Euridiké alászáll – Kritika Az ígéret című zenedrámáról

Ősbemutatókról szóló sorozatunk első fejezetében egy hazai kuriózumot mutattunk be, ez alkalommal pedig Svédországba kalandozunk. Mats Larsson Gothe neve nem olyan ismert a kortárs operaszerzők között, mint Philippe Glass-szé vagy Eötvös Péteré, holott a svéd komponista is jelentős operai életművel rendelkezik. Zenés színpadi művei között még olyan, modern korunk divatját kiszolgáló opusszal is találkozhatunk, mint a kilencvenes években keletkezett, vámpírtörténetet operaszínpadra adaptáló Vér. Gothe azonban korántsem csak a populista irodalom felől közelít a műfajhoz, hiszen többek között Per Olov Enquist egyik regényéből, valamint a híres svéd tenor, Jussi Björling életéből is komponált operát. Nyolc dalműve mellett pedig számtalan egyéb szerzeményt (nagy- és kamarazenei darabokat, kórus- és versenyműveket) vetett már papírra. Mindezek tükrében könnyű nagy elvárásokkal tekinteni meg az OperaVision oldalán Az ígéretet, hiszen egy ilyen sokszínű életművet felmutató komponista esetében megvan az esélye, hogy egy nagy formátumú művészt ismerhetünk meg – és nem kell csalódnunk.

Azt persze nehéz megjósolni, hogy végül kiből válik korszakos jelentőségű alkotó, kit tekint majd az utókor a 21. századi szerzők közül a legmeghatározóbb komponistának.

Hatásvadász, elcsépelt és hiteltelen marketing lenne Gothét az egyik legnagyobb kortárs, ám ismeretlen zeneszerzőként beállítani.

Már csak azért is, mert Az ígéret eklektikus opera, melynek hanganyagában a kelet-európai népzene hangja Sztravinszkij- és Sosztakovics-idézetekkel keveredik, miközben hiányzik belőle az „avantgárd újítás”. Mindez azonban egy letisztult, minden modernsége ellenére is élvezetes drámát eredményez. A deklamáló (félig beszéd, félig ének, de nem recitativo) szólamok nem nélkülözik a nagyobb szabású szólószámokat, vagyis Gothe nem veti el teljesen a hagyományos operai formákat, ugyanakkor a cselekményt előrelendítő „dialógusokat” és az azt megállító dalokat nem különíti el látványosan. Az átkomponáltságnak köszönhetően a muzsika drámai sodrása egy pillanatra sem szakad meg, a kíséret pedig végig meghatározó szerepet játszik az előadás során. Nem pusztán illusztrálja az énekesek előadását, hanem remek atmoszférát teremt a dráma számára, és az érzelmek széles skáláján kalauzol végig bennünket. A nagyobb szabású szimfonikus részletek a jól eltalált hangszerelés révén magukkal ragadóan szólnak. Egyesek talán a szemére vetnék a komponistának, hogy túlságosan is hagyományos megoldásokat alkalmaz, nem merészen újító. Jelen sorok írója mindezt készségesen elismeri, de ahhoz is nagy formátumú tehetségnek kell születni, hogy valaki hosszú évek gyakorlatát követően hagyományos eszközökkel sikeresen alkosson meg egy hatásos, de nem hatásvadász kortárs operát. Az ígéretben minden hang a helyén van, a zene maximálisan kiszolgálja az énekeseket, jól megteremti a darab komor alaphangulatát, miközben cseppet sem érezzük a téma feldolgozását közhelyesen unalmasnak vagy giccsbe hajlónak.

Az ígéret külön érdekessége számunkra, hogy története Magyarországon kezdődik, 1944-ben. Egy zsidó házaspár, Ava és Teo megpróbáltatásait követhetjük nyomon két felvonáson keresztül. Miután az esküvőt követően elszakadnak egymástól, Ava kétségbeesetten próbálja megtalálni férjét a koncentrációs táborok poklában, ahol egybefonódik álom és valóság, a holtak és az élők világa. Ava nagy utazása az emberi szenvedések legmélyebb bugyraiba vezet, súlyosan traumatizált emberi sorsok tárulnak elénk, miközben mi magunk is elbizonytalanodunk, hogy amit látunk, az álom vagy valóság. A minimalista rendezés hagyja érvényesülni a drámát: az üres színpadot uraló komor színek, a háttérben futó fekete-fehér vetítés nem eredményez igazán látványos előadást, de kiválóan alkalmas a filozofikus mondanivaló elmélyítésére az emberi szenvedésről, megpróbáltatásokról és a kegyetlenkedések poklában létező humánumról, ami reményt és erőt ad az életben maradottaknak. A videoinstallációban megjelenő természeti képek egyetemes távlatokat nyitnak, az üres színpad időtlen példázattá avatja a történéseket a szeretetről, a reményről és az emlékezés erejéről.

