A „szerencsétlen nevű” Balla Jenő hányattatott élete

Balla Jenő. Elsőre nem tűnik túl gyakori névnek, legalábbis a Kovácsok, Szabók és Molnárok mellett. A 20. század első évtizedeiben azonban több személy is élt ezen a néven, ráadásul hasonló foglalkozást űzve, ami szokatlan bonyodalmakat okozott. Jelen írás annak a Balla Jenőnek a sorsát mutatja be, aki az első rendőri riporterek egyikeként azok közé tartozott, „akik a szociális nyomorúság okozta bűneseteknek, a nyomortanyák és tömeglakások bűneinek elemzésével foglalkoztak”.

Balla Jenő az 1900-as évek elején az 1886-ban alapított illusztrált tömeglap, a Kis Ujság segédszerkesztőjeként kezdte újságírói pályáját, amely ebben az időben a legnagyobb példányszámban eladott magyarországi napilap volt. Ezzel párhuzamosan a Budapest című napilapnak, illetve a hírügynökségek elődjének tekinthető, Hírcsarnok nevű, úgynevezett kőnyomatosnak is dolgozott. (A kőnyomatos a modern sajtó hőskorának sajátos terméke: egy olcsó technikával előállított, rossz minőségű papíron sokszorosított „hírportál” volt, amely nem a nagyközönséget, hanem az újságok szerkesztőit látta el a legfrissebb hírekkel.) Életrajzának érdekes mozzanata, hogy 1902-ben, majd a rákövetkező évben is egy-egy találmány szabadalmi engedélyét nyújtotta be: előbb az „ön-olajozó ajtó és ablaksarok”-ét, majd pedig a „gyertyabetét”-ét. Sem a találmányok technikai részleteiről, sem pedig ezek anyagi sikeréről nem szólnak a krónikák.

Ballának először 1903-1904-ben gyűlt meg a baja a nevével.

Ekkor ugyanis a Magyar Unió című lap szerkesztője, a „nagykőrösi és mandi” kettős előnevet használó Balla Jenő előfizetői számára kölcsönök megszerzését helyezte kilátásba, amihez előlegeket kért. A kölcsönök persze nem realizálódtak, így a szerkesztő ellen sajtópert indítottak a kárvallottak. A Kis Ujság nemesi előnév nélküli Balla Jenőjének ezért nyilatkozatban kellett kijelentenie, hogy nem azonos a „kölcsönszerző” szerkesztővel, aki ellen egyébként rágalmazási és becsületsértési pert indított, amit aztán meg is nyert.

Néhány évvel később újabb botrányba keverték Ballát, ezúttal nem annyira a neve, mint inkább a főváros kétes elemeire is kiterjedő riporteri munkája miatt. 1907-1908-ban a budapesti sajtó híres-hírhedt riporterét, Tarján Vilmost azzal vádolták meg, hogy két évvel korábban megzsarolta egy fővárosi éjszakai „mulatóhely” tulajdonosát, Österreicher Edét. A beszámolók szerint a nyilvánosházban – ami nem más volt, mint a pesti belváros leghíresebb bordélyháza, a Magyar utcai Maison Frida – „dolgozott” egy nevelőnő, aki miatt a kupleráj tulajának gyakran meggyűlt a baja a kerületi rendőrséggel. Később, miután a ház egyik lánya meghalt, megint a figyelem középpontjába került a Maison Frida. A vádak szerint Tarján pénzt követelt Österreichertől azért, hogy ne kerüljenek nyilvánosságra a házban zajló kétes történések. Miután az esetből rendőrségi ügy lett, Tarján két kollégáját, Kovács Arnoldot és Balla Jenőt is belekeverte az ügybe. Vallomása szerint az Österreichertől kapott pénzt nem tartotta meg teljes egészében, hanem kollégáinak is juttatott belőle, ezzel megvásárolva hallgatásukat. Végül azonban a rendőrségi vizsgálat Tarján mindkét állítólagos bűntársát tisztázta a vádak alól.

Mindezen viszontagságok ellenére egy évvel később, 1909-ben Balla publikálta első – és egyben egyetlen – riportkönyvét, amelyben a főváros árnyoldalait tárta fel elsősorban a középosztálybeli olvasói számára.

