„Lehet, hogy valóban így történt” – Interjú Barna Zsombor bábszínésszel

Eredetileg prózai színész akartál lenni. Hogyan kerültél mégis a bábos szakirányra?

Azzal kezdődött, hogy a Színművészeti Egyetem második rostáján Máté Gábor nem engedett tovább. Jelen volt a felvételin Meczner János és Tengely Gábor, akik bábszínész osztályt indítottak. Bizonyára láthattak bennem valamit, mert néhány társammal együtt nekem is felajánlották, hogy ha úgy gondolom, megpróbálhatnám a bábosok másodrostáját. Kérték, hogy vigyünk magunkkal egy bábetűdöt. Bár nagyon csalódott voltam, mégis úgy döntöttem, hogy megpróbálom. Kölcsönkértem egy bábot Jakob Nórától, aki tanárom volt a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskolában. Alig maradt időm készülni, mert a felvételi egybeesett a színészképzés vizsgájával. Az esélytelenek teljes nyugalmával mentem oda. Beugrott egy jópofa sztori, miszerint egy korábbi felvételiző szavalni kezdte a Nemzeti dalt, de folyton belesült. Végül ránézett a bizottságra, és odavágta: „Tudják mit? A franc akar színész lenni!” Azzal kivonult a teremből. Én pedig ezt a jelenetet adtam elő bábbal a kezemben. Máté Gábor azon a vizsgán is bent volt, és minden tanár elkezdett röhögni, ugyanakkor bennem is átszakadt valami. Onnantól kezdve a verset és a monológot is lazábban mondtam. A harmadik rostán pedig több olyan pillanat is volt, amikor teljesen felszabadult tudtam lenni.

Az egyetemen is könnyen magadra találtál? 

Egyáltalán nem, nagyon nehéz volt. Az első évem semmilyen sikerélményt nem adott, görcsös voltam, ügyetlenül bántam a bábbal. Az osztálytársaim közül többen hozták a jobbnál jobb jeleneteket, míg én csak gubbasztottam a sarokban, és hiába próbálkoztam, tehetségtelennek éreztem magam. Igazából csak másodév végén sikerült feloldódnom, amikor a vásári bábjátékkal kezdtünk foglalkozni. Egy Vitéz László-figurát kaptam, és sikerült egy olyan jelenetet létrehoznom, amely után odajöttek hozzám az osztálytársak, és kérdezték, hogyan csinálom ezt a hangot. Schneider Jankó azt tanácsolta, hogy nézzek minél több felvételt, különösen Kemény Henrik hangját figyeljem, mert abban rejlik a karakter kulcsa. Ez a rekedtes hang engem Cartman hangjára emlékeztetett a South Parkból. Próbálgattam otthon, aztán egyszer csak meglett. Ez volt az első igazi sikerélményem az egyetemen, amikor kezdtem elhinni, hogy lehet valami közöm az egészhez. Tudtam, hogy az ötödik év végén mindenkinek csinálnia kell egy szóló előadást, és már akkor megfogalmazódott bennem, hogy Vitéz Lászlóval szeretnék foglalkozni. Így született meg a Vitéz László menyecskét keres, amit azóta is játszom.

A bevezetőmet máris árnyalni szeretném: beszélhetünk csak bábszínészetről? Hiszen te is játszol különböző prózai előadásokban bábszínházi szerepeid mellett.

Régebben élesebb volt a határvonal a kétféle színjátszás között, ma ez egyre inkább elmosódni látszik.

Az egyetemen mi is megkaptuk ugyanazt a képzést, amit a prózai színészek: voltak színészmesterség-óráink, mozgást, beszédet, minden mást ugyanúgy tanultunk, és azon felül megismertük a különféle bábtechnikákat.

Ha így nézzük, persze, van bábszínész, aki szerintem egy plusz tudással rendelkezik, és megállja a helyét a prózai előadásokban is. Bizonyára látod, hogy a Budapest Bábszínházban bemutatott produkciók sem csak a bábozásról szólnak, gyakran tartalmaznak prózai jeleneteket is. Első itteni munkáimban, A csillagszemű juhászban és A képzelt betegben például nem volt bábos feladatom, az Ellinger Edina által rendezett Gingalló volt az első autentikus bábelőadásom. Ma már megszokott, hogy a mozgató éppúgy részese az előadásnak színészként, mint a báb, és rendkívül izgalmas dolgok születnek az ezzel való kísérletezés során.

