A báb műfaj, nem korosztály – Körkép a magyarországi bábszínházakról

Idén tavasszal a Magyar Bábművészek Szövetsége a szakmát érintő anyagi nehézségek láttán adománygyűjtő akciót szervezett a nehéz helyzetbe került bábosok támogatása érdekében. Az apanázs némi segítséget jelentett az alkotók számára, de a romeltakarítás még hátra van. „A művészek és a közönség oldaláról is nagy munka kezdődik” – kezdi a beszélgetést Asbóth Anikó, a Vojtina Bábszínház igazgatója, aki úgy látja, az emberek „kulturális tartalékai” mostanra kiürültek, és szükségük van művészetekre, így bábelőadásokra is. A társulat ezért a csonka évadban elmaradt bemutatók felújításával folytatja a közönség előtti munkát, továbbá két nagyobb projekt megvalósításán dolgozik. „A Vojtina szellemi útjának fő iránya elsősorban a magyar népmesékre épülő, magyar gyökerű, irodalmi és népmesei mondaköröket rendez színpadra, kizárólagosan. Egy évadban több mint ötszáz ilyen előadást játszunk, míg négy-öt kiállítást szervezünk.”

Debrecen hivatásos bábszínháza főként a helyiek igényeit szeretné kielégíteni, ezen belül is a nulla és tizenkét év közötti korosztály kíváncsiságát, de felső tagozatos és középiskolás diákok számára is tartogat meglepetést a repertoár – erre jelenleg különösen nagy igény mutatkozik. Az igazgató az elmúlt hónapokra visszatekintve elmondja: nagy konklúzió, hogy

a művészetet nem lehet online keretek közé zárni.

„Mi úgy döntöttünk, nem állítjuk le a színházat, tevékenységünket online folytattuk rengeteg új kihívással, melyekből tanultunk és felismertük, mennyi mindent kell még tudnunk. Mára azonban biztos, az online előadások soha nem fogják pótolni az élő színház varázsát. Hogy a közönség erről mit gondol, csak sejteni merjük, ahogy azt is, többen jönnek majd, vagy kevesebben. Ez izgalmas kérdés!”

Ez a felvetés foglalkoztatja a Balaton-felvidéki nagyváros bábszínházának vezetőjét is, Szőke Kavinszki Andrást. A Kabóca Bábszínház – mint hetven százalékban tájelőadásokat játszó társulat – számára kérdéses, hogy az első olyan évadban, amelyben a nyár folyamán tóparti városok látogatását tervezik előadásaikkal, milyen számban vonzzák majd a közönséget. „Az előttünk álló időszakban több balatoni helyszínen szeretnénk játszani, ugyanakkor ez egyfajta átszervezést is igényel, hiszen így nyáron, a klasszikus színházi szünidő alatt vagyunk aktívak. A szervezett közönség hiánya ugyanakkor más típusú előkészítést igényel, ezért a településekkel már felvettük a kapcsolatot. Erre az alkalomra létrehozott szabadtéri produkciókat tervezünk bemutatni, amik kedvezőtlen időjárás esetén jól működnek előadósátrainkban is. Ez egy olyan lehetőség, amivel élnünk kell” – mondja az igazgató, és hozzáteszi: fontos, hogy előadásaik a főszezonban is eljussanak minél több gyerekhez, hiszen nyáron rengeteg család tervezi szabadságát a környéken. A fiatalok pedig ebben a korban rendkívül fogékonyak a bábszínház műfajára, amire úgy tekintenek, mint a kultúra alapvető, organikus részére, amely nem csupán egy semleges, fölösleges luxuscikk.

A jövő közönsége ugyanis a bábszínházakban nevelődik: „A gyerekek első legmeghatározóbb művészi élménye a bábszínházzal való találkozás, emiatt nagy felelősséggel viseltetünk a munkánk iránt. A Kabóca élő színház kíván lenni, amely felébreszti a nézőben a művészi esztétikum iránti vágyat, miközben a bábművészet eszközeivel a sokszínűséget hirdeti és a szépséget közvetít.

Részben ez a mese küldetése, ami egy bizonyos kódrendszerben működik, és amelyet a gyerekek értenek, hiszen a műfaj célzottan az ő problémáikat bontja ki és tárja eléjük érthető módon.