A raboknak nemcsak a náci őrökkel és tisztekkel, hanem saját lelkiismeretükkel is meg kell küzdeniük, valamint a túlélésért vívott harc folyamán olykor a társaikkal is. Az egyik fogoly eleszi egy másiktól az eleséget, így az éhen hal. Az ő ellentéte Rosa, aki megosztja Avával a kenyerét, és mesél neki a családjáról, valamint az anyja által készített finom ételekről. Ez a jelenet különösen szerethető és bensőséges hangon szól, nem mellesleg a magyar gasztronómia olyan jellegzetes elemeit eleveníti fel, mint az őrölt paprika és a rakott krumpli. Vidámságával üde színfolt a partitúra komor zenei szövetében. A kórustagok népművészeti motívumokkal tarkított jelmezei, valamint a koreográfia még hitelesebbé teszi az önfeledt emlékezés által újrateremtett idillt. Végül a házaspár egymásra talál, de Teo félholtan fekszik, és nem hiszi el, hogy aki beszél hozzá, az Ava. Egészen addig, amíg az asszony el nem kezd énekelni neki az iránta érzet szerelméről. A zárójelenetben együtt zengik a kórussal, hogy minden cseppben benne van az óceán, és minden ember magában rejti az egész emberiséget. A történet felfogható egy ókori mítosz modern értelmezéseként is, hiszen kinek ne jutna eszébe a szerelméért az alvilág poklába alászálló hitvesről Orfeusz története?

Az antik mese modern környezetbe helyezve a háború poklát jeleníti meg, de ez esetben nem a férj, hanem a feleség indul a másik keresésére.

A történet boldog befejezése pedig megidézi az első fennmaradt operának titulált színpadi mű, Jacopo Peri Euridikéjének happy endjét, miszerint Orfeusz visszavezeti feleségét az élők világába, és boldogan fejezik be esküvőjüket.

A Svéd Királyi Opera igazán kitett magáért, és a felvétel alapján úgy tűnik, hogy igyekezett legjobb erőit mozgósítani a premieren. Az előadás legfigyelemreméltóbb alakítása Hanna Husáhr Avája. A művésznő maximálisan azonosul szerepével, meleg szopránja minden hangfekvésben kiegyenlítetten szól, érzelmi kitörései hitelesek, és közben mindvégig nagy beleéléssel alakítja az összetett szerepet. Mindeközben nem esik túlzásokba, és mentes a hatásvadász megnyilvánulásoktól is. Megrendítően játssza az anyja és testvére által magára hagyott fiatal lány, Mária figuráját a magyar származású Végh Susann is. A szólam szélsőséges érzelmeit hitelesen, érzelmi árnyalatokban gazdag vokális teljesítménnyel fejezi ki. A lágerek embertelenségében a humánum melegségét jeleníti meg Agnes Auer Rosája, aki könnyedén szárnyaló meleg szoprán hangon varázsolja elénk a rég elmúlt lakomák emlékét. A férfi énekesek közül is mindenki szépen helytáll szerepében. A Teót megformáló Karl-Magnus Fredriksson színészileg talán valamelyest egyoldalú alakítást nyújt, de énekesi teljesítményére sok panaszunk nem lehet. Telitalálat Fritz, a náci őr szerepében Kristian Flor, akinek kimért ridegsége jól adja vissza a nácik érzéketlen kegyetlenségét. A már-már az őrület határára sodródott Davidet Jesper Taube kelti életre, aki megrendítően jeleníti meg az éhségtől elgyötört ember bűntudatát, amiért elvette társa fejadagját, aki emiatt éhen halt. David vágyik a szeretetre, a gyöngédségre, de a borzalmak közepette nehezen tudja megtartani emberségét, és az őt vigasztaló Avával szemben elveszti önuralmát. Niklas Björling Rygert Gustavja a felszabadulás után hazatérők örömét hivatott reprezentálni: túlélte a poklot, és reménykedik benne, hogy megtalálja szeretteit. Az ő szólama is üde színfolt a komor hangszövetben, Rygert pedig önfeledt könnyedséggel ad hangot a figura boldog reménykedésének.

A szólóénekesek mellett nagy feladat hárul az énekkarra is, hiszen az egyéni sorsok mellett az elhurcoltak kollektív szenvedései is megjelennek a színpadon. A Svéd Királyi Opera kórusa mindvégig nagyfokú professzionalizmussal teljesíti feladatát, és az árnyalatokban gazdag énekkari tablók magukkal ragadó sodrása méltó emléket állít a holokauszt ma már sokak számára névtelen áldozatainak. Az Alan Gilbert vezette zenekar árnyalatokban gazdagon, letisztult hangzásvilággal szól, amely felerősíti és hatásosabbá teszi az énekes részleteket. Gilbert a partitúra kiváló ismerőjének bizonyul, aki nagy fokú precizitással vezeti a művészeket – a tisztán hangszeres részletek alatt sem unatkozunk egy percig sem.

Az ígéret komplexitása révén igazi monumentális dráma: a zenekar, az énekkar és a szólóénekesek számai egyenrangú, egymást erősítő, a drámai atmoszférát együttesen megteremtő, magával ragadó lendülete valóban számot tarthat nemzetközi érdeklődésre is. Érdemes tehát minden operarajongónak megismerkednie a darabbal, ami erre a linkre kattintva érhető el 2022. július 27-ig.