Az okostelefonok térnyerése a filmkészítésben – beszélgetés dr. Dragon Zoltánnal és dr. Pacskovszky Józseffel

Létezik az az iPhone-minőség, amellyel nagyjátékfilmet lehet készíteni? Milyen hátrányai, előnyei lehetnek az így készült alkotásoknak, és egyáltalán milyen jövő vár a filmre?

A technikai fejlődésnek köszönhetően elérkeztünk egy olyan szintre, amikor már az okostelefonok kamerája is képes nagyon jó minőségben képet rögzíteni. Húsz-harminc évvel ezelőtt már készültek olyan alkotások, amiket Super 8-as vagy ipari kamerával rögzített képekből raktak össze (ilyen többek között Mispál Attila Angst című munkája). A Lopott képek című nagyjátékfilmem során egy mini DV kamera segítségével rögzítettük a jeleneteket, az járt kézről kézre a történetben. Az új készülékek – így az iPhone-ok, a tabletek is – inkább a létezés intimitásának biztonságát írják át, semmint hogy új irányokat teremtenének a filmkészítésben.

Manapság észrevétlenül lehet olyan intim felvételt készíteni, ami percek alatt publikussá válhat a világhálón.

Az egyik ismerősöm, aki autókhoz tervez szoftvereket, nemrégiben Kínában járt, és elmondta, hogy csak a metróban tíz-húsz kamera figyeli az embereket, de még a gyalogátkelőknél is digitális képernyők rögzítik, hogy ki ment át a zebrán, vagy hogy kit büntettek meg az előző tíz percben. A kiszolgáltatottság faktora tehát óriási.

Az okostelefonnal készített képek felbontása valóban felveszi a versenyt egy professzionális videokameráéval, sőt, néha a történet is indokolja azt, hogy ilyen eszköz által közvetített kép jelenjen meg. Ha az egészet befogadói oldalról nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy az okostelefonnal rögzített film közelebb hozza a nézőhöz a karaktereket, hitelesebbé, esetleg szerethetőbbé teheti őket, valamint emlékeztet arra a médiakörnyezetre, amiben a filmen kívül létezünk. A fiataloknak szóló alkotásokban egyre természetesebbé válik a modern készülékekkel történő rögzítés, míg egy „klasszikus” történetben a kütyük használata inkább elidegenítő lehet.

iPhone-nal készült többek között Hartung Attila FOMO című, fiatalokról szóló, az internetes zaklatás és az erőszak témáit körbejáró filmje vagy Steven Soderbergh Unsane-je is. Hogyan működik egy így kreált mozi a befogadót tekintve? Erőteljesebb lehet a nézőre gyakorolt pszichológiai hatás?

Az ábrázolás jellegét tekintve igen, mivel a film ily módon a közvetlenség illúzióját adja, eltűnik a mediális gát, a néző a látottakat úgy fogja fel, mintha ő maga is ott lenne a helyszínen a szereplőkkel. Persze az is sokat számít, hogy mire szeretnénk kifuttatni a történetet: a Fekete hattyú metróban játszódó jeleneteit mobiltelefonnal forgatták – szándékosan ellenpontot akartak nyújtani a tökéletesen komponált képekhez. Az sem mindegy, hol fogyasztjuk ezeket az alkotásokat. Ha egy klasszikus moziterem a helyszín, ahonnan gyakorlatilag nemigen tudunk elmenekülni a látottak elől, akkor ott valóban extrém hatás érhető el. Ha például vonaton vagy halmozott médiafogyasztás (multitasking) közepette találkozunk velük, akkor kérdésessé válik, mennyire tud a néző azonosulni és elmélyülni.