Az animáció révén a bábozás olyan egyedi színházi nyelvet hoz létre, olyan érzelmeket, üzenetet közvetít, ami online nem átadható. Ugyan létezik rádiószínház, rádiókabaré, de rádióbábszínház elképzelhetetlen, hiszen ez egy maximálisan vizuális műfaj, ami jóval több, mint egy felolvasott mese.” Mivel fiatal színészekből álló társulatról van szó, az intézmény színes, lendületes előadásokkal várja közönségét, miközben szakmai irányelveit igyekszik összehangolni az érdeklődők igényeivel. Ilyen a Rómeó és Júlia a Petőfi Színház és a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház koprodukciójában; a Badu mama gyermekei, melyben a nonverbalitás és a domináns képi ábrázolás során megmutatkoznak a társulat erényei; vagy A négylábú kastély meséi, ahol szintén a zenével sűrűn átszőtt mozgásvilágon van a hangsúly. Ez is igazolja a fenti megállapítást: a bábszínház csak közvetlenül hat.

„Napjainkban nagyon divatos a hátulról mozgatott bábtechnika, az úgynevezett bunraku. Mi magunk is szeretjük ezt a formát, ugyanakkor fontos, hogy a többi technika se merüljön feledésbe, ezért azokat is rendszeresen használjuk előadásinkban” – ezt már Ellinger Edina, a Budapest Bábszínház igazgatója mondja. Az intézmény színpadi adottságaiból kifolyólag az országban egyedülálló módon grandiózus paravános előadásokat hoz létre. Ez a bábszínházi forma harminc-negyven évvel ezelőtt hagyományosnak, de ma már unikálisnak számít. Bár egy nagy múltú, több mint hetvenéves színházról beszélünk, a friss szemléletmód ebben az esetben is jellemző – ebből adódóan a társulatvezető fontosnak érzi, hogy produkcióik felülemelkedjenek a korosztályi kereteken. „Misszióként tekintünk arra, hogy előadásaink széles korosztályban jussanak el a nézőinkhez, tehát nulla évestől a felnőttkorig. A darabválasztásainkkal igyekszünk betömni a generációs lyukakat. Ennek szellemiségében készül jelenleg A Szerb Antal-kód avagy a Pendragon legenda című ifjúsági produkció, de mellette próbálunk új csecsemőelőadást is Rügyek és gyökerek címmel, melynek főpróbáját a Föld napjához igazítottuk, mivel mind díszleteiben, mind témaválasztásában kapcsolódik a környezetvédelemhez” – mesélni Ellinger Edina.

A bábszínház fontos bázis a fővárosi óvodások és alsó tagozatos diákok számára, a nehézség – mint az élet számos más területén is – a kamaszkorral kezdődik. „Tudatosan dolgozunk a felsősök és gimnazisták figyelmének fenntartásán, hiszen a bábszínház számukra is sok értéket közvetít. Ezt a törekvést támogatja a Helló, Héraklész! előadásunk, amit jövőre mutatunk be kifejezetten a tizenévesek számára. A produkció különlegessége, hogy itt egybemosódik az élő színház a bábszínházzal.” Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy nem a bábok számától lesz jó feltétlenül egy előadás. Amennyiben az irodalmi alapanyag és a rendezői koncepció megkívánja a bábok és élő emberek találkozását a színpadon, akkor azzal a formával dolgoznak. Zárógondolatként az elmúlt évre tekint vissza az igazgató: „Nincs könnyű év mögöttünk. Próbáltunk gyorsan reagálni a pandémiás helyzetre, ezért létrehoztuk a Bábfilmszínház csatornánkat, ahol ugyanazt a minőséget igyekeztünk képviselni az online közvetítések által, mint amit megszokhattak nálunk a nézőink. Izgalmas volt, hogy kísérletezhettünk a bábfilm és a színpadi közvetítés vegyítésével, de úgy gondoljuk, hogy az online közvetítések kifáradtak.

A színházhoz hús-vér néző és színész kell.

Szerencsére nem tudja kiváltani a stream azt a műfaji sajátosságot, amit a kollektív közös gondolkodás jelent, akár az alig néhány éves, akár a kamasz vagy felnőtt korosztálynak.”

A műfaj és a korosztály méltatlan összemosását hangsúlyozza Kocsis Rozi is, az idén harmincéves Vaskakas Bábszínház igazgatója. A vidéki nagyvárosi társulat vezetője szintén fontosnak tartja az életkori sajátosságokra reflektáló előadások különválasztását. Ebből adódik, hogy a társulat a csecsemőktől a felnőttekig mindenki számára tartogat érdeklődésre számot tartó produkciót. A művésznő, ha a báb feladatáról van szó, a szabadság létét és éltetését említi, míg az alkotói oldaláról a szakmai felkészültségre hívja fel a figyelmet. „Itthon a bábszínházakat sokáig nem ismerték el művészeti intézményekként, figyelmet is alig kaptak, méghozzá alapos indokkal.

Évtizedeken keresztül nem volt megfelelő helye a műfajnak a felsőoktatásban, így presztízse sem.

