Másféle valóságok nyelve – Esszé Bakucz Józsefről

Van egy mentális képződmény, a „nyugati magyar irodalom”, amely visszafelé tekintve bőséges forrása lehetne a magyar irodalmi innováció történetének. Egyetemi oktatók, poliglott értelmiségiek közül sokan kerültek a kádári Magyarországról emigrált szerzőként dialógushelyzetbe az európai és amerikai kultúrák aktuális fejleményeivel. A kortárs világban tapasztalható egyre természetesebb mobilitás elkerülhetetlenné teszi a szembesülést a ténnyel, hogy a mostani dinamikának megvannak a maga előzményei, és akár azzal is, hogy a magyar irodalom jelentős szerzői igen gyakran nem kizárólag magyarul írtak. Bakucz József életműve, amely különböző kontinenseken, országokban és nyelveken jött létre, voltaképpen előkelő társaságban van olyan világot járt szerzőké között, mint József Attila, Illyés Gyula, Déry Tibor, Faludy György vagy Tamkó Sirató Károly.

Mindeközben természetesen egy olyan történelmi helyzet határozta meg a befogadástörténetét, amely nagyon erősen a huszadik század második felére jellemző.

Bakucz József 1929-ben született Debrecenben. Ígéretes műfordítóként, költőként 1955-től már jelen van a korszak magyarországi irodalmi sajtójában. A forradalom után, 1957-ben viszont a család elmenekül Magyarországról, és 1963-ig az Egyesült Államokban él. A családi mentalitást rebellis, ugyanakkor polgári nagyvonalúság jellemzi: mint Kemenczky Judit megemlékezéséből tudhatjuk, id. Bakucz József főorvos 1944-ben a budapesti gettóban fogva tartott zsidó gyerekeket ment, 1956-ban pedig a János Kórház igazgató-főorvosaként a levert forradalom után a Sztálin- és Lenin-szobrok visszaállítását akadályozza meg a kórházban. Ez olyan háttér a majdani költő számára, amely igazi „ötvenhatossá” teszi őt, az etikai irányultság értelmében is. Életrajzi adalék továbbá, hogy Bakucz 1956 októberében éppen Lengyel Balázs és Nemes Nagy Ágnes albérlője a Kékgolyó utcában. Szellemi támpontjai között evidencia tehát emigrációja kezdetén az Újhold körének ugyancsak etikai töltetű irodalmi munkássága.

Az első irodalmi szocializáció terepe azonban a párizsi Magyar Műhely. Párizs sokszoros vonzást gyakorol Bakuczra, vissza-visszatér ide különböző életszakaszaiban. A Magyar Műhely sorozatában jelenik meg első két könyve is: a Napfogyatkozás (1968) és a Kövesedő ég (1973). A lehető legjobb terep ez korai kísérleteinek, hiszen ebben az időszakban ez az emigráció legtöbb irodalmi kockázatot vállaló fóruma. Összességükben azonban a kötetek még csak visszafogottan experimentálisak: a Napfogyatkozás például négy szonettel indul, a Kövesedő ég pedig jelöletlen Apollinaire- és T. S. Eliot-fordításokkal zárul. A Vitam impendere amori vagy a Négy kórus inkább valamiféle tág értelemben vett modernizmus, mintsem az avantgárd jegyei felé terelik fordító-átköltőjüket. Igaz, a Kövesedő ég már vizuális költeményt is tartalmaz, ez pedig a Magyar Műhely körében egyre fontosabb műfajjá válik a korszakban – atáj vonat zápor című Bakucz-vers viszont inkább Apollinaire Esik című kalligrammájának a parafrázisa, és nem annyira a későbbi vizuális költészeti irányok jegyében született.

A második kötet időszakában bukkan fel viszont az a jellegzetesség, amit Bakucz kortársa és barátja, András Sándor strukturalizmus-hatásnak nevez. A Manhattan című hosszúvers felbontott szintaxisa, nyelvi építőelemekből tömbszerűen összerakott szerkezete jelzi leginkább ezt a törekvést. Bakucz később Széria című, 1978-ban közölt szövegkollázsában fejleszti tovább ezt a technikát.

