rendezői elem ezt az értelmezést, a színészi teljesítmények ennek néhol ellentmondanak. Káli Gergely Ábele nem olyan hangsúlyos, mint amilyen meghatározó Káin Portik Györffy András alakítása révén, így egy kicsi disszonancia érezhető a darabban. Az első emberpár sorsának kérdésével is hasonló a helyzet: az Évát alakító Saárossy Kinga monológjai nem voltak mindig elég erőteljesek, néha feledtették az állapot tragikus mivoltát. A színészi alakítások közül kiemelkedő Venczel Valentin hiteles és szívfacsaró játékában is apró kellemetlenség, hogy a részeges Ádám ittas motyogása gyakran túlságosan vicces volt, s ezért egyébként tragikomikus alakja helyenként „komitragikussá” vált. Marjai Virág (Arabella) talán még egy kicsit árnyaltabbá tehette volna Arabella jellemének az ártatlan, tudatlan leánykából érett, „évai”, férfisorsokat meghatározó asszonnyá alakulásának folyamatát. Azonban bőségesen voltak olyan pillanatok, melyek mindezek fölé emelték a publikumot, ilyen volt például Ádám és Éva kibékülése, Arabella és Ábel párbeszéde Káin megkeresése előtt, és az indító jelenet: Káin és Ábel dialógusa.

Az előadást leginkább az tette különlegessé és felemelővé, hogy hitelesen és hatásosan formálta meg és tette láthatóvá a (szó szerint és metaforikus értelemben véve is) mezítlábas, mégis nagyszerű, egyszerre lehajtott és fölemelt fejű Embert. Többek között talán épp ennek is volt köszönhető a szokatlanul hosszú, szűnni nem akaró taps: a darab lehetőséget adott arra, hogy önteltség és lelkifurdalás nélkül tapsoljuk meg saját magunkat, saját küzdelmeinket. Ritka az ilyen előadás, ritka az ilyen alkalom.

Sütő András: Káin és Ábel – Gárdonyi Géza Színház, Eger, rendezte: Blaskó Balázs, bemutató: 2011. október 7.