A Bűn és nyomor című kötetben Balla úgy írja le a különböző rendőri razziákon látottakat, mintha egy útikönyvet kínálna a főváros „sötét oldalát” felfedezni vágyók számára.

A razziákon a résztvevőket Krecsányi Kálmán, a budapesti rendőrség detektívfőnöke vezette be fokozatosan az „élet mélységeibe”: „a mikor már azt hisszük, hogy elértünk a mélység fenekére, ujabb ajtót nyit meg előttünk, amely a szörnyűségek ujabb sorozatát tárja fel fokozottabb arányokban” – írja Balla az „idegenvezetőjükről”.

A Villányi úton magára hagyott téglagyár használaton kívüli kemencéiben lakó nyomorgók mellett a riportkönyvben megjelentek az angyalföldi nyomortanyák, az apró viskókkal, üres telkekkel és háromemeletes bérkaszárnyákkal tarkított külső kerületek, ahol a civilizáció nemlétének egyik fokmérője az utcai közvilágítás hiánya volt. A nagyvárosi nyomort felfedező „expedíciók” során a szerző meglátogatta a hírhedt Dagály utcai Zarzecky-telepet is, amely egykor a Zarzecky János által alapított Váci úti gyufagyár munkásainak lakótelepe volt. A nyomortelepek, zsúfolt lakások ellenpólusát érdekes módon az Angyalföldi úti Hajléktalanok Menhelye jelentette írásában, ahol a razzia résztvevői – a tömeglakásokon tapasztalt bűzzel és szennyel szemben – meglepő tisztaságot és rendet találtak. Ennek ellenére a menhely azok gyűjtőhelye volt, „akik minden emberi méltóságukat elveszítve, az örök hajléktalanság gondolatával megbarátkozva, önérzet, erély és érzés nélkül, ösztöni életet élnek vagy rálépnek a bűn útjára”. A főváros nyomornegyedeibe induló razziák mellett Balla az 1906-ban alakult, gyermekvédelemmel foglalkozó civil szervezet, az Országos Gyermekvédő Liga tagjaival közösen úgynevezett „irgalmassági razziák”-on is részt vett, ahol kimondottan a főváros gyermeknyomorát igyekeztek feltérképezni. De olyan razziákat is leírt a könyvében, amelyek a leánykereskedelem vagy éppen a prostitúció budapesti fészkeibe vezették el a „nagyvárosi felfedezőket”.

A könyvet záró eszmefuttatásban Balla a riportjainak alapjául szolgáló „jótékonysági és felvilágosító razziák” társadalmi szerepét hangsúlyozta.

Szerinte éppen a könyvben megörökített rendőri akciók hatására lendült fel a gyermekvédelmi tevékenység, indult be a fogházakból kiszabadult rabok „tisztes” társadalomba történő reintegrálását célzó patronázs, és végül a részt vevő urak személyes élményeinek hatására született meg a büntető törvénykönyv első reformja, amely többek között a fiatalkorúakra nézve tartalmazott számos újítást.

Balla riportkönyve nem csupán azért érdekes az utókor számára, mert érzékletes bepillantást ad a detektívek hétköznapi munkájába, és egyúttal a századfordulós Budapest addig „láthatatlan” társadalmi rétegeinek életébe, hanem azért is, mert a századfordulós Budapesten megfigyelt szociális problémákhoz hozzárendelt egy-egy konkrét városi teret, és ezzel a nagyvárosi alvilág mindegyik tipikus alakja megkapta a maga helyét a társadalom elitjének a fővárosról alkotott mentális térképén.

Balla tehát – kortársához, Tábori Kornélhoz hasonlóan – akár sikerkönyvíró is lehetett volna, ha nem hátráltatja szerzői karrierjét „szerencsétlen” neve. A Bűn és nyomor megjelenését követően, 1911-ben ismételten feltűnt egy Balla Jenő, ezúttal „bátsi” előnévvel. A sajtótudósítások szerint ez a magát írónak tituláló Balla, aki csupán „műkedvelő” volt, és írói ambícióival nyomorba döntötte magát és egész családját, egyszer csak eltűnt azzal a kijelentéssel, hogy véget vet életének, majd később jelentkezett a rendőrségen esküt téve a hatóságnak arra, hogy lemond öngyilkossági szándékáról. E rövid epizódnak nincs ugyan közvetlen köze a riporter Balla Jenő életútjához, főszereplője a későbbiekben viszont mégiscsak kapcsolódott a történetéhez.

