Vagányság másképp – Barkóczi Noémi új albumáról

Barkóczi Noémi a Dolgom volt című új albuma kapcsán – többek között – az elektromos gitárhoz való viszonyáról nyilatkozott a HVG-nek: „Egy sokkal természetesebb nőkép van most az indie-zenében. Attól, hogy az ember elektromos gitárral játszik, még nem kell dögnek lennie. Korábban kicsit ez volt.” Egyrészt fontos magyarázat ez a Dolgom volt teljes egészét tekintve, másrészt viszont a lemez éppenhogy a szó legjobb értelmében véve végtelenül forró. Ennek okán muszáj egy kicsit elmerengeni azon, hogy mit is jelent a könnyűzenében ez a kétélű fegyver.

Az idézetben említett jelző a leginkább mintha azt a – talán feminista – megközelítést sugallná, hogy mivel a gitáros könnyűzenét jelentős részben férfiak uralják, az ebben próbálkozó nők sokáig úgy érezték, hogy színpadi megjelenésükben és magatartásukban el kell sajátítaniuk ezt a fajta létezésmódot. Vagyis egy olyan műfaji rendszerre alapoztak, amely a nemi szerepekhez egyúttal sztereotip módon további minőségeket is rendel: kemény férfi, lágy nő. Ennek megfelelően alakultak ki azonnali kompenzálásként az érzékeny lelkű férfi szerzők és a vagány rocker csajok.

És amíg az előre gyártott mainstream popkultúra tulajdonképpen mind a mai napig jól elvan ezzel a kettős felosztással és az ebből fakadó – viszonylag szűk kereteket jelentő – kombinálási lehetőségekkel, addig a kisebb szubkultúráknak több idejük van észrevenni, hogy ezek a címkék soha nem a dalokról, hanem az előadókról szólnak, és azok imidzséről.

Barkóczi Noémi első albuma, a 2016-os Nem vagyok itt egy melankolikus akusztikus lemez volt, amelynek a szövegei a maguk melankóliájában is sokszor nagyon kedvesen molyoltak el apróbbnak ható gondolatokkal – világvége, magnószalag, bor, ilyesmik. Ha ezt az anyagot az előadói imidzs szempontjából vizsgáljuk, tulajdonképpen nem maradt teljesen magára a hazai mezőnyben: ott bujkált benne az ugyancsak egyszálgitáros női előadóként ismert Nyeső Mari játékossága, ahogyan a rövid életű Kisszínes duó kamarazenei fegyelmezettsége is. Ugyanakkor a vele együtt is csak három főt számláló lista érzékletesen igazolja, hogy imidzsalapon miért nem vált a mainstream részévé egyik említett produkció sem (talán nem véletlenül váltott addigra a Kisszínes duó fele, Kemény Zsófi is a slamre). Ezeknek a daloknak tehát születésüknél fogva sokkal nagyobb esélyük volt arra, hogy egy szubkultúra figyeljen fel rájuk, a hálás feladatot pedig a 2010-es évek budapesti lo-fi-közege el is végezte. És ahogyan az ezen a közegen belül létrejövő produkciók egyike-másika – például a Felső tízezer vagy a Mayberian Sanskülotts – az azóta eltelt idő alatt a maga szűk mezsgyéjén is országos ismertségű produkcióvá vált, úgy Barkóczi Noémi is egyre fogékonyabb lett az ezen belül folyamatosan alakuló műfaji sokszínűségre.

Ennek a folyamatnak egy új állomása lett most a Dolgom volt, amelynek a bevállalósága nem abban keresendő, hogy egy akusztikus gitáros lány elektromosat ragadott, hanem abban, hogy ezt olyasvalaki tette, aki korábban kifejezetten tartott annak használatától. Az okok és a körülmények nem fontosak, sokkal inkább csak az a markáns különbség, hogy

ami korábban nem volt ebben a produkcióban, az most benne van.

