Saját jövőt mindenkinek! – Kritika Katarina Balunova Personal Utopia című kiállításáról

Katarina Balunova a(z akkor még cseh)szlovákiai Pozsonyban született, és választott témáit, illetve az azokhoz való viszonyulás mikéntjét is ez az adottság alapvetően meghatározza. Az egykori keleti blokk rezidenseként máshonnan („nyugati szemmel”) tekintve minden bizonnyal különös, számunkra mégis zsigerileg ismerős, egyszerre kényelmetlen és otthonos tapasztalatokat dolgoz fel munkásságában. Ahogyan azt önmagáról nyilatkozva meg is fogalmazta, az utópia érdekli, valamint a múlt és a jelen közötti finom, állandóan változó értelmezési átmenetek.

Ezek az értelmezések persze már az egyéni történetek felé visznek el bennünket. Számos ilyen, a magánmitológia tárgykörébe sorolható témával foglalkozott már Balunova, melyek mindegyike kötődik egy valaki vagy valakik által elképzelt, és akkor ideálisnak hitt jövőképhez. Ilyen például az egykori csehszlovák vasbánya helyén felépült üdülőváros (Evergreen) története, a Sztálin hetvenedik születésnapjára küldött, összegyűjtött képeslapoké vagy az első nőé, aki megjárta a Tátrát. Említhetjük azt a videóalapú projektjét is, amely a szocreál panellakótelepek között felépített, gyerekként még valóban egy mikroparadicsomi kertnek tűnő játszótér egyik emblematikus darabját vizsgálta meg (Salvator Mundi): egy színesre mázolt, fémből összehegesztett, kalitkára emlékeztető, áttört gömböt. Valószínűleg mindannyian játszottunk hasonló szerkezeten. A posztkommunista felnőttkorból szemlélt és a kommunista érában megélt gyerekkor városi és tárgyi díszletei bennünk, akik ugyanabból az alapállásból tekintünk vissza a múltra, mint a művész, könnyen nosztalgiát keltenek.

A nosztalgikus alaphangulat nem befolyásolja Balunovát abban, hogy éles szemmel, mégis leheletfinom érzékenységgel felmutassa a témában rejlő ellentmondásokat.

Ehhez a köztes alapálláshoz Zygmunt Bauman lengyel szociológus, filozófus retrópiatételét teszi magáévá – azaz azt a felfogást, miszerint a jövőhöz (pontosabban az egykori jövőelképzelésekhez) egyfajta nosztalgiával viszonyulunk a jelenből. Ilyen szempontból az utópia mint téma nemcsak a jelenről és a jövőről, de a múltról is értékes, egyéni tapasztalatokat képes közvetíteni.

Balunova a 2019-es MŰTŐ Open Call egyik nyerteseként állít ki ebben a hónapban (szeptember 3-ig) a MŰTŐ 11. kerületi galériájában. Ezen a tárlaton is nyilvánvalóvá válik, hogy az alkotó milyen széles műfaji skálát mozgat meg egyazon téma sokféle arcának megvilágítására. Láthatunk itt festményeket, installációkat, fotó- és videóalapú alkotásokat egyaránt. A munkák együttesét vizuálisan összeköti az azokon végigfutó, vissza-visszatérő motívumok rendje, melyek mindegyike ellenáll az egysíkú, egyértelmű értelmezésnek. Ugyanakkor ezek a motívumok jelzik azt is, hogy a Balunova által vizsgált központi téma (azaz hogy milyenek ma az egykori utópiák) is mennyire sokszínű. A jövőhöz való viszonyulások különböző alapállásait követhetjük végig általuk, sőt ezek a gyakran egymással szöges ellentétben álló elképzelések egyazon munkán is helyet kapnak – reflektálva az értelmezések közötti finom, állandóan változó átmenetek gondolatára.

A szem motívuma hangsúlyosan jelen van az alkotásokon, kontextustól és befogadótól függően azonban eltérően rezonál, és különböző utópisztikus képzetekre utal. Az All-seeing eye címet viselő, vegyes technikájú munka például az ideális várossal kapcsolatos elképzeléseket hívja elő: a két geometriai alapforma, a kör és a négyzet összedolgozása arra a – gyakorlatilag lehetetlen – küldetésre emlékeztet, amit a tökéletesen szimmetrikusra megtervezett városok álma generált. A művész a széttartó sík alakzatok között megnyíló térben helyezi el a szem ábráját digitális printként, erősen utalva a középkorban általános Szentháromság-jelre, amit a háromszögbe foglalt, mindent látó isteni szemként ismerhetünk, és amelynek az ókorig (az egyiptomi Hórusz-szemig vagy Buddha jelképeiig) visszanyúló hagyománya van. A mértanilag szerkesztett, urbanisztikai kontextus, valamint a választott (fekete, sárga) színek között azonban a szem az orwelli – a Big Brother által történő megfigyelés okozta – szorongást is közvetíti, ilyen módon pedig a vallási, spirituális utópia mellett a diktatúrák disztópiája is jelen van az alkotáson. Ráadásul a szem mint a kamera szeme (és ilyen irányba továbbhaladva a művészet, a művészi tekintet befolyásoló voltáról is elgondolkodhatunk) a megfigyelés, a rögzítés, az egyéni szabadság korlátozásának eszköze is egyúttal.