Ráadásul olyan rendezők jönnek hozzátok, akik szívesen próbálkoznak ezzel: A képzelt beteget Alföldi Róbert, A vihart Szikszai Rémusz, a Coraline-t Ascher Tamás állította színpadra. Fontos, hogy másfajta szemlélettel, külső nézőponttal is találkozzatok?

Jót tesz a társulatnak, ha új rendezővel dolgozhatunk, pláne olyannal, aki kívülről érkezik. Ilyenkor mindig új impulzusokat kapunk, ami mozgásban tartja a társulatot, és bizonyára mi is tudunk adni nekik valamit. Mindhárom általad említett alkotó rendkívül nyitottan érkezett, fogékonyak voltak a műfaj és a báb iránt. Emlékszem, Ascher Tamás úgy csodálkozott rá mindenre, akár egy kisgyerek. Benézett a paraván mögé, és tágra nyílt szemekkel kérdezte: „Ti ennyien vagytok itt hátul?” Persze, mert kívülről csak annyi látszott, hogy a kislány bejön, leteszi a bögrét, majd átbucskázik a macskán, csakhogy ehhez nyolc ember kell, és nagyon pontos, jól begyakorolt együttműködésre van szükség ahhoz, hogy ez tényleg gördülékenynek tűnjön a paraván fölött. Szikszai Rémusz mindig azt mondja, amikor eljön felújítani A vihart, hogy velünk dolgozni számára olyan, mint amikor egy svájci szanatóriumban feltöltődik az ember.

Bábos tapasztalatod egy idő után magabiztosabbá tett a prózai szerepekben is?

A pályán töltött néhány év adott egyfajta önbizalmat, amivel bátrabban állok ki, és jobban bízom az ízlésemben. Talán sikerült megszabadulnom attól a görcsösségtől, ami eleinte jellemző volt rám. Ez nagyban köszönhető a bábnak. Megnyitott bennem valamit, könnyebben veszem az egészet, a prózai szerepekben is – amikor nincs a kezemben a báb – magabiztosabban szólalok meg.

A NESSZ Alkotócsoporttal tavaly mutattátok be John Osborne darabját, amit nálunk főként Dühöngő ifjúságként ismerünk. Ti azonban az eredeti címhez visszanyúlva (Nézz vissza haraggal) játsszátok az előadást a 6SZÍN-ben. Mi késztetett arra, hogy újra lefordítsd a művet?

Régi nagy álmom volt, hogy megcsináljam ezt a darabot. Láttam korábban az előadást a Budapesti Kamaraszínházban, ami tetszett ugyan, de akkor még elég távolinak tűnt a mondanivalója. Amikor Canterburyben tanultam Erasmus-ösztöndíjjal, választanunk kellett egy 20. századi realista drámát. Keresgélni kezdtem, majd egyszer csak eszembe jutott a Dühöngő ifjúság. Kivettem a könyvtárból. Magával ragadott a szöveg ereje és vehemenciája. Miután hazajöttem, elővettem Ottlik Géza magyar fordítását, amit túlságosan szépnek találtam, számomra nem adta vissza az eredeti változat mocskosságát és aljasságát, kissé porosnak, avíttnak éreztem. Elhatároztam, hogy én is lefordítom. Amikor Pigler Bence barátommal megláttuk a Staféta pályázat kiírását, kérte, hogy küldjem el neki, amivel addig elkészültem. Pár nap múlva visszaírt, hogy szerinte ebben van potenciál, el tudná képzelni egy majdani előadás nyitójeleneteként. Mondtam, hogy szívesen eljátszanám Jimmy Portert, mire rávágta, hogy akkor ő megrendezi. Nagyjából ezzel a komolysággal fogtunk hozzá, beadtuk a pályázatot, amit nem nyertünk meg, az NKA-tól viszont kaptunk támogatást. Onnantól kezdve nem volt visszaút, folytattam a fordítást.