A riporter Balla Jenő az 1910-es évek derekán az első igazi bulvárlaphoz, a Miklós Andor által alapított Az Esthez került, amelynek rendőri rovatát vezette. Az első világháború idején már Az Ujság című lapnál dolgozott. 1918-ban aztán önálló vállalkozást alapított, a Magyar Országos Tudósító című kőnyomatost, amelynek elsődlegesen az volt a célja, hogy főleg rendőri vonatkozású hírekkel lássa el a különböző hírlapokat. A tanácsköztársaság idején a kőnyomatos működését be kellett szüntetnie, ezután viszont igyekezett kiterjeszteni a Magyar Országos Tudósító tevékenységét minél szélesebb körben, ami már előre is vetítette Balla karrierjének következő konfliktusait. Addig ugyanis a rendőrség és a sajtó közötti kapcsolattartásnak a főkapitányság sajtóirodája, illetve a rendőri riporterekből alakított rendőri rovatvezetői szindikátus volt a fóruma. Mivel azonban 1921-1922-ben a hírek szerint egyes lapok meglehetősen indiszkrét módon közöltek kényes információkat bizonyos bűnügyekben, a szindikátus és a rendőrség között elmérgesedett a viszony, az akkori főkapitány-helyettes pedig megszüntette a rendőri sajtóirodát, ezzel tulajdonképpen kitiltva a sajtót a főkapitányságról. A konfliktusba a rendőrség félhivatalos kőnyomatosának vezetője, Balla Jenő is belekeveredett, ráadásul a vállalkozása sem hozta meg a várt anyagi sikert, ezért 1922 márciusában kénytelen volt a Magyar Országos Tudósítót a Magyar Távirati Iroda egyik alvállalatának eladni.

Balla életét végigkísérték az anyagi gondok, a kezdeti sikert követően hamar becsődölő vállalkozások.

A kőnyomatos eladása után rövid időre otthagyta az újságírói pályát, és sodronygyárat alapított, ami a kezdeti jövedelmezősége után a gazdasági válság hatására tönkrement. Ezután detektívregények írásával próbált kenyérkeresethez jutni, de ezek bevételeiből nem tudta eltartani családját.

1926 júniusában a következőt hír jelent meg egykori munkaadója, Az Est hasábjain: „Tegnap este a Duna hullámaiban elmerült egy újságíró. Balla Jenőnek hívták, 49 esztendős, római katolikus vallású, egyszerű, igénytelen, sokat dolgozó hírlapíró, akinek küzdelmes élete után most a Duna tett pontot.” Balla öngyilkosságának történetét jól rekonstruálhatjuk a korabeli lapok tudósításaiból. Halála előtt a riporter még a Magyar Országos Tudósító szerkesztőségében dolgozott (abban az időben már csak alkalmazottként), majd több budapesti kávéházat, vendéglőt meglátogatva számos barátjával találkozott. Ekkor még semmilyen jelét nem adta közelgő végzetes tettének. Miután családja hiába várta otthon (az ügy tragikumához az is hozzátartozik, hogy a Balla házaspár másnap ünnepelte volna az ezüstlakodalmát), keresni kezdték. Este azután egy rendőr a Margit híd közelében egy férfikalapot és egy kabátot talált. A kabát zsebéből olyan levelek kerültek elő, amelyekből egyértelműen arra lehetett következtetni, hogy Balla Jenő hírlapíró-riporter a hídról a Dunába ugrott.

