Az elme labirintusában – Kritika Az apa című filmről

Az élete végén számot vető, magán már kívül maradó ember képe rég ismert toposz a filmművészetben. A demencia, az Alzheimer-kór éppúgy szolgáltathat alapot tömegfilmeknek (Szerelmünk lapjai), mint művészibb igényű alkotásoknak (Megmaradt Alice-nek, Iris – Egy csodálatos női elme). A téma népszerűsége érthető, a kiszolgáltatott idős ember küzdelme ugyanis a zsigereinkig hat – épp ezért ezekben az esetekben különösen nagy a filmesek felelőssége. Meg kell találni a határt, ameddig a produkció megmarad érzékletes ábrázolásnak, és nem csúszik át az emberi fájdalom túlzott esztétizálásába. Florian Zeller (aki egyébként saját színpadi művét adaptálta) ilyen szempontból mindenképpen jelesre vizsgázik: Az apa végig kimért és ízléses marad, még akkor is, ha a biztonsági játék némileg rá is nyomja bélyegét a végeredményre.

Végletekig lecsupaszított alapsztori jellemzi a filmet. Adott egy idős ember, Anthony, aki a lányával él, és demenciában szenved. Ez konfliktusokat okoz a családban, hiszen a férfi büszke, nehezen fogadja el a segítséget. Ha nagyon őszinték akarunk lenni, talán túlzás is bármiféle történetről beszélni, ugyanis minden az emlékezés szubjektív mivoltának és az emberi agynak a szüleménye. Pontosabban semmiben sem lehetünk biztosak: nem tudhatjuk, hogy amit az egyik jelenetben látunk, az később mire fog kifutni, már ha egyáltalán kifut valamire. Zeller nem az egyén felfedését szánja filmje revelációjának, a cél a néző folyamatos bizonytalanságban tartása. A rendező nem egyszerűen az igaz–nem igaz, képzelet–valóság tengelyen helyezi el a befogadót, hanem a részleteket teszi homályossá. Nem ad szigorúan vett azonosulási pontokat, fogódzkodókat. folyamatosan őrlődünk a két nézőpont között, hiszen sokszor maguk a jelenetek is szinte észrevétlenül váltanak fókuszt. Nem egyértelmű emiatt, hogy kivel azonosulunk, hiszen bár Anthony története tragikus, lánya vagy épp annak férje szintén megszenvedi a helyzetet.

A családi viszonyok érzékletesen, apró mozzanatok által válnak láthatóvá. Zeller bizonyos jelenetekben dedramatizál, máskor viszont látványosan akar hatást kiváltani.

A filmre egyébként is jellemző a kettősség: ártalmatlan helyzetek válnak feszültté azáltal, hogy a néző pontosan tudja, mi zajlik a háttérben.

Ugyanígy kettős például a zene és a díszlet szerepe – míg előbbi komolyzenei taktusával drámai hatást kelt, segíti az azonosulást, utóbbi végtelenül stilizált, és ily módon elidegenítő. De a díszletnek az illúzió megteremtésében is nagyon fontos szerepe van. Az összes belső tér szinte pontosan ugyanúgy néz ki, megegyeznek a színek, a felsőközéposztály-beli berendezés. Épp ezért hacsak nem figyelünk minden egyes apró részletre, nem lehetünk biztosak abban, hogy pontosan hol is járunk.

Fontos szerepet kap a történetben az óra szimbóluma, ami ugyancsak kettős jelentéssel bír – ehhez próbál Anthony az utolsó pillanatig görcsösen ragaszkodni. Maga a tárgy talán egykori életének és nagyságának utolsó mementója, míg az idő az a szilárd fogódzó, amire próbál rálelni. Az időkezelés szándékoltan zavaros a filmben. A jelenetek sokszor nem érnek véget, vagy egymásba csúsznak, hiszen minden, amit látunk, az a férfi mentális állapotának függvénye – nem biztos, hogy az ő nézőpontja, de annak a kontextusában értelmeződik. Ez kiegészül azzal, hogy Anthony sokszor szerepjátékokkal próbálja leplezni valódi állapotát, ebben az aspektusban pedig erőteljesen érződik a modernizmus, azon belül is a modern tudatfilm hatása. A tudatfilmek nem minden formanyelvi eszközével élnek ugyan az alkotók (a gyorsmontázs például gyakorlatilag teljesen kimarad), az asszociatív szerkesztés és a különbségek jelöletlensége azonban jellemző Zeller mozijára. Különbség továbbá a modernista tudatmozikhoz képest, hogy míg a korábbi filmek általában nehezen dekódolható, szerteágazó szimbólumhálóval rendelkeztek, Az apa esetében szó sincs ilyesmiről: a töredezettség, az asszociációk itt klasszikus melodrámának ágyaznak meg.

Idővel azonban a néző önismétlőnek érezheti a szerkezetet. A film második felében több olyan jelenet is van, ahol az illúzió leomlása már valójában nem tesz hozzá a nagy egészhez. Egyrészt megszokjuk a film szabályrendszerét, így számítunk a „meglepetésre”, másrészt pedig a karakterek önmagukban nem rendelkeznek olyan jelentőséggel, hogy létük–nemlétük–„nem úgy létük” befolyásolná a történet kifutását. És itt kanyarodunk rá egy fontos kérdésre, mégpedig hogy mit is állít tulajdonképpen Florian Zeller filmje. Megtudunk-e valami újat az öregedésről?

A megközelítésmód mindenképp dicsérendő.

Az öregedés, a halál, a kontrollvesztés állapotát a szikár realizmusba ily módon lerántva, pátosz nélkül ábrázolva ritkán látjuk.

A rendező ezzel üzeni: mindannyiunkra ez a sors vár, az élet elmúlásában önmagában semmi ünnepélyes nincs. Az öregségnek azonban nem ismerjük meg új aspektusait. A korábban magabiztos és büszke, mára azonban teljesen kiszolgáltatott ember ábrázolása szinte sztereotipikus, ahogy a környezeté is: a családtagok egyszerre küzdenek szeretetükkel és azzal, hogy mindennapi életüket már jelentősen nehezítheti Anthony jelenléte. Zeller empatikusan ábrázol, ezt nem lehet elvitatni, újat azonban nem igazán tud mondani. Ráadásul a film színpadi jellege is érződik, esetenként teátrálisnak, hiteltelennek érződnek a szituációk és a párbeszédek.

Utóbbiakat egyébként nagyrészt két kiváló színész tolmácsolásában élvezhetjük. A rendező a hírek szerint annyira ragaszkodott Anthony Hopkinshoz, hogy ha nem vállalta volna el a szerepet, az egész filmet francia szereposztással készíti el. Hopkins azonban élt a lehetőséggel, árnyalt, hol elesett, hol büszke játéka pedig meg is érdemel minden dicséretet. Merőben új karaktertípus ez az angol színészlegendától – őt még idős korában is a bölcs vezér szerepében szoktuk meg (ennek talán leglátványosabb példája a Westworld), itt azonban egy, a méltóságától megfosztott embert játszik, talán magában is a szokásosnál mélyebbre ásva. Olivia Colman is érzékletes Anne szerepében, története azonban talán némileg háttérbe szorul.

Az apa egy okos és visszafogott alkotás, amely filmnyelvi megoldási segítségével izgalmasan fogja meg a témát, új megvilágításba azonban nem helyezi az öregedés és a demencia kérdéskörét.