A város, amit a központi akarat elképzelt, egyaránt lehet tehát az Isten által megjövendölt ígéret földje (Jeruzsálem) és a kommunista rezsim alatt a földből kinövő paneldzsungel is. Az új város, a jövő urbanisztikai megközelítésének jelzője az ugyancsak visszatérő motívumként alkalmazott sárga-fekete színpáros, ami az építkezésekről ismert jelölőszalagok mintáját ismétli meg. Ebben a „köntösben”, amely a másik meghatározó színárnyalat, az élénk rózsaszín mellett szinte minden munkán felbukkan, az adott képzetek ismét átkereteződnek: a város (ki- vagy át)alakítása egyben a társadalom, azaz az ember formálásának felülről irányított módja is lehet. A Ziggurat című digitális printen egy hangsúlyosan (LED-fénnyel is jelezve) megtükrözött épületkomplexumot látunk – az elrendezés egy stilizált szemre utaló alakzattá áll össze, a lépcsőzetes zikkurat-architektúra pedig a szocreál panelek elemeiből áll össze, mégis ünnepélyes érzetet kelt a nézőben.

A kiállításon végigkísérhető különböző jövőábrándok között ott van a New Age-féle spiritualizmus is, amire jó példa a Utopia Birth című alkotás, melyen a szokott motívumok (jelölőszalag, rózsaszín, műanyag virágok) erotikus összképet eredményeznek. A női nemmel kapcsolatos paradigmaváltások ugyancsak természetes kísérői Balunova munkáinak: 2018-19-es Eva – Edit – Eden és Lilith című alkotásaiban vizsgálta eddig legkomplexebben a kérdést – az előbbi installáció részét képező Urban Paradise című videomunka a jelen tárlaton is megtekinthető.

A jövőről való elképzelések egyikeként tekint Balunova azokra a „privát utópiákra”, amelyeket a gyerekkorban alkotunk meg magunknak.

Noha ezek a jövőképek nem univerzálisak (ki-ki másképp, a maga egyéni módján álmodja meg gyerekként a jövőt), ez az időszak is jellemezhető közös szimbólumokkal. Ami Marcel Proustnál a madeline sütemény, az Balunovánál a Pedro rágó: a lapos, téglalap alakú, rózsaszín rágógumikat valószínűleg mindenki ismeri, aki az ezredforduló előtt született. A gyerekkor „íze” instant emlékeztet bennünket arra, hogy nem így képzeltük el a jelent, mégis nosztalgiát ébreszt. A rágó alakjára rájátszva a művész összeköti a gondolatot az „új város”-utópiával is: a rágógumik mint apró téglák tevődnek egymás mellé, és építenek fel egy rendszert a Pink Paradise című videóban. A látványra a szomszédos sarokba installált, nyolc, rózsaszín folyadékkal megtöltött kerek (ismét a négyzetes és a kerek összeegyeztetésének a kísérlete történik meg) befőttesüveg válaszol.

A TriQuanon címre keresztelt, helyspecifikus installáció a nacionalista ideológiák által generált alternatív jövőképeket vetíti előre. A megtükrözött felirat (Trianon és az elmúlt négy évben ismerőssé vált, rossz hírű alt-right mozgalom összemosásából eredő szójáték) itt is a mindent látó és ellenőrző szemet foglalja keretbe, amelyből sugarakként mutatnak lefelé az építkezési jelölőszalagok – ráirányítva a figyelmet a földön fekvő tárgyhalmazra. Ebben a kupacban kétféle dolgot láthatunk, ha közelebbről megnézzük: rózsaszín rágógumikat és jancsiszögeket. Két, egymással épp ellentétes konnotációjú tárgyat a gyerekkorunkból.

Katarina Balunova tárlata válogatás a művész munkásságából: különböző évek, projektek elemei. Ennek ellenére a kiállítás mégis rendkívül egységes képet mutat, köszönhetően annak a folyamatosan továbbgondolt, de állandó központi témának, amely Balunova művészetének kulcskérdését képezi, valamint az alkotóra jellemző komplex, kiérlelt látásmódnak. A Personal Utopiá t mindenképpen javasoljuk megtekinteni (előzetes bejelentkezés szükséges).