Van a folyton mozgó, villogó képeknek egyfajta provokatív hatása is. Kívül maradsz, és közben azt is figyeled, milyen technikával készülhetett. Pedig egy jó filmnek az volna a dolga, hogy elfelejtsd, hogy épp mozgóképet nézel, mert a mozi egyfajta relaxáció is. Nem feltétlenül intenzív „drogélményre” vált jegyet az, aki jegyet vált, hanem azért ül be, mert el akar merülni egy mesében, szeretné, ha magával vinné a történet. A kütyükkel készített filmek, a gyors, pörgős alkotások rendszerint a fiatalokat célozzák meg. A kapkodó kameramozgást az idősebb (ötven pluszos) generáció nemigen bírja.

Ezeknél a „modern” alkotásoknál meg lehet úszni az utómunka nagy részét?

Nem. A szerkezetet, a hangsúlyokat, a drámai jeleneteket ügyesen kell egymás mellé tenni ahhoz, hogy a megfelelő érzelmi hatást el tudjuk érni. Biztos vagyok benne, hogy a FOMO egyes jeleneteiből is készült jó néhány változat, mire létrejött a végleges verzió, és volt dolog bőven utómunkával, hangosítással is. iPhone-nal forgatni nem azt jelenti, hogy otthon bárki elkészíthet hasonló minőségű filmet – okostelefon mellé komoly további felszerelés és profi stáb is tartozik. Az így létrejött filmekben talán az lehet könnyebbség, hogy gyakorlatilag bárhova el lehet helyezni a kamerát, másodpercek alatt lehet változtatni a beállításon, és azonnal visszanézhető a rögzített jelenet.

Elképzelhető, hogy filmfesztiválokon külön szekciót hoznak majd létre az okostelefonokkal rögzített alkotásoknak?

Ma már vannak 3D-s mozitermek, VR-szemüveget igénylő filmek is. Miért pont az okostelefonnal készített mozinak ne lenne tere a fesztiválokon? De hogy külön szekció lenne, azt nem gondolom.

Mi a film? Talán indokolt mostanában újra feltenni ezt a kérdést.

Abszolút. Vajon a digitalizáció csupán technológiai váltás? Vagy van ennek a váltásnak hatása a formai és a strukturális aspektusokra, esetleg a narratívára is? Ezekkel a kérdésekkel a filmelmélet erőteljesen foglalkozik mostanság. Én az utóbbit tapasztalom, ráadásul átalakulni látszik a nézői alkalmazkodás struktúrája is.

Félreértés ne essék, a film megmarad, a formátumra van igény, csak amikor filmről beszélünk, már nem biztos, hogy ugyanarról a filmről beszélünk, mint akár néhány évvel ezelőtt.

Ragályi Elemért korábban arról kérdeztem, hogy szerinte lesznek-e operatőrök a modern korban, amikor a digitális képek átveszik az uralmat. Azt felelte, hogy operatőrre mindig szükség lesz, de mást kell majd tudniuk, mint az analóg korszakban, mert az a pontos filmmérési technikai tudás, ami korábban elengedhetetlen volt, mára valamelyest jelentőségét vesztette.

Egyetértek Ragályival. A kép már nem kizárólag az operatőré, hanem a rajzolóké, a festőké, az animátoroké, a digitális szakembereké is. A technológia olyan trükköket vesz át az embertől, amelyeket korábban nagyon meg kellett tanulni, technikai téren professzionális szintre kellett jutni. Ma nem elvárás a mély ismeret, hiszen ha egy felvétel „remeg”, ott a képstabilizátor és a különféle effektek. Ezekkel ki lehet küszöbölni bizonyos mértékben azt a tudást, amivel az operatőrök rendelkeztek. Amihez régen egy teljes metódust kellett tudni, ma egy gombnyomással elintézhető. Ha a jelenlegi tendencia folytatódik – márpedig nagyon úgy tűnik, hogy folytatódik –, akkor kevéssé lesz jelentős a személyesség megjelenése a képalkotásban. Szerencsére a képszerkesztés még megkülönböztethető a közvetlen képalkotási módszerektől. Hiába alkalmazunk algoritmusokat, azért a tudatos kompozíció még mindig jelentős a filmalkotásokban.