És itt, a második Bakucz-kötet utáni periódusra vonatkozóan szükséges egy kulcsfontosságú észrevételt tenni:

a Bakucz-életműből a nyilvánosság számára gyakorlatilag hozzáférhetetlen az 1973‒1985 közötti időszak.

A posztumusz Megalit című kötet (1994) ugyanis csak az 1985‒1988-ban írt verseit tartalmazza. Bakucz életében ez egy döntő szerelem és döntő szellemi találkozás ideje: ezekben az években él együtt Kemenczky Judittal, a korszak ugyancsak szuverén hangú és szemléletű szerzőjével. Ekkori munkáik intenzív dialógusban vannak egymással: Kemenczky Az amerikai versek című kötetében (1992) összegzi majd ezt az élményanyagot, Bakucz számára pedig a nagyvárosi élmények és a pszichedelikus tapasztalatokat hordozó Megalit összeállítása idején annyira fontos és aktuális a kérdéskör, hogy időlegesen minden mást mellékessé változtat. Bakucz váratlan halála 1990-ben lehetetlenné tette, hogy ő maga térjen vissza a Kemenczky-előtti korszak szövegeihez, és rendezze azokat sajtó alá.

Mi történik tehát a Bakucz-életműben 1973 és 1985 között? Ekkor éri el a szürrealizmus, ezen belül főként André Breton hatása; másrészt ekkor kerül be az Arkánum folyóirat körébe. Az Arkánum első száma 1981-ben jelenik meg, és a lap Bakuczot a szellemi tájékozódásához legközelebbi írótársak közé vezeti. A washingtoni lap szerkesztői és belső munkatársai, András Sándor, Kemenes Géfin László és Vitéz György, valamint a hozzájuk valamivel lazábban kapcsolódó Baránszky László Bakuczcal együtt a Magyar Műhelyéhez mérhető, kompakt szellemi teljesítményt mutatnak fel: a műhelyesek avantgárdját, ahonnan nagyrészt ők maguk is indulnak, az amerikai kontinens tapasztalati és szellemi világával találkoztatva. Az Arkánum ‒ és ezen belül Bakucz ‒ avantgárdja antropológiaibb, mítoszibb formákat ölt, a kurrens kognitív elméletek, az amerikai popkultúra és az alternatív kultúrák rétegeit is magába olvasztva. Ez vezet majd a Megalit versei felé, de az ugrás a Kövesedő ég és a Megalit között stilárisan és szemléletileg egyaránt áthidalhatatlan, ha nem figyelünk arra, ami közben történik. A Bakucz-kép markánsabban rajzolódna ki, ha életművének ez a „köztes” időszaka is hozzáférhetővé válna kötetformában. Addig az életműnek ezek a csúcspontjai leginkább a Magyar Műhely vagy az Arkánum 1973‒1985 közötti lapszámaiban tanulmányozhatóak.

Bakucz József költészetének eddig három markánsabb olvasási iránya körvonalazódott: András Sándor főként a mítoszi jelleg felől, illetve Bakucz kulturális utalásait követve értelmezte az életművet (lásd Bretonhídon Atlantiszba című tanulmánykötetének [2010] vonatkozó fejezeteit). Dánél Mónika a magyar neoavantgárd poétikájának egyik típusát azonosította Bakucz-művek révén (Nyelv-karnevál, 2016), mindmáig egyetlen Bakucz-kismonográfiájában pedig Hegedűs Mária a teljes nyomtatott életmű szoros végigkövetése során fogalmazza meg észrevételeit ( Kalandozás Bakucz József költészetében, 2017), lényegében a nyitottság, a poliszémia általánosabb jellegzetességeit állítva előtérbe.

