Szindbád a lemezjátszók mögött – kritika Barlog Károly E/ című novelláskötetéről

A novellák címét adó vagy a szövegekben csengőhangként, olykor rádióból megszólaló dalok már a gyűjtemény alcíme, a soundtrack-próza miatt is kötetszervező pozíciót követelnek maguknak, ám helyettük az elhaló szerelem és az általános emberi esendőség körül forog Barlog Károly – csak – fájdalmasan szerethető szövegvilága. Ez a kifejezés többek közt felidézi a beatirodalom hagyományait, de közép-kelet-európai kontextusban a farmernadrágos prózára is emlékeztet. A szerző szándéka ezzel a sajátos műfajmegjelöléssel azonban korántsem egyértelmű: a homályosan felfedett tér- és időkoordináták az elszórt kulturális utalások megértése szempontjából ugyan fontosak, de nem építenek ki egy olyan világot, ahol az olvasó már ismerősen járna-kelne akár a korábbi szövegélményeiből táplálkozva, továbbá a kötet prózanyelve sem illeszkedik zökkenőmentesen a fentebb említett, sajátos karakterjegyekkel rendelkező poétikai hagyományokhoz.

A soundtrack-próza mindettől függetlenül izgalmas címke, különösen úgy, hogy nincs a kötet elején utalás arra, hogy a novellákhoz ajánlott dalokat a szövegek olvasása előtt, közben vagy után kell-e lejátszani.

A manapság egyre divatosabb QR-kódos opcióval sem él a kötet, amely beolvasásával rögtön egy megadott YouTube-linkre ugorhatna a telefonunk. Ez a sokszor erőltetett transzmedialitás általában nem válik a könyvek előnyére – ezért működőképes az a megoldás, amit Barlog alkalmaz: csengőhangok, feltett lemezek formájában vagy a szereplők fejében visszhangzó auditív emlékekként jelennek meg a dalok lazább, asszociatív kapcsolódást hozva létre a szövegekkel.

Az E/ novellái ugyan különböző személyű elbeszélők szerint tagolódnak fejezetekre, de azon kívül, hogy a szerző ezzel számot ad narrációs eszköztáráról, lényeges különbségek nem érhetők tetten a három ciklus három különböző megszólalásmódja közt. A szövegek nem mutatnak lényegi hangulati, poétikai eltéréseket, az elbeszélő pozíciója első, második és harmadik személyben is mintha ugyanaz maradna, és a főhősök is felcserélhetőnek tűnnek a fejezetekben, hiába van közöttük friss gimnazista és ötven fölötti, elvált vagy épp kihűlt házasságban élő, meglett férfiember. Olyannyira egy irányba mutatnak ezek a férfiak (akik ritkán aktív alakítói a cselekményeknek, mert ez a szerep általában a nőknek jut), hogy olvasás közben a magyar irodalomtörténet egyik legjellegzetesebb alakja, Krúdy Gyula Szindbádja úszik be az elmúlt szerelmeket érzékletesen leíró sorok mögé. Az utazás motívuma ugyan nem hangsúlyos Barlog kötetében, ahogy az emlékezés gesztusa sem olyan erős, mint a Szindbád-történetekben, ám a múlt és a jelen gyakori értékszembesítései a novellák végén mégis hasonlóan működnek, mint a korosodó hajós visszatekintéseiben.

„A napok egyformán eseménytelenek. Csak akkor pezsdülsz fel némileg, ha a sistergő rádióban felcsendül az a sláger, amely Sonnyt és Chert világhírűvé tette. Olyankor Kelényi Olgára gondolsz, és néha arra, hogy mennyivel könnyebb lenne minden, ha leomlana alattad ez az átkozott körfolyosó, vagy szánalomból meglazulnának a korlátot rögzítő csavarok” – szólnak az I Got You Babe című szöveg zárómondatai. Itt két dolgot érdemes kiemelni: elsőként a középső ciklus, vagyis az E/2-ben megszólaló novellák teljesítményét. Barlog elbeszéléstechnikai megoldásai közül talán itt működnek legjobban azok az értékszembesítő, az elmúlást az idézett részletben is érzékletesen közvetítő szólamok, amelyek az egész kötet hangulatvilágát meghatározzák. A másik jellegzetes momentum a rádióban megszólaló sláger, vagyis Krúdy Szindbád-novelláihoz hasonlóan itt is van egy olyan érzékterület, amely párbeszéd- vagy cselekményformáló erővel bír, ám a szaglás helyett a hallás, az illatok helyett a dalok és velük együtt a populáris zenei emlékezet lép működésbe. A mozgatott könnyűzenei anyag a blues nagyjaitól napjaink alternatív rockzenei kánonjáig terjed a teljesség igénye nélkül olyan zenészekkel, mint Buddy Guy, Tom Waits, a Dead Kennedys, a Hladno pivo (Hideg sör) horvát punkegyüttes, a Sonic Youth, vagy Másik János és a Kispál és a Borz.

Ha elfogadjuk a bevezetőben felvázolt viszonyrendszert, akkor az E/ szövegei ezekkel a zenékkel íródtak, kapcsolatuk a történetekkel ezért változó: hol lazább, hol szorosabb. Az olvasóra van bízva, hogy a megidézett dalokat hozzáhallgatja-e a novellákhoz, de kérdés, hogy ha ez valamilyen formában megtörténik, az a kontemplatív befogadást segíti-e elő, vagy az eltérő médium a maga idegenségével és könnyedségéve éppen az olykor nehéz és tragikus történéseket igyekszik ellensúlyozni.

Mert Barlog prózavilágában nincsenek feloldozások, sem katartikus pillanatok, csak a szereplőkre sugallatként rátörő, majd viszkető sebként elvakart szerelem, és a kiábrándulás fájdalmas, józan hangja:

„Nem is tudom, talán ilyen minden szerelem – válaszolta –, babrálás mások kidobott kacatjaival, romlott maradékaival, amit végül a menekülés kétségbeesett próbálkozásai követnek. Mindeközben egyetlen dologban lehetünk csak biztosak, hogy a bennünket körülvevő világ tökéletes közönnyel viseltetik velünk és problémáinkkal szemben.”

Az elbeszélő grammatikai személyének ciklusonkénti váltakoztatása vagy a különböző popkultúrakorszakokat jelölő dalok beemelése intertextusokként sokszor erőltetett módon szervezik a kötetet, de a mű egészét – így a Szomszédok című novella fentebb idézett részletét is – átszövő, szubjektív hangoltságú poétika valódi kötőanyagként szolgál. Ugyan ez a megoldás eltávolító gesztus is lehetne, kísérlet egy téma több nézőpontú vizsgálatára, feldolgozására, ám ezzel a triviálisnak tűnő eljárással nem él a szerző. Hiába a hármas felosztás, az „E/” címben való szerepeltetése, illetve maga a magnókazettás borító és a szalagokból különböző mintákat, alakokat ábrázoló belső grafikai elemek sem maradéktalanul teljesítik ki az alapvetően izgalmas és nagy potenciállal rendelkező koncepciót.

Ez az ellentmondásosság az egymást követő szövegek színvonalában is megfigyelhető; ha a Black Cat Blues, a Szomszédok, majd a Fat Old Sun ívét kellene megrajzolni, akkor egy exponenciális függvényt kapnánk, hiszen a leggyengébb pontjáról a legmagasabbra hág fel ebben a szakaszban a kötet. Az a kötet, amely posztmodern Szindbádokat, szerelemben alámerülő, hőstettek nélküli férfiszereplőket régen látott kíméletlenséggel és könnyűséggel vonultat fel a magyar szerelmi próza színpadán.