Azután elhallgat

Alekszej Popogrebszkij harmadik nagyjátékfilmje paradox módon egyszerre meditatív és a lélektani thrillereket idézően izgalmas. A kétszereplős kamaradrámában – amelynek helyszíne az Északi-sarkvidék egy világtól elzárt meteorológiai állomása – az első negyedóra után folyamatosan nő a feszültség, de olyan finom fokozatokban, lassú tempóban, hogy bőven van időnk „csak” szemlélődni is, belemerülni a rideg, fenséges táj gyönyörűen fényképezett totálképeibe vagy az érzékenyen megmutatott, kitartott, gyakran ismételt részletekbe: legyen az egy arc, egy kopott deszkaajtó, ablakkeret vagy éppen néhány szárított-sózott pisztráng.

A kutatóállomáson két férfi dolgozik összezárva, a természetnek és főleg egymásnak kiszolgáltatva. Egy idősebb, tapasztalt meteorológus, Szergej, aki a monoton munkában is értelmet talál, mint valami etikailag kötelező rituáléban, valamint a huszonéves Pável, aki legszívesebben kivonulna az egészből: a film első képein a tengert bámulva rockzenét hallgat mp3-lejátszójáról, később pedig többször egy lövöldözős számítógépes játékba menekül, amelynek virtuális díszletei, barakkjai baljós tükörképként emlékeztetnek a kutatóállomás valódi épületeire, előrevetítve a konfliktust.

A két meteorológus viszonyának mindvégig nehezen megjósolható alakulása rajzolja meg  a film drámai ívét, és ez a viszony az extrém körülmények között sok mindenre hasonlít, csak egy átlagos munka(helyi) kapcsolatra nem. Szergej tulajdonképpen Pável főnöke, ám időnként úgy érezzük, inkább mentora, sőt már-már az apja, aki ha kell, büntet és ver, majd végül megbocsát, mint valami atyaisten. (Asszociálhatunk a film kapcsán Szergej Zvjagincev Visszatérésére, amelyben egy Szergejhez némileg hasonló, kemény és enigmatikus figurát apaként láthattunk, de Popogrebszkij első filmjében, a Kaktyebelben is fontos szerepet kap az apa-fiú kapcsolat.) Az idősebb férfi sok tekintetben Pável „nevelője”, ezért aztán a film felfogható úgy is, mint egy fiatalember „megérésének” és önmegismerésének története. A bonyodalmak kibontásakor a rendező szinte alig épít a két szereplő közötti párbeszédre, annál többet a belső történésekre, gesztusokra, tekintetekre, és persze a tettekre (vagy éppen a néző által várt tettek elmaradására). Érzelmek és konfliktusok meglepően széles skálája bomlik ki a szemünk előtt, furcsa, ütlegeléstől ölelésig tartó folyamatként: fenyegetés, bizalmatlanság, félelem, elhallgatás, zavar, hazugság, kétségbeesés, harag, bosszú, lelkifurdalás követik egymást, majd a záró képsorokban mindezt melankolikusan kerekíti le valamiféle – addig csak a háttérben sejtett – elfogadás, sőt szeretet. A film bravúrja, hogy mindezeket az érzelmi húrokat képes hatásvadászat és szentimentalizmus nélkül megpendíteni. Mind a Szergejt alakító Szergej Puszkepalisz, mind a Pávelt játszó Grigorij Dobrogyin kiváló teljesítményt nyújt, alakításukat 2010-ben Ezüst Medvével díjazta a berlini zsűri.

A film címének magyar fordításában elvész az eredeti orosz cím utalása a fő konfliktusforrásra, arra, hogy Pável félelemből és kényelemből elhallgat idősebb munkatársa elől egy életbevágóan fontos rossz hírt. A „Как я провёл э́тим ле́том” így (is) fordítható: „Hogyan vertem át (valakit) a nyáron”. Miközben a dráma két ember között feszül, kirajzolódik egy másik, belső küzdelem is, Pávelé. A film az ő esendőségének plasztikus bemutatása miatt válik igazán érdekessé és átélhetővé. Nem vagyunk sarkvidéki meteorológusok, nem töltünk el hónapokat egy másik emberrel összezárva, de valószínűleg mindannyian hallgattunk már gyávaságból, mindannyian kerültünk már olyan helyzetbe, hogy egy döntéssel rossz következmények sorozatát indítottuk el, olyan kényszerű vergődést, amelyből alig tudtunk kikecmeregni. Pável a szenvedés árán a film végére talán felnőtté válik, elsajátít valami nehezen megnevezhető, alig körülírható tudást. Popogrebszkij filmje megmutatja, hogy e tudás megszerzésében talán mi is reménykedhetünk, ha bajba kerülünk.