Az öngyilkos több – egyes hírek szerint huszonöt(!) – búcsúlevelet hagyott maga után, amelyek közül az újságíró kartársainak címzett írását több sajtóorgánum is közölte különböző, kis mértékben eltérő változatokban. A Pesti Naplóban megjelent, leginkább teljesnek tűnő verziót érdemes eredeti hosszában bemutatni, mert a levél megrendítő módon írja le a gazdasági válság, a munkanélküliség sújtotta, becsülettel dolgozó kisember kilátástalan élethelyzetét:

„Kedves Barátaim! Nem az élet küzdelmétől menekülök, nem azért halok meg, mert ez a megoldás kényelmesebb. Mindig szembenéztem az élet viharaival és hogyha földhöz vágott, igyekeztem ismét talpra állani. Most azonban gondosan megvizsgálva a helyzetet, meg kellett állapítanom, hogy az életem tehertétel családom számára és a társadalom számára is. Negyvenkilenc éves ember vagyok. Az idén harminc esztendeje, hogy újságíró lettem. Holnap, június 2-án töltöm be nagyon boldog házasságom huszonötödik esztendejét. Egy emberöltőn át mindig munkásember voltam. Hét napot éjjel-nappal dolgoztam és volt idő, amikor megsegített az Isten. Az utóbbi esztendők azonban katasztrofával sujtottak. Amit újságírói munkámmal szereztem, elvesztettem egy ostoba ötleten, egy ipari vállalaton. Újra kezdtem az életet, de nem sikerült. Megvizsgáltam magam, kerestem az okot és megállapítottam, hogy a judiciumom meggyengült, energiám megkopott. Az emberek megismeréséhez nem értek. Munkatársaimat, üzlettársaimat nem tudtam megválasztani. Rosszul látok mindent, rosszul cselekedtem mindenben, tehát a szellemi képességem szürkült meg. Nincsen reményem, hogy ujra tudjak kezdeni. Személyem ilyen formában teher, mert családom exisztenciáját nem tudom biztosítani, de az ő rendes megélhetésüket köti a jelenlétem. Nem gyávaság, amit teszek, ez a végzet. Ti voltatok második családom, mindig mindenkinél jobban szerettem kollégáimat. Ha az utóbbi időben voltak is elvi okoknál fogva disszonanciák, személy szerint senkivel sem voltam haragban. Őrizzetek meg emlékezetetekben, gondoljatok rám szeretettel. Nagyon kérlek benneteket, teljesítsétek utolsó kérésemet, ne motiváljátok öngyilkosságomat semmivel. Minden életlehetőségem összeomlott, a küzdelmet nem bírom, el kellett hát mennem. Isten veletek, Balla Jenő.”

„Mint újságíró nem tudott gazdálkodni, különböző ügynököknek esett áldozatul és ma nyomasztó adósságainak terhe alatt vált meg az élettől” – írta egy Balla öngyilkosságáról szóló tudósító. A hírekből az is világossá vált, hogy a legvégső döntést háromgyerekes apaként akkor hozta meg, amikor kiderült, hogy nem tudja előteremteni a rendőrségnél díjnokként dolgozó fia érettségivizsga-díjának összegét. Balla öngyilkossága napján még járt a Ponty utcai felsőkereskedelmi iskola igazgatójánál (itt érettségizett volna a fia), hogy haladékot kérjen a tandíj megfizetésére.

A riporter Balla Jenőt, aki a haláláról beszámoló Ujság szerint

„több mint 25 éven át vezető szerepet vitt a rendőri és társadalmi riport terén, a háború alatt a városok »pszichéjével«, szociális struktúrájával foglalkozott”,

1926. június 16-án temették el a rákoskeresztúri temető sírhelyén, amelyet a fővárosi tanács ingyenesen biztosított a család számára. A gyászszertartás azért késett, mert az öngyilkos riporter holttestét csak két hét után találták meg a Dunában, méghozzá Ercsi közelében.

Temetésén a budapesti rendőrfőkapitány és az államrendőrség tisztikara mellett a fővárosi sajtó színe-java is jelen volt. Halálát követően az újságíró szakma összefogott a család megsegítésére. A Napilapok Rendőri Rovatvezetőinek Szindikátusa „Balla Jenő gyors-segélyakciót” hirdetett, Vass József népjóléti és munkaügyi miniszter pedig kétmillió koronás gyorssegélyt utalt ki a hozzátartozóknak. Azt, hogy mennyire köztiszteletnek örvendett Balla, jól mutatják a „polgári” sajtót rendszeresen kritizáló Népszava elismerő szavai: „Elsőrangú szaktudással foglalkozott a szociális nyomor okozta bűncselekmények elemzésével, azoknak okaival és azon polgári újságírók közé tartozott, akik átérezték a magyar munkásmozgalom jelentőségét és annak célkitűzéseit lélekben magukénak vallották.”