Leginkább arra törekedtünk, hogy leszedjünk minden olyan réteget, olyan utalást, ami az ötvenes évek Angliájára vonatkozik – olyan érzéseket akartunk kelteni a nézőben, hogy ez akár itt és most is megtörténhetne.

Ráismerhetünk a mai huszonévesekre, akik sokszor csak vergődnek, bőven a kvalitásaik alatti munkát végeznek, hogy fizetni tudják a tanulmányaikat, és valahogy fenntartsák önmagukat, ami a jelenlegi budapesti albérletárak mellett szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Jimmy egyetemet végzett, a munkája egyáltalán nem elégíti ki, a feleségével és egyetlen megmaradt barátjával egy albérletben tengődik. Többre lenne hivatott, de valahogy a körülmények mindig visszahúzzák, ami rettenetesen frusztrálja, és ezt rázúdítja a mellette élőkre.

Nagyon távolinak tűnik tőled ez a figura. Milyen kapcsolódási pontokat találtál Jimmy Porterrel?

Közhely, de minden embernek van egy sötét oldala, amit nem szívesen mutat meg másoknak. Talán pont azért akartam eljátszani, mert az ő vehemenciája bennem is ott van: olykor szívesen megmondanám másoknak a véleményem, csak ettől a neveltetésem visszatart. Jimmy olyan figura, aki nem szelektál abban, hogy mit mond ki, és mit nem – ami első blikkre eszébe jut, már ott is van a nyelvén. Ha jól belegondolunk, többnyire igaza van, csak a stílusa összeférhetetlen. A második felvonásban, amikor Redfern ezredes eljön a lányáért, ő is azt mondja, hogy mindketten hibásak voltak, mert homokba dugták a fejüket, kényelmesebbnek tűnt elkerülni a konfliktust. De vannak helyzetek, amikor muszáj beleállni a konfliktusba. A végén ezt teszi Alison is, és megszületik egy furcsa, kissé bizarr, de mégiscsak kiegyensúlyozott harmónia. Megtanul valamilyen módon összecsiszolódni és együtt élni ez a két, elképesztően más ember.

A Bábszínházban két új bemutatón vagy túl. A címszerepet alakítod a Helló, Héraklész! című produkcióban. Legfőbb benyomásom az volt, hogy leemeltétek a figurát az elérhetetlennek tűnő hősi talapzatról, és mintha azt sugallnátok a nézőknek, hogy lehetne egy közülük. Valóban fontosnak tartottátok ezt Tengely Gábor rendezővel?

Abszolút az volt a szándékunk, hogy egy ízig-vérig mai figurát teremtsünk ebből az antik görög félistenből. Az írónak, Tasnádi Istvánnak van egy olyan korú fia, mint az előadás célközönsége, és eléggé vágja, hogyan beszélnek a mai kiskamaszok. Mivel a mítoszoknak nincs egyetlen „hivatalos” leírása – a népmesékhez hasonlóan terjedtek –, ezért Tasnádi már az olvasópróbán azt mondta, hogy ez a karakter olyan, mint Vitéz László: egy univerzális hős, és te döntöd el, mit tartasz fontosnak megmutatni belőle. Úgy gondolom, azzal, hogy ő a nagyszájú srác az osztályban, aki végül csinál egy hülyeséget, könnyen lehet azonosulni. Ráadásul kipécézi magának, és folyton zrikálja a leggyengébbet a társai közül. Ez, amióta iskola van a világon, mindig létező probléma. Magam is álltam mindkét oldalon: előfordult, hogy csesztettem valamelyik osztálytársamat, de olyan is volt, hogy én voltam a kiszemelt áldozat. A testvéri kapcsolat ugyancsak fontos szála a darabnak. Iphiklészről keveset hallottunk, inkább csak megemlítik itt-ott, hogy Héraklésznak volt egy féltestvére. Gyakran előfordul, hogy az egyik testvért valamiért kiemelik a szülők vagy a közösség, a másik pedig háttérbe szorul, miközben neki is megvannak az erényei. Az előadásban az egyik oldalon ott a sztárolt gyerek, aki nagy dumás, jól néz ki, a csajok mindig hozzáverődnek, mellette pedig ott van Iphiklész, az agy, aki nélkül már az első küldetése során elbukott volna. Mindketten irigykednek a másikra. Héraklész szerintem irigyli testvére problémamegoldó képességét, mert ő olyan egyszerű srác, mint a bot, Iphiklész pedig nyilván azt a ragyogást irigyli, ami Héraklészt körülveszi. Ahogy nehezednek a feladatok, a konfliktus egyre jobban kiéleződik közöttük, ami itt is meghozza a pozitív végkifejletet, és remélem, hogy egy egészen más Héraklészt látnak a gyerekek az előadás végén.

