Kísértő múlt – Kritika Bede Kincső Három színt ismerek a világon című kiállításáról

A tárlat címe – Három színt ismerek a világon – a kommunista román himnusz első sorára utal, és arra az időszakra, amikor az alkotó még meg sem született. Ez a három szín ugyanakkor a román zászló piros, sárga, kék színeit is jelképezi, ezáltal pedig Bede Kincső szülőhazáját. Elmondása szerint érdekelte az az időszak, amelyről csak a szülei révén kaphatott képet. Ők átélték ezeket a vészterhes időket, tanúi voltak bukásának, és az új világ sem váltotta be reményeiket. Bede a történeteiket hallgatva gondolkozott el, hogy egy olyan diktatórikus rendszerben, ahol a román titkosszolgálat, a Szekuritáté megfigyelt és lehallgatott embereket, hogyan lehetett egyáltalán létezni, és hogy ez a rendszer miként tudott eltávolítani embereket nemcsak egymástól, de saját maguktól is. Bedét leginkább a saját szerepe érdekelte, saját viszonya a múlthoz, amelyen feldolgozatlansága miatt nehéz túllépni: szüntelenül előtolakszik, rávetül a jelenre, éket ver a generációk közé, konfliktusokat okoz. Ezek feloldása, a szüleihez való közeledés vágya sarkallta a művészt a múlt képek általi megértésére.

Egy ilyen témakör körbejárása azonban nem kevés történelmi kutatómunkát igényelt. Bede (aki jelenleg a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfia szakának mesterszakos hallgatója) komoly elméleti kutatásba fogott, szakdolgozatában is a témával foglalkozik. Különböző nemzetiségű történészek és politológusok írásait, számos román filmet és művészeti alkotást is megvizsgált, főként olyanokat, amelyek a rendszerváltás médiaképeit elevenítik fel, vagy értelmezik újra.

Ennek az alapos kutatómunkának eredményeként jött létre a Három színt ismerek a világon fotósorozata is, amelyet még 2019-ben kezdett el készíteni. A képek az évek alatt lassan kezdtek összeállni, ami nemcsak intenzív munkafolyamatot jelentett, de fontos része volt egyfajta „elengedés” is: egy olyan felszabadulás, amelyben a művész a képekre merte bízni magát.

A három színt ismerek a világon kiállított fotóinak története személyes.

Az alkotó fotóin keresztül szeretne közelebb kerülni szüleihez és az általuk átélt eseményekhez. Egyrészt arra a kérdésre keresi a választ, hogy hogyan tudnak a különböző történelmi tapasztalatokkal rendelkező generációk együtt élni családi vagy tágabb közösségekben. Másrészt képanyaga nagyon jól illusztrálja azt a ki nem beszélt történelmi múltat, amely a kelet-európai népeket túlságosan is feszíti. Bede generációja csak a családtagok elmondása alapján kaphatott képet a múlt történéseiről. A három színt ismerek a világon fotóin a szüleitől örökölt traumái és a másodkézből megismert történelem áll össze. Számos képen maga az alkotó is szerepel, ezzel pedig részévé válik a múltnak.

A tizennégy fekete-fehér fotó egy nyomasztó világ atmoszféráját teremti meg, és egyben fel is oldja. Egy részük (Cím nélkül XIV. [Moziszékek] 2018; Cím nélkül IV. [Kucsmás] 2019; Cím nélkül IX. [Őzfej, csontvázak] 2020) hangulatukkal dokumentálja a korszakot. Az üres széksorok, a roncs Dacia tárgyilagos, deprimáló képe, művészi kompozíciója révén hordoz mögöttes tartalmat. A fotók másik részén az előbbiekkel ellentétben beállított, dramatizált jelenetet vagy modellt látunk. Az egymáshoz nem illő elemek groteszksége olykor zavarba ejtő, és nem nélkülözi a fekete humort, az iróniát sem – ilyen a Cím nélkül XI. (Fejek és párnák) 2019 és a Cím nélkül XIII. (Önarckép anyukám menyasszonyi ruhájában egy fabudi előtt) 2019. Ez a humor keserű: több jel utal a korszak meghatározó élményére, a szorongásra és a félelemre, például a székbe dugott fejű önarcképen vagy a véres orral éneklők arcán. De hogy mindez már a múlté, azt a poentírozó látásmód támasztja alá. Hasonlóképpen gúnyolják a fotók a Ceaușescu-korszak meghatározó médiaképét, a képmutatást. A Cím nélkül VII. (Gabici kereszt a nyelven) 2019-en Bede unokatestvérét látjuk kiöltött nyelve hegyén egy áldozati kereszttel.

A szürreális beállítások egyszerre rántják le a leplet eszmékről, politikáról, vallásról és hagyományokról. Azzal, hogy nevetségessé válnak, egyben túl is lehet lépni rajtuk – a helyükre kerülnek az alkotó szándéka szerint.

Teszi mindezt Bede nem túl durván, inkább megértéssel, szellemesen. A múltidézés rítusa – mint minden rituálé – segít a feldolgozásban, az ártalmatlanná tételben.

A monokróm alkotások direkt nem színesben készültek, ezzel is erősítve igaz voltukat, dokumentumjellegüket. Kíméletlen őszinteséggel idézik meg a szocialista Románia jelképévé vált Daciát, a rideg környezetet, a giccses tárgyakat. Ismerős légkör bármely kelet-európai számára: jól értjük, szívesen elfelejtenénk. A fotók képi világa egyedi, szándékoltan beállított, alá van rendelve az üzenetnek, mondanivalónak – semmi sem harmonikus, esztétikus. Egy ideáktól fosztott, legfeljebb hamis ideákkal teli világgal szembesülünk friss módon egy kortárs, fiatal alkotó szemével. Ez a szembesülés még nem történt meg kielégítően, mindenesetre Bede Kincső a tárlatával hozzájárult ehhez.