Lehet-e még szentírásnak tekinteni a Beatles-bibliát? – Benedek Szabolcs esszéje

Brian Epstein kétségtelenül gyümölcsöző meglátása szerint a bandát elsősorban nem a rajongóknak kellett eladni, hanem a szüleiknek, hogy azok elengedjék a kölyköket a koncertekre, és megvegyék ajándékba a lemezeket. A sikeréhes Beatles ellenvetés nélkül magáévá tette Epstein utasításait: megfésülködött, a matrózkocsmákban viselt bőrruha helyére öltönyt húzott, és pályájának első felére beleragadt az imádnivaló csibészek szerepébe – amiből csak a hatvanas évek derekán tudott és mert kibújni, amikor már imázs nélkül is futott a szekér. Epstein egyre kevésbé bírta őket befolyásolni (1967-ben altatótúladagolásban meg is halt), mások pedig (például a Rolling Stones, amelyet menedzserük éppenséggel a Beatlest ellenpontozandó vezényelt át tudatosan a sötét oldalra) bebizonyították, hogy a rosszfiúság is lehet jövedelmező. Avagy az őszinteség kifizetődő.

Hogy a Beatles valójában mennyire volt dögös és szabadszájú banda, azt egyebek mellett a 2021 novemberében bemutatott Get Back című dokumentumfilm is bizonyítja. A hosszú hajú-szakállas rocker fazon kétségkívül élesen elüt a királynő által is kitüntetett gombafejű móditól. (A gombákra utaló elnevezés a korabeli magyar média agyszüleménye, a Beatles-séró eredeti, angol neve mop top.) Mindazonáltal a korábbi, szelídített imázs nemcsak hogy nem befolyásolta a zenekar tehetségét, de a tagok ironikus, trollkodó habitusát se fedte el teljesen. A Beatles rendre kikacsintott a szemükbe fésült frizura alól, jelezve, hogy amit csinálnak, azt nem kell komolyan venni, elvégre ők maguk se teszik. Alapvetően erre az attitűdre épül Ungvári Tamás Beatles-bibliája is.

A könyvet valóban szentírásként forgatták évtizedeken keresztül a magyar Beatles-rajongók, egész nemzedékük nőtt föl rajta, és mindmáig befolyásolja a bandáról nálunk meglévő összképet.

Először a Magyar Nemzet közölte folytatásokban és nem teljes terjedelmében 1968 decemberében, amit 1969 júliusában követett a könyv a Gondolat Kiadó gondozásában. Ezt szó szerint órák alatt elkapkodták, úgyhogy novemberben újranyomták ötvenezer példányban. Az érdeklődés nem lankadt, az elkövetkező évtizedben a Világ Ifjúsága cserebererovatában például rendszeresen keresték a Beatles-bibliát, amelynek feketepiaci ára elérte a horribilis hatszáz forintot. Ennek ellenére az Ifjúsági Magazin 1977. május 1-i számában a Gondolat Kiadó egy meg nem nevezett képviselője úgy nyilatkozott, hogy bár folyamatosan monitorozzák a keresletet, náluk nem mutatkozott igény Ungvári könyvének újrakiadására. Azt végül 1982 novemberében a Zeneműkiadó vállalta magára úgy, hogy a korabeli szóbeszéd szerint előtte érdektelenségre hivatkozva visszaadta egy másik szerző Beatles-életrajzának kéziratát. Ez valóban új kiadás volt, eltérő méretben, más belívekkel, fotókkal és borítóval, ráadásul Ungvári Apokrif címmel újabb fejezeteket írt hozzá, amelyekben Lennon halálával, a popkultúra bővülő jelentőségével, illetve saját könyvének hajdani fogadtatásával foglalkozik. Az eredeti kiadást 1993-ban a Korrekt Kiadó reprintben újranyomta, igaz, az 1969-ben még színes fotóoldalak ebben fekete-fehérek lettek. 2011-ben pedig megjelent az Új Beatles-biblia a Scolar gondozásában, amelyből Ungvári elhagyta az Apokrif-fejezeteket, helyettük betett egy vadonatújat a hetvenes évekről, míg az átdolgozott főszöveget jelen sorok szerzője lektorálta.