Másik premiered A Szerb Antal-kód, avagy a Pendragon legenda volt. Kit játszol az előadásban?

Dinnyés János ipari alpinistát és ablakmosót.

Pici szerep, de el lehet vinni vele a tejfölt. Csak akkor működik igazán jól, ha halálosan komolyan vesszük ezt a kisembert.

Az alapot Szerb Antal klasszikus regénye adja, ebből kiindulva írta a szöveget a rendező, Fábián Péter. A végső változat kialakításában mekkora teret kaptatok színészként?

A szöveg nagy részben Petya munkája. Mi is hoztunk ötleteket, ő pedig jó érzékkel lenyesegette a túlburjánzó szálakat. Az olvasópróbára nem készült el a szövegkönyv, csupán az első felvonás volt meg. Nagy vonalakban vázolta az elképzeléseit, de akkor még mi sem tudtuk, mi lesz a vége. Eredetileg úgy tervezte, hogy a Pendragon legenda adaptációját készíti el, dolgozott is rajta, csak aztán jött egy szikra, hogy az egész egy különös nyomozás legyen Szerb Antal írói világában és élettörténetében. A premier előtt felolvasott nekünk egy részletet a regényből, amit nem tudok most szó szerint idézni, a lényege azonban ez volt: az egész csak mese, de lehet, hogy valóban így történt. Őt ez a mondat fogta meg leginkább, ami az előadás mottója is lehetne, hiszen a valós pillanatok jó ritmusban keverednek a misztikus és elvont dolgokkal. A Szerb Antal-kódban számomra az is csodálatos, hogy mindenkinek vannak kiemelt pillanatai, és ilyenkor a partnerek mindent alátesznek, hagyják „tündökölni” a másikat. Mert az hiába az ő poénja, ha nem ágyazol meg neki megfelelően, nem tudja úgy elsütni.

Pályád meghatározó időszaka a Barátok közt című sorozathoz kapcsolódik. Mennyire kísér el tíz év után is? 

A mai napig vannak, akik felismernek az utcán a sorozatból. Három és fél évet forgattam a Barátok köztben, és úgy érzem, ez elég idő volt ahhoz, hogy az arcomat megjegyezzék, de talán épp azelőtt léptem ki, hogy túlzottan beskatulyáztak volna. Engem kevésbé a csillogás, a Story-gálák világa vonzott, inkább maga a munka, a forgatás. Sokat tanultam a filmezésről. Mellette jártam a színész II. képzésre – ezek jól kiegészítették egymást.

Onnan indítottuk a beszélgetést, hogy eredetileg más elképzeléseid voltak, mint amilyen útra léptél végül. Most mennyire foglalkoztat a jövőd, az, hogy mi lesz veled öt vagy tíz év múlva?

Ritkán szoktam a jövőre gondolni, legalábbis a szakmát illetően. Nem tudom, hol leszek öt vagy tíz év múlva. Nemrég beszélgettem Kalamár Tamással, a Barátok közt volt producerével, aki érdeklődött, hogyan alakult azóta a sorsom. Azt válaszoltam, hogy teljesen elégedett vagyok azzal, ahol most tartok, a helyemen vagyok, jó feladatokat kapok. Nagyon fontos számomra ez a páratlanul összetartó társulat. Ráadásul a Bábszínház most rendkívül progresszív időszakát éli, amiben jó részt venni. Talán szívesen forgatnék többet, mert a filmes világ eléggé rabul ejtett. Jó lenne a saját alkotóközösségünket hosszabb távon életben tartani, minél többet szeretnénk játszani a Nézz vissza haraggal című előadást, mert nagyon hiszünk benne, és terveink között szerepel egy új projekt is.