„Ilyenkor kiderül, hogy a koncert a közlésről szól” – interjú Balog József zongoraművésszel

Számos díjat és ösztöndíjat kaptál eddigi pályád során. Hogyan élsz ezekkel a kitüntetésekkel? Hogy adod vissza mindazt, amit általuk nyertél?

A tanulmányaim közben sok versenyen vettem részt. Az ezeken elért eredmények mindig nagyon jókor jöttek a pályámon, és fontosak voltak a karrierépítésben. A Liszt-díjat, a Liszt Ferenc Hanglemez Nagydíjat és a Lajtha-díjat már egy-egy lemezre, illetve a munkásságom addigi eredményeire és minőségére kaptam. Természetesen igazán büszke vagyok rájuk, de soha nem hajtottam értük. Mindenekelőtt a zene és a játékom kvalitása érdekel: ha ezt megjutalmazzák, az nagyon megtisztelő. A legnagyobb elismerés persze mindig az, ha érzem a közönségen, hogy velem együtt lélegzik és átszellemül az előadott remekmű hallatán.

Nagyon fiatalon, négyévesen kezdtél zongorázni. Előbb tanultál meg muzsikálni, mint írni, ami bizonyos tekintetben a szüleid érdeme, elvégre zenész családból jössz.

Pontosan így van. Tudtam kottát olvasni, amikor elkezdtem az iskolát, és a szolfézsfelvételimen hatévesen már hármashangzatokat mondtam vissza hangnévvel együtt. Édesapám oldalán mindenki muzsikus volt a családban, így minden adott volt a korai kezdéshez. Négyéves voltam, amikor eldöntöttem, hogy zongorista leszek, és sohasem volt más gondolatom ezzel kapcsolatban – még mindig az szeretnék lenni. A jó tanárok és az otthoni környezet mind-mind azt szolgálták, hogy megfelelő módon fejlődjek. Ugyanakkor szerencsére nem voltam virtuóz: apám hihetetlenül jól érezte meg az arányokat a nevelésemben, rengeteget fociztam és pecáztam a gyakorlás, a tanulás mellett, ami nagyon fontos volt.

Sok csodagyerek nőtt fel mellettem, akiket egykor irigyen figyeltem, mára pedig a nagy részük elhagyta a zenei pályát, és utólag visszatekintve ez már kevésbé irigylésre méltó.

Nem is bánom, hogy későn indult a valós művészeti fejlődésem.

Mikor is?

Tizenhét évesen, amikor elvesztettem édesapámat. Egészen addig leginkább neki szerettem volna megfelelni, és csak a tragédia után dőlt el, merre visz az utam. A rengeteg siker és díj mellett sok kudarc ért, kapcsolatrendszer híján gyakran ütköztem falakba. De sosem adtam fel, valahogy mindig felálltam: ha kiestem egy versenyen, másnap reggel fél órával korábban kezdtem a gyakorlást.

Rendszeresen vezetsz kurzusokat itthon és más európai országokban is. A tudásátadással kapcsolatban mi t tartasz a legfontosabbnak?

Minden növendéket a saját szintjén kell kezelni és fejleszteni. A legfontosabb, hogy ne idomítsunk őket, hanem eszközöket adjunk a kezükbe. Mindenki más hibával és más erényekkel jön el egy ilyen kurzusra – igyekszem, hogy valamilyen előremozdulás történjen abban a pár órában, hogy mindketten elvárással vegyünk részt a közös munkában, és hogy bízzunk egymásban. Szeretek tanítani, gyönyörű dolog!

A repertoárodban gyakran szerepelnek a kortársaid által ritkábban játszott darabok. Mi ennek az oka? Hogyan gondolsz a perifériára?

Hogy egy közhellyel éljek: „mindig mindenki kortárs zenét írt”. A mi feladatunk, hogy játsszuk ezeket a műveket, hiszen enélkül a közönség nem ismeri meg őket.

Úgy érzem, nekem megvan az eszköztáram ahhoz, hogy a legtöbb stílusban hitelesen tolmácsoljak – így van ez a kortárs zenével is.

A nemrégiben tartott avantgárd estem kritikájában azt emelték ki: üzenik a koncertszervezőknek, hogy ilyen zongoraesteket kellene szervezni, mert rendkívül színes és izgalmas utazást kínál a közönségnek. Az egyik rajongóm kortárs darabokon keresztül ismerte meg a játékomat, azóta minden koncertemen ott van, és ez a legnagyobb dicséret. Mindemellett úgy gondolom, egyszerűen fel kell fedezni új alkotásokat, és ki kell mozdulni a komfortzónánkból. Ez bizonyos előadóknak nehéz, nekem pedig felüdülés.

Egy interjúban említetted, hogy a kortárs zeneszerzők műveit nem annyira fejből, mint inkább kottából játszod, és azonnal felvetődött bennem a kérdés: vajon miért fontosabb tudni egy klasszikus darabját, mint egy kortársét?

Nem fontosabb, egész egyszerűen egy kortárs struktúra sok esetben nehezebben megjegyezhető, és olyan energiákat emészt fel a memorizálása, amit inkább a mű lényegi részére szeretek fordítani. Ma már tudom: teljesen mindegy, hogy fejből játszom, vagy nem, így is, úgy is addig kell gyakorolni, amíg anyanyelvi szinten tolmácsoljuk az adott szerzeményt. Bizonyos alkotásokat akkor is megtanulok kívülről, ha kottából játszom, pontosan azért, hogy az csak egy mankó legyen, ne pedig létszükséglet. Teljesen alaprepertoár-darabokat is szoktam elsőre papírról játszani, hogy csak az előadásra koncentráljak, és pozitív élményként raktározza el az idegrendszerem. De ami a szakmát illeti, úgy fest, sajnos kialakult a hangjegyfüzet nélküli előadás presztízse – nem is értem, miért, hiszen közönségként elsősorban hallgatjuk a koncertet, és nem egy produkciót nézünk. A lényeg a hitelesség.

Lehet lapról is bizonytalankodni és fejből meggyőzően játszani.

Beethoven és Liszt is sok mindent játszott így, majd félretették a kompozíciót, és improvizáltak. Fontos, hogy a felkészülésnek egy szakaszában ezt előre el kell dönteni és ennek fényében gyakorolni.

Jelen helyzetben, amikor egyik koncert marad el a másik után, és a külföldi utazás is lehetetlenné vált, hogyan tudsz növekedni?

Ez egy nehéz helyzet, ami rengeteg lemondással jár: szabadúszóként egzisztenciálisan is megterhelő a bizonytalanság. Ezért most próbálok a zene pozitív erejére koncentrálni, és arra, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért azzal foglalkozhatom, amit szeretek. A tanulság pedig – mivel nagyon nehéz például közönség nélkül játszani egy felvételen –, hogy a koncert a közlésről szól.

Mindennek ellenére joggal feltételezhetem, hogy most is dolgozol valamin, esetleg párhuzamosan több projekten is.

Sok tervem van – azt remélem, hogy a vírushelyzet engedi majd ezek megvalósítását mind rövid, mind hosszú távon. Addig is folytatom a repertoárépítést, új felvételeken dolgozom, de van egy nagyszabású koncertprojektem is. Illetve most leginkább arra gondolok, milyen jó lesz újra Liszttel foglalkozni – már nagyon más távlatokból látom a zenéjét.