Hogy utóbbira miért volt szükség, annak legfőbb magyarázata abban rejlik, hogy a Beatles-biblia globálisan is az első fecskék egyike volt a szakirodalomban. Az irodalomtörténészként, esztétaként, műfordítóként, kritikusként, tanárként, sőt szépíróként is ismert Ungvári Tamás cambridge-i vendégtanársága idején, 1964-ben, a Beatlemánia csúcsán szembesült a zenekar létezésével. A nevük egyébként a magyar írott sajtóban először a Népszava 1963. november 12-i számában bukkant föl, mikor is Köves Judit egy ironikus londoni jegyzetben arról számolt be, hogy milyen nehéz dolguk van mostanság a brit rendőröknek, mivel rendszeresen kordont kell állniuk „a liverpooli Beatles-csoport – a pillanatnyilag legnépszerűbb éneklő-gitározó dzsesszegyüttes” és annak rajongói közé. (A korabeli magyar közbeszédben dzsesszként emlegettek mindenféle könnyűzenét. Egyébként a magyar ifjúság már a Népszava híre előtt is ismerhette a Beatlest a Szabad Európa és a Radio Luxembourg adásaiból.) Ungvárinak angol tanítványai javasolták, hogy Bach helyett hallgasson Beatlest, és őt saját bevallása szerint nem is annyira a zene, mint inkább a jelenség nyűgözte le. De azért a banda is. Ahogy az Esti Hírlap 1969. november 4-i számában megjelent interjúban fogalmazott: „A Beatles azzal vonzott, hogy az ő pályájuk a legmeredekebb.” Ezért kezdett el anyagokat, főként újságcikkeket gyűjteni, majd hazatérve megírta a zenekarról szóló művét. (A Magyar Nemzet-közlésekben a szövegrészletek még „regény” megjelöléssel futottak. De hát – legalábbis egykori professzora, Király István megállapítása szerint – Ungvári az irodalomtörténeti műveit is úgy írta meg, mintha regények lennének.)

Az első Beatles-monográfia (nem annak tekintve Epstein 1964-ben napvilágot látott önéletrajzát) 1968-ban került a boltokba, Hunter Davies tollából. Vagyis akkor, amikor a Beatles még létezett. Ungvári – akinek könyve megjelenésekor még ugyancsak működött a zenekar, és éppen az utólag legjobbnak tartott albumán, az Abbey Roadon dolgozott – meg is említi Davies szimplán The Beatles címet viselő művét a forrásai között.

Ám nemcsak ebből, hanem számos korabeli újságcikkből és híradásból is merített, amibe óhatatlanul is keveredhettek fals és félreértett információk.

A pontatlanságokat a korabeli kritikák hibalisták formájában a szemére is vetették Ungvárinak – nem is annyira a Beatles-biblia, mint inkább a másik két pop-rock tárgyú könyve, A rock mesterei (1974) és a Rock, rock, rock (1976) esetében.

Bár az egyetlen számot megért, a KISZ KB gondozásában 1982 novemberében megjelent Poptika című magazinban úgy nyilatkozott, hogy a Beatles-bibliáról született kritikákat csak tíz év elteltével olvasta, Ungvári – föltehetően a hibalisták hatására – rockzenei trilógiája utolsó darabjának megjelenése után bejelentette, hogy a későbbiekben nem fog e témáról írni, mindazonáltal megmarad a műfaj fogyasztójának. Hogy egyet említsünk a tíz évvel ezelőtt lektorálandók közül: Ungvári egy helyütt a Beatles 1965-ös locarnói koncertjét említi, csakhogy ők soha nem léptek föl Svájcban, ellenben a liverpooli Locarno Ballroom nevű szórakozóhelyen igen, 1963. február 14-én. Hasonlókat lehet sorolni, ugyanakkor ne feledjük, hogy miközben manapság sok mindent tudunk két kattintással ellenőrizni az interneten, a bulvárhírek akkoriban (is) megannyi alkalommal megbízhatatlan forrásokon alapultak. De az is lehet, hogy Ungvári jegyzetei voltak pontatlanok, vagy ő olvasott félre ezt-azt a saját feljegyzéseiben.

Érdekes, hogy miközben Lennon nyelvi játékra és abszurdra épülő irodalmi munkásságával hosszasan foglalkozik, az anglomán Ungvári nem vette észre a hasonló elemeket a Beatles-életműben. Vagy nem akarta észrevenni, netán észrevetetni? A Please Please Me dal- és lemezcímet például úgy fordította, hogy Könyörgök, könyörgök, engem, holott ez is szójáték, a please szó igeként használatos jelentésével, miszerint „örömöt szerezni valakinek”, amitől a dal erotikus töltetet kap. Persze a Beatles-biblia eleve szőrmentén foglalkozik a korszak két fontos jelenségével, a szexuális forradalommal és a droghasználat elterjedésével, amelyek pedig a Beatles pályáját is nagyban érintették. Csak hát efféle dolgokról a szocialista Magyar Népköztársaságban nem nagyon lehetett írni. Legföljebb negatív kontextusban, miközben Ungvári az érdeklődésen túl érezhetően szimpatizált mind könyvének hőseivel, mind a pop-rock társadalmi és kulturális vonatkozásaival.