Amatőr együttesek alakultak át professzionálissá, bábképző stúdiók jötte létre, de igazán magas szinten sokáig nem lehetett bábozást tanulni” – mondja Kocsis Rozi, aki miután felismerte a bábművészet értékeit, annak képviselőjeként hirdette azokat, és rámutatott, hogy a sztereotípiákkal ellentétben a bábszínházak nem csak didaktikus, nevelőcélzattal működtetett intézmények.

Helyette a bábvilág egy csodálatos, szürreális, abszurditásra képes, transzcendens, mateforikus színházi nyelv, ami több évszázados gyökerekkel rendelkezik. „A vásári bábjátéknál kevés szabadabb előadói műfaj ismert, nincsenek előírások és szabályok. Ezt a szabadságot mutatja meg a mi Vitéz Lászlónk vagy az orosz Petrushka. Ezek olyan lehetőséget adnak az előadó kezébe a színpadon, amiből adódik a felelősség is: művészeti igényességgel kell megmutatnunk a műfaj sokszínűségét. Nem csodálatos? Az egyik darabban dinamikus kesztyűs bábbal, a másikban költői vajanggal, a harmadikban fentről mozgatott marionettel. Mert mindegyik mást tud, mindegyik más jelképeket hordoz, végtelen asszociációkkal.” Ezek tükrében felmerül a Vaskakas ars poeticája, melyet a gyerekszínházi gondolkodásmód, a kérdésfelvetés, az érzelmek előhívása, a problémák szembeállítása jellemez, de mint az igazgató mondja, ehhez szükség van az összhangra. „A mese meghívja a bábot, a báb meghívja a technikát, az kijelöli a dramaturgiát – így dolgozik együtt szorosan rendező, dramaturg és bábtervező.” Ezen az elven játssza korábbi és új előadásait a Vaskakas, amely a skandináv „Small Size – művészet a legkisebbeknek” elvét követve a nulla–három éves korosztályt éppúgy megszólítja, mint a felnőtteket.

A bábos szakma edukációs szerepét Sramó Gábor, a Bóbita Bábszínház igazgatója is fontosnak tartja, aki többek között Kocsis Rozival kezdte pályáját. A Dél-Dunántúl egyik leglátogatottabb szegletében álló, közel hatvanéves bábszínházat az előadások változatossága mellett a bábszínészek fejlesztése is jellemzi. Mivel a pécsi alkotók egyformán alkalmazzák a már említett technikákat, és fontos, hogy mindegyiket magas szintén ismerjék, az intézményvezető gyakran dolgozik profi, sokszor határon túli bábmesterekkel. „Nagy szerencse és sok munka, hogy vége a képzettség nélküli bábosok korának. Bár az utcáról belépő művészek általában nagy tehetségek, de valljuk be, hogy megfelelő képzettség nélkül nem tisztességes színházat csinálni. Ezért fontos, hogy a próbákat megelőzően szakemberek trenírozzák az előadókat a színészi technika tökéletesítése érdekében, különösen, ha egy régen használt eszközről van szó. Ilyen a marionett, ami sokáig perifériára esett a társulatnál, de A lilahajú tündér esetében újra előtérbe került” – mondja Sramó Gábor, majd hozzáteszi: a műfaji sokszínűség hátterében a színház puszta topográfiája áll.

Egy vidéki társulat ugyanis nem számíthat kizárólag a városi közönségre – feladata, hogy a környező települések lakóit is megszólítsa előadásaival a csecsemőktől a gimnazista korosztályig a dramaturgiai változatossággal. „Tematikában is igyekszünk minél szélesebb repertoárt kínálni a magyar népmeséktől más népek ősi történetein át a kortárs művekig. Folyamatosan figyeljük, mi hiányzik, és azonnal pótoljuk azt.” A Bóbita élen jár még a felnőttelőadásokban is, melyek a megalakulástól kezdve fontos részét képezik minden évadnak. Többek között ez indokolja, hogy 1969-ben ide került a Pécsi Nemzetközi Felnőttbábfesztivál. „A tizennégy év felettieknek szóló bábjátékok mindig is hozzátartoztak a társulathoz, amely ezeket a darabokat idősebbeknek is gyakran játssza. Ilyen Az ember tragédiája, a Csongor és Tünde vagy Az ablak. Ez is csak azt igazolja, ami szállóigévé vált a szakmában: a bábozás egy olyan művészeti ág, amelyet nem lehet korosztályhoz kötni.” Azt már csak mi tesszük hozzá: sem pedig semmilyen meginoghatatlan szabályhoz. Ha úgy tetszik, egy báb nevettet, megríkat, bátorít, elbizonytalanít, kérdez, és válaszol – hogy milyen formában és mekkora dinamikával, az alkotókon múlik. A közönség dolga a befogadás.