Balla Jenő neve még tragikus halála után is okozott némi galibát. Öngyilkossága idején Benedek Marcell szerkesztésében készülőfélben volt már az Irodalmi Lexikon, amely közvetlenül a nyomdai leadás előtt állt, amikor a szerkesztő utólag belevette a kéziratba a nemrégiben elhunyt riporter életrajzi adatait. Csakhogy a nagy kapkodásban téves adatok kerültek az 1927-ben megjelent könyvbe: a kiadó Győző Andornál jelentkezett egy bizonyos Balla Jenő (emlékezzünk vissza a jó tizenöt évvel korábban még öngyilkossággal fenyegetőző, „műkedvelő” író bátsi Balla Jenőre!), aki azt állította, hogy tévesen az ő életrajza került a Balla Jenő-szócikkbe. A lexikonban ugyanis ezt olvashatjuk Balla Jenő (a riporter) neve mellett: „Balla Jenő, született 1877, meghalt 1926, újságíró és író. Több regényt és elbeszélést írt. (Magyarokról magyaroknak, Mesék a lélek vándorlásáról).” Azonban a szócikkben felsorolt művek nem a riporter Balla, hanem az ominózus bátsi Balla Jenő munkái voltak. Miután a kiadó nem volt hajlandó a helyreigazítást közölni, az egykor majdnem öngyilkos bátsi Balla ötvenmilliós kártérítést követelt, mondván, hogy komoly erkölcsi és anyagi kár érte az Irodalmi Lexikon tévedése miatt. A per végkimenetele nem ismert ugyan, de ha másra nem is volt jó, legalább bátsi Balla Jenő neve ismételten szerepelhetett a fővárosi lapok hasábjain.

És hogy tovább bonyolítsuk a Balla-ügyet: nem a riporter Balla Jenő és nem is bátsi Balla Jenő volt az egyetlen ilyen névvel született íróember. 1935-ben halt meg ugyanis a szegedi újságírók „nesztora”, a színházi és zenekritikus Balla Jenő, Móra Ferenc jó barátja, aki a Tisza-parti nagyváros köztiszteletnek örvendő figurája volt.

Végezetül, a teljesség kedvéért meg kell jegyeznünk: az 1910-es években Nyíregyháza egyik városi tanácsnokát, majd polgármesterét is úgy hívták: Balla Jenő.

Cikksorozatunk további részei:

„Mint hóemberek álmai a nyárról” ‒ Kálnoky László költészetéről

Az utolsó ködlovag – Esszé Bólya Péterről

A világ női vagányáról – Gondolatok Szécsi Margit költészetéről

Másféle valóságok nyelve – Esszé Bakucz Józsefről

Az ének megmarad – Interjú Zimonyi Zoltánnal Ratkó Józsefről és a Hetek antológiájáról

Miért ő – A „szabálytalan” Galgóczi Erzsébetről

A legismertebb ismeretlen regény – Bódi Péter esszéje a Kazohiniáról

Kádár Erzsébet – Földes Györgyi esszéje

„Hullámzó lelkű tengerember”: Gyurkovics Tibor, a szeretet komédiása

Harminc év után – esszé Csengey Dénes monodrámáiról

Gerelyes Endre, az „intelligens vadember”

Kultusz, autonómia, ismétlés – előtanulmány a Sirály értelmezéséhez

Három vázlat Császár Istvánról – Reményi József Tamás esszéje

Rondó Lengyel Péterhez – Visy Beatrix esszéje

Az utolsó pesti lovag – esszé Lovik Károlyról

Legenda a hallgatásból – esszé Mózes Attiláról

Sánta Ferenc alázata és szolgálata

Karinthy Ferenc, a játékos

Kardos G. György, a hiány