Bakucz maga egy egyre elmélyültebb megismerési folyamat során André Breton szürrealizmuskoncepciójához került közel az 1970-es évek folyamán. A Magyar Műhely 1978/54‒55-ös lapszámában egész versciklust-szövegciklust szentel Bretonnak és annak a Gaspé-félszigetnek, ahol Breton kései főművei egyikét, az Arcane 17-et írta. Nyilvánvalóan a földrajzi közelség, a környéken tett látogatás maga is felhívja a figyelmét Bretonra és művére, de Breton találkozásmitológiája, a L’amour fou koncepciója is jól érzékelhető hatást gyakorol rá ‒ aligha tekinthetünk el annak feltételezésétől, hogy magában a Kemenczkyvel való találkozásában is a Breton-féle előérzetek nyoma munkálhatott. A Breton-olvasmányok mindenesetre egyben Breton-fordítóvá is tették Bakuczot: az Oldható hal magyarul az ő adaptációjában érhető el (1997), ezenkívül az Arkánumban publikált Napraforgó vagy a publikálatlanul maradt Fata morgana tartozik még jelentősebb Breton-fordításai közé. Még izgalmasabb talán, hogy ezekből a fordításokból vendégszövegként saját Nobilissima visione című poémájába is beilleszt néhány részletet ‒ alighanem annak jeleként, hogy itt egyértelműen többről van szó, mint hatásról: az egyenrangú felek párbeszédének, a továbbgondolásnak az igénye is jelen van a szerzőnél. Kitapintható annak a meggyőződése is, hogy Bretonéhoz hasonló költészet magyarul egyelőre nem létezik, és azt kár lenne nem létrehozni.

Hogy a költői asszociációs technikák és a bretoni automatizmuson való kontrollált túllépés mennyire foglalkoztatták, azt leginkább mégis teoretikus szövegeiből tudhatjuk.

Ezek egy részét szerkesztőtársai tették közzé halála után az Arkánumban. Bakucz jó olvasója önmagának: egyik ilyen, posztumusz közzétett szövegében „harmadik generációs szürrealista”-ként utal magára ‒ vagyis pontosan érzékeli, hogy a két világháború közötti első, illetve a második világháborút követő újabb szürrealizmushullám után (amely az Arcane 17-et is eredményezte) neki szükségszerűen csak a továbbgondolás, utóidejűség juthat. Tudományos tájékozottsága, elméleti olvasmányai folytán a szürrealizmusnak a természettudományok felé történő közelítését látta leginkább kivitelezhetőnek.

Az ember, a poétikus állat című, 1983-ban közzétett előadásának ugyanakkor rendkívül aktuális észrevétele ökopoétikai szempontból, hogy a természetet kell globális elvnek tekinteni, amelynek az ember is része ‒ nincsenek oppozíciók. Ha az ember is természet, és az általa létrehozott dolgok is, akkor nincs hierarchia: állat, ember, növény, ásvány mindenféle szempontból analóggá válnak, az őket megjelenítő nyelvben is. Bakucz szürrealizmusának ez az egyik szemléleti eleme.

Bakucz József életművének egyik kedvenc, visszatérő helyszíne Atlantisz. Vonzották a szerzőt a felfedezetlen kontinensek, magát az embert tartotta leginkább ilyen felfedezetlen földrésznek. Hagyatéka többkötetnyi, magyar, angol és francia nyelven írt anyagot tartalmaz: ezek megjelenésük esetén precízen árnyalhatnák a pályaepizódok ‒ a megfontolt kezdet és a radikálisan asszociatív zárószakasz ‒ értelmezését. Bakucz értekezései és szürrealista szövegei olyan Húsvét-szigetek, amelyek vizsgálata alapján egyszer talán maga Atlantisz is felszínre bukkanhat a magyar irodalomban.

Cikksorozatunk további részei:

Az ének megmarad – Interjú Zimonyi Zoltánnal Ratkó Józsefről és a Hetek antológiájáról

Miért ő – A „szabálytalan” Galgóczi Erzsébetről

A legismertebb ismeretlen regény – Bódi Péter esszéje a Kazohiniáról

Kádár Erzsébet – Földes Györgyi esszéje

„Hullámzó lelkű tengerember”: Gyurkovics Tibor, a szeretet komédiása

Harminc év után – esszé Csengey Dénes monodrámáiról

Gerelyes Endre, az „intelligens vadember”

Kultusz, autonómia, ismétlés – előtanulmány a Sirály értelmezéséhez

Három vázlat Császár Istvánról – Reményi József Tamás esszéje

Rondó Lengyel Péterhez – Visy Beatrix esszéje

Az utolsó pesti lovag – esszé Lovik Károlyról

Legenda a hallgatásból – esszé Mózes Attiláról

Sánta Ferenc alázata és szolgálata

Karinthy Ferenc, a játékos

Kardos G. György, a hiány