A ’82-es kiadás kiegészítő fejezeteiben azzal védekezett a hibákkal kapcsolatban, hogy nem föltétlenül az adatok tényszerűsége a lényeg, hanem a mögöttük húzódó folyamatok és jelenségek. Ezek föltárása és (a korabeli viszonyoknak megfelelő) olvasata kétségkívül a Beatles-biblia egyik legfőbb erénye. A másik az, hogy roppant szellemesen, az Ungvári más munkáira is jellemző könnyed eleganciával, találó jelzőkkel és metaforákkal, olvasmányosan mesél – minden soráról lerí, hogy író ember munkája. Még az se válik a szöveg terhére, hogy időnként túlburjánzik és elkalandozik, sőt ott van a sava-borsa, ahogy megmutatja, miként válhatott a popkultúra nemcsak hatalmas üzletté, hanem közízlést, stílust és a mindennapokat befolyásoló erővé, amiben a Beatlesnek óriási szerepe volt. Almási Miklósnak a Kortárs 1970/1. számában olvasható megállapítása szerint ezzel a könyvvel a kétarcú Ungvári sikeresen kapcsolta össze két kultúra közönségét.

A Beatles-biblia alapvetően pozitív recepciójának visszatérő eleme volt a rácsodálkozás.

Hiszen ahogy Faragó Vilmos is írta az Élet és Irodalom 1969. augusztus 23-i számában, „John, Paul, George és Ringo (…) ugyanolyanok, semmivel se tehetségesebbek, mint bármelyikünk”. Sőt a korabeli elitista vélekedés szerint a Beatles és a pop-rock más művelői dilettánsok, akik zagyvaságot énekelnek, vagy inkább ordítanak és hörögnek a mikrofonokba, a legérthetetlenebb pedig az, hogy ettől sikeresek lesznek. Erre is utalva írja Ungvári, hogy „a Beatles-biblia műfajilag a tudományos monográfiák paródiája, mivel a Beatles élete a világhír paródiája”. Amivel máris megvan a kapcsolódás a Beatles kikacsintásaihoz, miszerint ezt az egészet nem kell véresen komolyan venni, és a legröhejesebb, hogy sokan mégis így tesznek. („Ez nem kultúra – nyilatkozta 1964-ben Paul McCartney –, hanem móka.”) És erre játszik rá akkor is, amikor az úgynevezett Beatles-naptárba, a zenekarhoz fűződő események sorába beilleszti saját magát: „1968. szeptember 20. Befejezi Beatles-életrajzának kéziratát Budapesten Ungvári Tamás, az irodalomtudományok kandidátusa”. (A korrektúra idején még volt lehetőség bővítgetésre, úgyhogy a kézirat lezárásának dátuma 1969. március 20. volt, Lennon és Yoko Ono esküvőjének napja.)

A Beatles-biblia Ungvári Tamás bestsellere lett: talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy ez kelt el a legnagyobb példányszámban a művei közül, és tette ismertté széles körben, a tudomány közegén kívül is a nevét. Ennek legnagyobb részt a könyv tárgya az oka. Molnár Imre és Molnár Gábor Halhatatlan Beatles című, Ungvári művétől eltérően inkább a lemezekre fókuszáló monográfiája megjelenéséig (1986) ez volt az egyetlen Magyarországon hozzáférhető Beatles-életrajz (nem számítva Koltay Gábor John Lennon, 1940–1980 című dokumentum-összeállítását [1981], valamint az 1982-es, a Budapest Sportcsarnokban megrendezett ún. Beatles-héthez kapcsolódó, A Beatles – most és mindörökké [Egy kiállítás képei] című kiadványt, amelyet ugyancsak Ungvári jegyzett). De azért azt se feledjük, hogy a sikernek az is oka volt, hogy üdítő olvasmány. A rendszerváltás óta szép számban jelentek meg Beatles-könyvek magyar nyelven, hazai szerzők tollából és lefordított munkák egyaránt (annak idején Ungváriról is pletykálták, hogy a Beatles-biblia fordítás, ami egy műfordítónál kézenfekvőnek tűnt, noha természetesen nem volt igaz), köztük olyanok is, amelyek pontosabbak és tényanyagukat tekintve megbízhatóbbak Ungvári művénél – aminek azonban stílusát, széles látókörét és még inkább hatását mindeddig senki nem bírta nálunk überelni. Nemcsak témáját tekintve volt úttörő, hanem a tekintetben is, hogy megjósolta, hogy a Beatles (és vele együtt a műfaj számos kiválósága) az ifjúsági szubkultúrából kilépve nem csupán popkulturális tényezővé vált, hanem azt is meghaladja majd, és klasszicizálódni fog. Ami mostanra meg is történt.