Ettől az egész sokkal felszabadultabb is lett, ráadásul nemcsak az első album egyszerűségéhez, de a kettő között megjelent, öttagú zenekarral felvett EP, a 2017-es Linóleum feszes eklektikusságához képest is. Amíg utóbbi esetében Tóth Dóri hegedűjátéka volt a legjellegzetesebb hangzásalakító erő, addig a mostani háromtagú felállásban a Szőke Barna–Gulyás Kristóf ritmusszekció mellett eleve sokkal több figyelem is jut a hangszernek, ezzel helyenként már-már egészen posztrockos, posztpunkos hatást keltve. A címadó dal végén hallható halk mandolinsáv – feltehetőleg Dorozsmai Gergely produceri munkájának érdeme – például ritmikájában finoman beidézi az REM leghíresebb slágerét, a Losing my religiont, a lemezkezdő Annyi vér kiteljesedő második fele pedig erőteljes radioheades húzásokat mutat. És ha már Radiohead: nem mehetünk el a Nagyvillanyok mellett sem, amelynek kezdeti, egészen finom minimalista lebegése valami hasonlót mutat fel, mint a RH-dobos Philip Selway szólóanyagai. Még ha ezek a szerzők esetleg nem is jelentettek konkrét ihletforrást Barkóczi Noéminek és zenekarának, akkor is egy olyan zenei világ részei, amelyik a benne alkotó férfiakkal együtt sem a túltolt maszkulinitásáról híres. A nemi sztereotipikus elvárások figyelmen kívül hagyása tehát mindenképpen hasonlóságot mutat az említett produkciókkal.

És amennyire ez a felszabadultság igaz a zenére, ugyanannyira igaz a dalszövegekre is: a Dolgom volt tételeiben pofátlan szabadszájúság uralkodik. Ez nem csak azokra a pillanatokra érvényes, amikor a Halott szobanövények refrénjében elhangzik, hogy „az ember nem más, mint szargyártó gép”, vagy a Belső udvarban az „eltakarodhat mindenki” (noha utóbbi határozottan a korong egyik csúcspontja), hanem arra is, hogy az egyes számok egyáltalán miről mesélnek.

Egészen ritka és értékelendő tulajdonság a hazai mezőnyben, hogy ez az album úgy képes markánsan női tematikájú lenni, hogy egyrészt nem kizárólagosan az, másrészt ezt az erős nőiességet sem dörgöli patetikusan a hallgató orra alá.

Egyszerűen nincs erre szüksége, mert sokkal meglepetésszerűbb módokon képes hatni.

Mert vajon gondolná-e valaki, hogy az Öblögető cím mögött egy minden modorosságtól mentes dalt fog hallani a tinderezős társkeresés folyamatáról? A szerző kutyájáról szóló Miló álma hallatán biztosan lesz, aki megütközik azon a soron, hogy „anya vagyok, ó, nála szebbet úgyse szülhetnék” – tudniillik kétségkívül van valami arcba vágó abban az önfeledtségben, amelyikben egy női előadó képes arról énekelni, hogy nem szülhetne szebbet egy kutyánál. Ugyanakkor a feminin szemszögből a születést vizsgáló Annyi vér mintha az ezzel kapcsolatos zavarra egy még nagyobb zavarral reagálna. Mert valóban: honnan is tudhatná az ember lánya, hogy világra hozatalát követően hogyan nevelje, milyen tanácsokkal lássa el ezt a belőle megérkező új lényt? Ezekhez a létkérdésekhez képest valóban önfeledtséget jelent arra a Miló kutya szemében rejtőző régi korra gondolni, amelyikben még „tudtuk: mindenki rokon”.

Talán az utóbbi példa világít rá a legérzékletesebben, miben is rejlik ennek az albumnak a dögössége: abban a bátorságban, amellyel képes egyformán komolyan venni az általa megfogalmazott kételyeket és saját pillanatnyi önfeledtségét, majd mindebből egyszerre megmutatni valamit.

Ez nem külsőségekben telepszik rá a produkcióra, hanem belülről táplálja a számokat. Költői túlzással még úgy is fogalmazhatunk, hogy ez a dögösség a jó írók anyateje. Barkóczi Noémi jó dalszerző.